Az éjszaka gyümölcse

Chapter 3

– Húzódjatok közelebb egymáshoz! – parancsolta a nővérem néhány méternyi távolságból. A szeméhez emelte azt az apró, eldobható fényképezőgépet, amit a nyolcadik születésnapomra kaptam.

Nem éppen ilyesmire gondoltam, amikor egy kamerát kértem a szüleimtől. Ez azonban nem tartott vissza attól, hogy elkattintsak harmincöt „biztos, hogy szenzációs” képet a barátaimról, az iskolámról, a Herman nevű iguanánkról, sőt lesifotósként néhányszor még harmadik osztályos nagy szerelmemet, Brad Harrist is lekaptam.

Mindig is imádtam a fényképezést, vagy legalábbis azt, amit az anyukám régi, harmincöt milliméteres kamerájával művelhettem. Mást nem is nagyon ismertem. A szüleimnek azért rimánkodtam, hogy vegyenek nekem is egy olyan digitális fényképezőgépet, mint amilyeneket az elektronikai szaküzletben láttam, ám erre a legcsekélyebb mértékben sem mutatkozott esély. „Őseim” kőkeményen régivágásúak voltak. Ha valami nem létezett az ő fiatalkorukban, akkor olyasmit mi sem kaphattunk. Figyelembe véve pedig azt, hogy a nagyszüleink még náluk is keményvonalasabbak voltak, ez azzal járt, hogy nem volt tévénk, számítógépünk vagy mobiltelefonunk. Eltekintve attól, hogy nem lovas bricskával közlekedtünk, olyan közel álltunk az amisok életstílusához, amennyire az csak lehetséges New York egyik álmos elővárosában, Watersedge-ben.

Apámnak volt egy péksége a Times Square környékén, ám úgy vélte, hogy a veszélyes nagyváros nem megfelelő hely a családja számára. Azt gondoltam, hogy amikor nagy ritkán elmentünk szombatonként a Central Parkba piknikezni, az ott látott többtucatnyi kisgyerek nem igazán értett volna egyet vele, ám a szüleink hajthatatlannak bizonyultak.

Apukám most átölelte anyukámat, a másik kezével meg engem, és közelebb húzott minket magához.

– Szerintem ennél jobban már nem is lehetne összebújni, kivéve, ha a Banks család egy ormótlan szörnyeteggé olvadna össze.

Az égre emeltem a tekintetemet, amikor az apukám a kezével csapkodva vicsorogni kezdett. Imádtam, de néha nagyon bután tudott viselkedni.

Anyukám kuncogása olyan lágyan csengett, mintha csak hópelyhek simították volna végig a bádogtetőt.

– Csak nyomd meg a gombot, drágám! Egész biztosan remek képet készítesz.

Kutyafülét lesz remek a kép! Ebből a szögből kizárt dolog. Engem valószínűleg le fog hagyni róla. Alighanem eleve ez volt a terve. Az idősebb leánytestvérek létezésének a célja kizárólag a húguk kínzása.

Nem számít. Nem igazán érdekelt, hogy rajta leszek-e a képen vagy sem. Csakis azért egyeztem bele, hogy a bevásárlóközpont étteremrészlegének közepén ellőjük azt a hülye képet, mert így a negatívot beadhattam volna előhívásra. A hagyományos fényképezés már haldoklott – nem csoda –, és Watersedge-ben a Sixty Minutes cég azon kevés helyek egyike volt, ahol még megvárhattad a beadott negatívod előhívását.

Hidd el nekem, ha te is ismerted volna Brad Harrist, akkor megértetted volna, miért égek a vágytól, hogy kézbe vehessem a kész képeket.

– Tessék, kérem, mosolyogni! – trillázta anyukám, mégpedig lenyűgözően mosolyogva.

Annyira gyönyörű volt, hogy az emberek gyakran megtorpantak és megbámulták. Keira Banks cseppet sem volt kihívó, sem pedig hétköznapi módon vonzó. Sajátos, időtlen szépség áradt belőle. Szerencsére én és a nővérem is örököltük vörös haját és zöld szemét. Kisgyerekként utáltam zabolátlan, narancssárga, göndör tincseimet, ám anyu megígérte, hogy egy szép napon ugyanolyan ragyogó, borostyánszínű, fejedelmi hullámaim lesznek, mint neki. Nem igazán tudtam elhinni mindezt, ám ennek dacára is megpróbáltam reménykedni.

Belefintorogtam a kamerába, és szerettem volna a hülye fotó elkattintása után elrohanni a Sixty Minutesbe.

– Ez meg milyen mosoly? – kérdezte apu, és megcsiklandozott. – Tessék ennél lelkesebben nevetni, drágám!

– Apu, hagyd abba! – méltatlankodtam.

Ezek voltak az utolsó szavak, amiket az édesapámnak mondtam.

