2. Fejezet
1736 Words
2. FEJEZET
Csillogó márványpadlójával és aranyszín csempeburkolatú mennyezetével az ebédlő számított az egyik legelőkelőbb helyiségnek az örömházban. A tálakon hegyekben állt az étel: tejszínhabos-gyümölcsízes kukoricafánk, fűszeres forró kolbász, omlett és sült burgonya, virággá átfaragott gyümölcs. Miközben a napkeleti lányok a maradékot ették a konyhában, a napnyugati lányoknak és a reggelire ott maradt esetleges kuncsaftoknak akkora lakomát tálaltak, hogy abban egy favágó is örömét lelte volna. A fecsegés egy csermely mormolására emlékeztető hanggá olvadt össze az asztalok között.
Aster a húgával és négy másik napnyugati lánnyal reggelizett, akik közül egy sem lehetett több húszévesnél. Lily, Marigold és Sage voltak az egyedüliek, akikre Clementine emlékezett a közös gyerekkorból: a szerencselányoknál a korcsoportok nagyon összetartottak. Aster bosszúságára ez azt jelentette, hogy a csoportban volt Violet is, Fleur anyus tanítványa és kedvence. Tőlük eltérően Violet az örömházban született egy volt napnyugati lánytól, és ettől holmi hercegnőnek képzelte magát. Még most is – egy kerek asztalnál is! - sikerült úgy ülnie, mintha egy asztalfőn trónolna.
– A kuncsaftoknak délig el kell hordaniuk magukat – magyarázta éppen Clementine-nak. Az örömházban Violet volt az egyetlen szépvérű, aki úgy húzta maga után az árnyékát, akár egy uszályt, és mindig olyan fölényes hangot használt, ami sértette Aster fülét. – A férfiak többsége legfeljebb egy-két órát engedhet meg magának velünk, de ha van egy egész éjszakás vendéged, akkor köteles vagy reggel is gondoskodni a társaságáról. Déltől délután négyig megfürdesz, kicsinosítod magad, rendbe szeded a szobádat, satöbbi. Van egy listám a feladatokról, és noha ezek kétségtelenül kellemesebbek a cselédek munkájánál, azért nem kevésbé fontosak. A Green Creek az ízlés és a szakértelem mércéje. Aztán négykor ismét kinyitjuk a házat a következő menetre.
Aster elhúzta a száját.
– A holtakra, Violet, hagynád, hogy Clem békességben megegye a kukoricafánkját?
Violet felé fordult. Összehúzta hideg kék szemét, és a füle mögé simított egy laza fekete fürtöt. Cégérén úgy szivárványlottak a könnycsepp alakú, elegáns virágszirmok, mint a holló szárnya.
– Aster, én mindössze azt akarom, hogy a húgod sikeres legyen – mondta. – Te nem?
– Én csak annyit akarok, hogy hagyd enni, mielőtt túlságosan kihűl az a rohadt étel!
– Munkaidőben szigorúan tilos káromkodni – jegyezte meg Clementine okulására Violet.
Aster a fogát csikorgatta. Általában jobban vigyázott a nyelvére, de nem tudta, meddig bírja még, hogy azt ünneplik, ami ma éjszaka történik majd. Azt juttatta az eszébe, hogyan érezte magát mindig az Elszámolás Napján, Arkatta nemzeti ünnepén, amikor a porvérűeknek magasztalniuk kellett volna a „szerencséjüket”, és a gazdagokat magasztalták az állítólagos jótékonyságukért. Attól az ünneptől mindig felfordult a gyomra. Ma még rosszabb volt.
Lélegezz! Mosolyogj!
Mellette Clementine szorgalmasan itta a tejét, hogy egyikükkel se kelljen beszélnie.
Lily felkacagott.
– Ugyan már Violet, Asternek igaza van! Sok ez így egyszerre. Te mit akarsz kérdezni tőlünk, Clementine?
Clem végre letette a poharat, és lenyalta a tejbajuszát. Asterre sandított.
