19. FEJEZET
A vagonban utazni nem volt éppen kényelmes. Sötét volt, por, a rakomány zörgött, a deszkapadló rázkódott minden zökkenőnél. Volt egy bujdosó lélek is, egy vasúti munkás ködszerű alakja, aki a sarokban füstölt, és bizonytalan, mérhetetlen szomorúság áradt belőle. Ám Aster túlságosan elfáradt ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Pár perc múlva már aludt is.
Amikor felébredt, nem tudni, hány órával később, rajta kívül egyedül Clementine volt ébren. Őrködött. A térdét felhúzva kuporgott, és a bujdosó lelket bámulta. Nem félve, inkább kíváncsian. Aster felült, a ládának vetette a hátát, és felszisszent, mert elzsibbadt a lába.
– Megint szellemekkel beszélsz, Clem? – kérdezte halkan.
Clementine halvány mosolya épp csak sejlett a deszkák résein behulló fényben.
– Inkább hallgatom őket