Arccal zuhant a padlóra, és a tarkójában egy hatalmas lyuk éktelenkedett. A puskalövés dörejét csak ezután hallottuk meg.

Elszabadult a káosz. A fehér csempével fedett folyosókon a sikoltozás szimfóniája harsogott, és üvöltés vetett visszhangot a falakról. A dobokat egy fegyver dörgése helyettesítette.

Az emberek futásnak eredtek. Mindenütt. Minden irányba. Szétszóródtak, és én csak a farmer meg a pamut elmosódott csíkjait láttam. Szerettem volna megmozdulni, talán a nyomukba szegődni, de a lelkem legmélyén valamilyen elemi ösztön rám üvöltött, hogy hasaljak le. Pánikba esve az anyukámra néztem. Ő majd tudni fogja, hogy mit tegyünk.

Félméternyire állt mellettem, és a tekintetünk még kellő időben találkozott ahhoz, hogy meglássam, amint a becsapódástól megrándul a teste. Először az egyik, aztán a másik válla. Előremozdult a mellkasa, a feje pedig hátrabicsaklott a lövedék iszonyatos ereje miatt.

Amikor összeesett, apám halott testére zuhant.

– Mama! – sikoltottam, és odavetettem magam mellé.

A puska tovább ropogott. A lövései egymásba olvadtak.

Térdre rogyva megragadtam anyu kezét.

– Mama, mama, mama! – kántáltam, és az arcomat elborították a forró könnyek. Anyám halvány rózsaszín pulóverén keresztül vér szivárgott elő, és amikor rám nézett, színtiszta borzalom ragyogott a szemében.

Bár csak nyolcéves voltam, a pokol pedig golyózáport zúdított ránk, én mégis világosan megértettem, hogy mire gondolt az anyám.

Tudta, hogy meg fog halni, de nem bírt rájönni arra, hogyan akadályozhatná meg, hogy velem is ez történjen.

A puska váratlanul elhallgatott, és a csendes pillanatot kihasználva felemeltem a fejem, hogy megkeressem a nővérem. Csakis a halál és a kétségbeesés látványa tárult elém. Az előbb még emberek nyüzsögtek az éttermi részlegben, ami most mészárszékké változott. Holttestek hevertek egymás mellett, a vérpatakokból tócsák alakultak ki, majd vöröslő tengerré olvadtak össze. A sikolyok helyét átvette a nyöszörgés, az üvöltözését a vinnyogás. A néhány túlélő az asztalok alatt rejtőzködött, vagy pontosan úgy bújtak oda megsebesült szeretteikhez, mint én.

Csakhogy amikor visszafordultam az anyukám felé, ő már nem sebesült volt.

Hanem halott.

Vadul rázkódott a vállam, és néma zokogás robbant ki a torkomból. El kell futnom. El kell menekülnöm innen. Csakhogy lebénított a félelem és a tehetetlenség. A homlokomat ugyanazzal a mozdulattal szorítottam az anyáméhoz, ahogy ő tette oly sok alkalommal a múltban, így megnyugtatva egy-egy rossz álom után.

Azt akartam, hogy – megüvegesedett szemű és mozdulatlan – anyám rendbe tegye a dolgokat. Hogy felüljön, és elmondja, hogy vége a bajnak. Arra volt szükségem, hogy az apám is feltámaszkodjon, és erős karjával átöleljen. Akkor senki nem bánthat. Olyan jó lett volna az is, ha felbukkan a nővérem, megfogja a kezemet, és ugratni kezd, amiért túlreagáltam ezt az egészet.

Ez egyszerűen nem lehet igaz.

Váratlanul felpattant egy férfi, és az üveg kijárati ajtó felé vetette magát. Egyetlen puskalövés dörrent, és a menekülő a padlóra zuhant.

A sikolyom egybeolvadt a háborús zónában rejtőzködő többi csapdába esett ember zihálásával és sírásával. Kétségbeesetten kerestem volna segítséget, és körülnéztem.

Még több halott.

Rengeteg vér.

Iszonyú reménytelenség.

Megpillantottam egy, az apámmal egykorú férfit. Háttal ült egy felborult asztal mögött, az arca eltorzult, a két kezével befogta a fülét, és előre-hátra hintázott a teste. Sűrű szakálla, tetoválásokkal borított izmos karja miatt azt gondoltam volna róla, hogy esetleg képes lenne megvédeni. Az arcára kiülő színtiszta pánik miatt azonban még nálam is kisebb gyereknek látszott.

Majdnem elhánytam magam, amikor a következő puskalövést megint tompa csattanás követte. Tudtam már, hogy a kőre zuhanó testnek van ilyen hangja. Annyira boldog lettem volna, ha soha az életben nem kellett volna megismernem ezt a zajt. Mostantól viszont mindörökre ott lesz a fülemben.

– Még valaki? Ki próbál meg kirohanni innen? – kérdezte egy mély, érdes férfihang.