– Hát… izé… milyen az árverés? Igaz, hogy csak pár másodpercig kell ott állnom?
Aster szorosabban markolta a villát.
– Ó, amiatt ne izgulj! – szállt be a beszélgetésbe Marigold. – Gyors és csendes. A kuncsaftoknak nem szabad beszélniük. Ahogy Violet mondta: a Green Creek egy finom hely. Itt nincsenek olyan undokságok, mint néhány háznál.
– Be is kötik a szemedet – magyarázta Lily. – Ez a hagyomány. Balszerencsét jelent, ha meglátod a vásárlót napnyugta előtt. Úgyhogy csak állj ott, és legyél csinos! Semmiség az egész.
Aster nem mert Clementine-ra nézni: attól félt, hogy a húga meglátná a szemében az igazságot. Green Creek nem volt „finom” hely. „Hagyományai” csak arra szolgáltak, hogy a lányokat megregulázzák. Viszont tudta, hogy Lily és Marigold a húga iránti jóságból festik napsugarasra a képet, ezért hát nem tiltakozott. Clemnek különben is az árverés lesz a legkisebb baja.
Clementine feltett még néhány kérdést, de mindegyikre ugyanazt a semmitmondó, hamisra lakkozott választ kapta. Tökéletes bevezetés a napnyugati lányok világába, állapította meg szárazon Aster. Kívül cukormáz és ragyogás, belül rohadás.
Piszkálta az ételt. Az örömházi lét hetedik évében sem volt magától értetődő számára, hogy enni kap, de ma nem volt étvágya.
Végül bejött néhány napkeleti lány, és leszedték az asztalt. Az egyik elejtett egy poharat, amely csörömpölve tört szét a padlón.
– Bocsánatot kérek! – sütötte le a lány a tekintetét, majd ugrott, hogy feltakarítson, ám Violet elkapta a csuklóját, mielőtt hozzákezdhetett volna.
– Te bolond, nehogy hozzányúlj! – parancsolta. Vicsorított. – Csak még nagyobb piszkot csinálnál! De légy nyugodt, Fleur anyus hallani fog erről.
– De…
Violet felvonta a szemöldökét.
– Feleselünk?
A lány eliszkolt, mielőtt még nagyobb bajba keverte volna magát. Violet édes mosollyal fordult vissza Clementine-hoz.
– Miután te vagy az ünnepelt, a lányok is és én is hoztunk egy kis ajándékot. Aster, akarod kezdeni? – kérdezte hivatalos hangnemben.
Aster elszakította a tekintetét a lábánál heverő üvegcserépről. A reggelnek ez volt az egyetlen része, amelyet örömmel várt. Az elmúlt hetet azzal töltötte, hogy karkötőt készített a húgának. A varródoboza tartalék fonalait használta fel hozzá, és egy hajtűből fabrikálta a kapcsot. A karkötőnek ugyanolyan barna-fekete-fehér rombuszmintája volt, mint a gyémánt csörgőkígyónak.
– Ismerős? – húzta elő a zsebéből a karpántot.
Aznap először mosolygott őszintén.
Clementine felragyogott.
– De mennyire! Amíg élek, nem feledem el azokat a színeket!
– Várjunk csak… – szólalt meg habozva Sage. – Ha jól emlékszem, te mesélted, hogy kicsi korodban megmart egy kígyó… Erről van szó?
Aster bólintott. Tíz éve történt, jóval előbb, hogy bekerültek az örömházba. Akkor még a bányásztelepen laktak, ahol úgy portyázott a halál, mint a vadászó prérifarkas, és Astert némelyik éjszaka úgy gyötörte az éhség, hogy a hálóinge gallérját rágta kínjában. De akkor legalább szabadok voltak.
Egyik este, amikor a ház előtt üldögéltek, és az anyjuk a tornácot seperte éppen, Clementine elcsámborgott játszani a fűbe, és felvert egy csörgőkígyót a bozótban. A kígyó megmarta Clem bokáját, valamilyen okból mégis túlélte, hála a holtaknak.