Nem tudtam, hogy hol áll, de hörögve beszívtam a levegőt, és lesimultam a földre, azt remélve, elkerüli a figyelmét, hogy még élek. Ezután hátborzongató csend telepedett ránk. A fülemben dübörgő vér hangján kívül csak a gyilkos cipőjének nyikorgását hallottam, valahányszor megfordult. Nem sietett, mintha csak alaposan szemügyre vette volna a pusztítást. Persze az is lehet, hogy az időt szándékosan húzva kereste a következő áldozatát.

A hasam minden alkalommal görcsbe rándult, amikor a zaj közelebb ért hozzám.

Aztán viszont megremegtem a megkönnyebbüléstől, mert elhalványult a léptei zaja.

Persze csak idő kérdése volt, hogy visszatérjen. A szüleim meghaltak, és talán a nővérem is. Én leszek a következő.

Mozdulatlanná dermedve becsuktam a szemem, és életemben először imádkozni kezdtem. Mi nem jártunk templomba, és én hittant sem tanultam, de ha Isten létezik, akkor ebből a helyzetből egyedül ő menthet ki engem.

Közben egész idő alatt az anyám kezét szorítottam.

Anyu majd megvéd.

Illetve küld valakit, aki képes lesz erre.

– Ha azt mondom, hogy most, velem együtt arrébb kell kúsznod innen – szólalt meg egy suttogó hang.

Felpattant a szemhéjam, és egy tizenéves fiút pillantottam meg magam előtt. A sötét hajú ismeretlen tizenöt vagy tizenhat éves lehetett. Még sosem láttam olyan kék szemet, mint ami most engem bámult. Ő is hason feküdt, egyik orcája hozzásimult a hideg csempéhez, oldalra fordult, piros baseballsapkája pedig eltakarta a feje nagy részét. El sem tudtam volna képzelni, hogy kerülhetett ide.

Vadul megráztam a fejemet.

A fiúnak tágra nyílt a szeme.

– Figyelj rám, te kölyök, ez az alak fel s alá jár. Ebben a pillanatban ott van a fagyasztottjoghurt-árusnál. Amikor újra megy egy kört, nagyjából hatvan másodpercünk lesz arra, hogy bejussunk a Pizza Crustba. Ott van egy hátsó ajtó, amin át elmenekülhetünk. Viszont közben mellettem kell maradnod.

Nagyot pislogtam.

Ki ez a fiú? Bár fiatal volt, de még így is idősebb nálam. Nem volt olyan nagydarab és izmos, mint a tetovált fickó, de elég magas ahhoz, hogy esetleg szembeszálljon a gyilkossal.

– Hallottad, hogy mit mondtam? – kérdezte, amikor nem válaszoltam. – Ha azt mondom, hogy most, akkor meggörnyedve befutsz a Pizza Crustba, és eltűnsz a pult mögött. Rendben?

– Le fog… Le fog lőni minket – dadogtam.

– Ezért kell sietnünk. – Felemelte a fejét, és körbepillantott. – Basszus!

Felmordult, az arcát újra nekiszorította a csempének, és becsukta a szemét.

Egy jó darabig a hosszú, puha szempilláit bámultam, és nem tudtam eldönteni, hogy megbízhatok-e ebben a srácban. Ugyanolyan keveset tudtam róla, mint a gyilkosról. Csak hát nem volt itt más. A semminél még az is jobb, ha csak egy hórihorgas tizenéves fiú próbál segíteni.

Továbbra is csukva maradt a szeme, alig észrevehetően lélegzett, és a teste se mozdult. Ekkor azonban váratlanul odanyúlt hozzám, és két ujjal bezárta a szememet.

– Nem lesz semmi baj – suttogta olyan halkan, hogy ha nem tenyérnyi távolságra lettem volna tőle, akkor meg sem hallottam volna.

Azóta, hogy váratlanul földre zuhant az apám, most először ragyogott fel bennem a remény szikrája, hogy esetleg mégis megúszhatom.

A tenyeremet a hideg csempére szorítottam, és addig nyújtózkodtam a kezemmel, míg meg nem találtam a fiú ujjainak a hegyét. A lépések zaja egyre közelebbről hallatszott, ám ez nem tartotta vissza a srácot attól, hogy a mutatóujját rátegye az enyémre.

Ez az apró gesztus is elég volt ahhoz, hogy könnybe lábadjon a szemem.

Ennél csodálatosabb dolgot nem is tehetett volna azzal a rémült kislánnyal, aki magát holtnak tettetve próbált elbújni egy őrült elől.

Csupán egyetlen ujja ért hozzám, ám én most már nem voltam egyedül.

Nem tudtam, hogy ki ez a fiú, vagy honnan került ide, ám a leghalványabb kétely nélkül is egyértelmű volt, hogy ha azt akarja, akkor vele fogok menni.