– Nem élhetted volna túl – mondta Aster. – Mégis így történt, és most itt vagy… – Nagyot nyelt. Nem így tervezte. – És ez jelenti nekem a mindent. – Remegő kézzel összekapcsolta Clementine csuklóján a pántot, aztán homlokon csókolta a húgát. – Ha azt túlélted, képes vagy túlélni mindent, hallod?
Violet a torkát köszörülte. Talán kifogásolta, hogy Aster eltér az előírástól.
De rossz neked – gondolta Aster. Ideje, hogy valaki őszintén beszéljen Clementine-nal. Ezt a munkát nem élvezni kell, hanem elviselni.
Sage kényelmetlenül fészkelődött.
– Csináltattam az egyik konyhás barátnőmmel egy tepsi édeskrumplis aprósütit – mondta. – Tudom, hogy az a kedvenced, úgyhogy…
Átnyújtott egy ócska újságba csomagolt batyut, aztán Marigold és Lily következett: Marigold lerajzolta Clementine-t és Astert, Lily pedig egy törött zsebórával ajándékozta meg, amit egy fuvarja hagyott nála. Clementine széles mosollyal köszönte meg mindnyájuknak. Még soha életében nem kapott ilyen sok mindent a születésnapjára. De ha a karkötőjére nézett, lehervadt a mosolya. Aster azon töprengett, nem hibázott-e, amikor nem volt hajlandó beszállni a többiek színjátékába.
Violetre került a sor.
– Ezt Fleur anyus helyett adom – mondta, és átnyújtott Clementine-nak egy barna üvegcsét. – Édesbogáncs.
Már az összes lány mosolygott.
– Ez az igazi ajándék – dünnyögte Marigold.
– Folyékony arany! – bólogatott Lily.
Aster nem szólt, csak a nyaka vörösödött.
– Bizonyára hallottál már az édesbogáncsról, Clementine – folytatta Violet –, holott arra az érzésre nem igazán léteznek szavak. Olyan, mintha meleg fürdőbe fektetnéd a lelkedet. A népek az örömházon kívül egymást marják, hogy belenyalhassanak, de mivel napnyugati lány lettél, te hozzájutsz minden éjszaka. A kupakja szemcseppentős, látod? Egyetlen csepp a nyelved alá elég. Fleur anyus feltölti neked minden héten.
Aster csak egyszer használt édesbogáncsot, a szerencsés éjszakáján. Meg tudta érteni azokat a lányokat, akik szerették, de az ő tagjai elnehezedtek és az agya elködösült tőle, amitől még tehetetlenebbnek érezte magát, és a másnapossággal járó hihetetlen üresség rosszabb volt a legkomiszabb természetes éhségnél is. Egy újabb adag elmulasztotta volna, de Aster tudta, hogy ha megadná magát, örökre rabja lenne az édesbogáncsnak. Még az olyan lányok is fáradtak és feledékenyek lettek tőle, mint Violet, aki csak egy éve szedte, sok idősebb lánynak meg egyszerűen elment az esze.
Gyűlöletes gondolat, hogy Clementine is így végezheti.
– Köszönöm, Violet – mondta halkan Clementine. – Igazán nagyon köszönöm mindenkinek. Ez volt a legjobb napom a Green Creekben, és ha egy napnyugati lánynak minden napja ilyen, akkor… valóban az rá a jó szó, hogy szerencsés.
Lecsavarta az üveg kupakját, és beleszagolt.
– Ó, még ne! – tiltakozott Violet. – Tedd el éjszakára!
– Ó. Bocs.
– Ne kérj bocsánatot! Mindnyájan örülünk a szerencsédnek. Nem igaz, Aster? – kérdezte Violet.
– Kimondhatatlanul – szűrte a fogai között a lány.
A reggeli végeztével a testvérek felvitték az ajándékokat Clementine szobájába. Clem gondosan elhelyezte a süteményt és a rajzot a fiókos szekrényen, míg a zsebórát betette az ékszerdobozába a Fleur anyustól kapott csillogó-villogó nyakékek és fülbevalók mellé. Most, hogy csak ketten voltak, mintha álarc hullott volna le róla. A mosolya őszinte volt, de fáradt. Aster ajándékán, a karkötőn húzogatta az ujját.
– Még egyszer kösz – mondta. – Ugye tudod, milyen sokat jelent nekem, hogy itt vagy? – Egy pillanatra elhallgatott. – Mit várjak ettől az éjszakától? De őszintén. Tudom, hogy nem szabad beszélned róla, és most nem is kell, én csak… tudni akarom.
Aster hátranézett, ellenőrizte, hogy becsukták-e az ajtót. Nem tartotta helyesnek, hogy elültesse a félelmet Clementine-ban, még úgy sem, hogy semmivel sem segíthetett rajta. Talán Violetnek van hozzá joga?
Csakhogy Violet hazudott. Fleur anyus is hazudott.
Mindenki hazudott. Eleve így kerültek a lányok az örömházakba. Olyan szülők küldték őket, akik voltak elég kétségbeesettek elhinni, hogy a gyerekeiknek jobb életük lesz itt, mint amit ők biztosíthatnának.
Végül szembenézett a húgával.
– Igazából egyikünk sem tudja, hogy mit várjon az éjszakáktól. Bármelyiktől – felelte. – Rám ez ugyanúgy érvényes most, mint amikor betöltöttem a tizenhatot. Figyelj ide, Clem! Komolyan gondoltam, amit mondtam. Te mindig erősebb voltál mindennél, ami ránk szakadt. Erősebb nálam is, mert te mindig megtalálod a módját, hogy nevethess. – Sikerült elmosolyodnia, noha veszedelmesen közel állt a síráshoz. – Tehát ha kezdenél megijedni… csak gondolj egy dalra, hallod? Nem kell a kedvenc dalodnak lennie. Sőt, jobb is, ha nem az. Csak válassz egy olyat, amit jól ismersz, és ne gondolj semmi másra! Én ezt szoktam tenni.
Clementine bólintott.
– Jól van. Rendben van. – Sóhajtott egyet, és átölelte Astert. – Kösz.
Aster magához szorította.
– Lent leszek egész idő alatt.
– Jó.
Clementine elengedte, és kissé bűntudatosan nevetgélt.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha lemegyek a fogadószobába az árverésre. Legyen jó járásod!
– Legyen jó járásod! – felelte ünnepélyesen Aster.
Követte a húgát a szobából a folyosóra, ott azonban elváltak egymástól. Asternek vissza kellett térnie a saját szobájába, hogy felkészüljön a következő fuvarra. Mire viszontlátja Clementine-t, már letudták az éjszaka legrosszabb részét.
Onnantól ismét együtt leszünk – gondolta Aster.
Nem lesznek többé titkai Clementine előtt, nem választják el őket. Úgy beszélgethetnek, ahogy megszokták. Találnak dolgokat, amelyeken elnevetgélhetnek. Lopnak maguknak örömet, ahol tudnak. Így fognak győzni.
Hacsak…
Megpördült.
– Clem! – kiáltotta.
Meghűlt benne a vér, mert váratlanul bevillant neki Clementine. Kifejezéstelen volt a tekintete, mint a legidősebb lányoké a házban, akiknek minden megmaradt boldogsága belefér egy kis barna üvegbe.
Clementine visszafordult.
– Igen?
– Ne… ne igyál az édesbogáncsból, jó? – könyörgött Aster. – Hazudj Fleur anyusnak, ha rákérdez! A tested lehet az övék, de a lelkedet nem kell odaadnod. Majd mi vigyázunk egymásra, hogy ne gyávuljunk el. Úgy, ahogy szoktuk.
Clementine értetlenül összevonta a szemöldökét.
– De Violet…
– Ígérd meg, Clem!
Húga nyelt egyet, és bólintott.
– Megígérem.
- Writer
