Barátok

Chapter 4

2.

2.Balla Zsigáék már megebédeltek, de még az asztalnál ültek, amikor Imre hazaért. Illedelmesen köszönt, de köszönését nem fogadták. A szikár, szép arcú asszony a faliórára emelte tekintetét.

– Hol csavarogtál? – kérdezte.

– Nem csavarogtam – mondta Imre, és táskáját a szennyesládára tette.

– Mikor volt vége a tanításnak?

– Egy órakor.

– Nézz az órára – vette át a szót nagybátyja, és bort töltött a pohárba. – Hány óra van?

Imre a faliórára nézett.

– Kettő – mondta.

– Tíz percre van az iskola – mondta a szőke, kék szemű asszony. – És még azt mondod, hogy nem csavarogtál? Hazudsz is? – Hangja éles volt, sípoló.

Imre elvörösödött.

– Én nem szoktam hazudni – mondta kemény, visszautasító hangon.

– Ha nem csavarogtál, hol az isten csudájában voltál? – Balla Zsiga hangja barátságosabb, szelídebb volt, mint az asszonyé.

– Beszélgettem a barátommal.

– Barátoddal? No nézd csak, már van neki barátja. Pár napja jár iskolába, és tessék, már barátja van neki. – Irma kattogva felnevetett. –És ki a te barátod itt, Bodajkon?

Imre a szemközti falra akasztott színes bibliai képeket nézte. Egész sorozat volt belőlük. Mindegyiken Jézus volt látható.

– Irma nénéd kérdezett valamit – mondta Balla Zsiga.

– Hát a Zala Miklós a barátom – mondta a fiú, és a háta mögött összekulcsolta a kezét.

Irmát mintha darázs csípte volna meg, felugrott a székről. Arca lángolt, mondott valamit németül, aztán magyarul rikácsolta:

– Még csak ez hiányzott. Semmi más. Pont annak a börtöntölteléknek a fiával barátkozik. Hallod ezt, Zsiga?

– Hallom, hallom, de az isten csudájába, miért izgatod föl magad? – Idegességében egy hajtásra kiitta borát. – Hát honnan az isten csudájából tudhatná ez a szerencsétlen kölyök, hogy kik azok a Zaláék? Elmondta neki valaki? – Irma hallgatott. – No ugye!

Pillanatnyi csend támadt. Váratlanul megszólalt Imre:

– Én tudom.

Balla Zsiga megfordult, és a gyerek elé állt. Harmincegy éves volt, erős, izmos. Mutatóujjával megsimogatta fekete bajuszát, égő tekintetét a fiúra emelte.

– Nos? Halljuk, mit tudsz?

Imre bátran válaszolt.

– Miklós papája börtönben van. Szegeden.

Balla közelebb lépett.

– Azt is tudod, hogy miért van börtönben?

– Tudom – mondta bátran a gyerek. – Mert kommunista.

A szikár asszony elképedve Ballára nézett, majd a gyerekre.

– És azt mondod, hogy a barátod? – kérdezte.

– Igen. A barátom. – A fiú az asztalt nézte, éhes volt nagyon. – Ebédelhetek?

– Nem – mondta keményen az asszony. – Aki nem jön haza időben, az ott ebédeljen, ahol csavargott.

Imre tágra meresztette a szemét. Nem értette, hogy mi történt. Eddig még nem fordult elő életében, hogy nem kapott ebédet. Igaz, szegények voltak nagyon, de sohasem éheztek.

– Nem kapok ebédet? – kérdezte elhűlve.

– Ma nem. Ez a büntetésed. Ebben a házban rend van. Ezt neked is meg kell tanulnod.

– De én éhes vagyok.

– Elhiszem. Jöttél volna haza időben. – Az asszony hangja még szigorúbb lett. – Jól jegyezd meg, amit most mondok. Amíg itt laksz minálunk, addig nem barátkozhatsz Zala Miklóssal.

Imre dühödt keserűséggel válaszolt:

– Azzal barátkozom, akivel akarok.

– Elég legyen! – Balla hangja csattant, mint a szíjostor. – És ne szájalj. A mi kenyerünket eszed, azt csinálod, amit mondunk. És egy szót se többet. Öltözz át, készítsd el a leckédet, utána Irma néni megmondja, hogy mit kell csinálnod. Mert nálunk mindenkinek dolgoznia kell.

Imre szemét ellepték a könnyek, de visszatartotta a torkát szorongató sírást. Megfordult, és kiment a konyhából. A tornácra rásütött a nap, az oszlopok árnyékai kirajzolódtak a vakító fehér falon. Imre szobája közvetlenül a padlásfeljáró mellett volt. Valamikor kamrának használták, csak azután ürítették ki, amikor úgy döntöttek, hogy Imrét magukhoz veszik. A szobácskát szinte szerzetesi egyszerűséggel rendezték be. A katonai vaságyon kívül egy barna ruhásszekrény, egy asztal, két szék, mosdóállvány és lavór volt csak benne. A mennyezetről egy huszonötös égő lógott le. Imre bement, leült a keményre tömött szalmazsákra, és maga elé bámult. Hogy miért is haltak meg a szülei? Tavaly nyáron még milyen boldogok voltak a tanyán. És miért éppen ide hozták őt? Miért nem Zsófi nénihez vitték, Budapestre? Hányszor, de hányszor hallotta édesanyjától, „az a Zsiga, az a Zsiga, hova tette az eszét, amikor azt a gőgös sváb lányt feleségül vette”. Olyankor az apja vidáman felkacagott: „Ejnye már, Pannám – mondta –, jó helyen volt a sógor esze, biz’ isten jó helyen volt, amikor azt a hideg szemű német tündért kiválasztotta magának. – Aztán gajdolva folytatta: –Száz hold, az száz hold, csillagom. Így lett Zsiga első gazda Bodajkon.” „Első cseléd – mondta az anyja –, mert cselédre volt szüksége annak a szukának, tanult magyar cselédre, mintagazdára, nem pedig férjre. Nagy árat fog fizetni ezért a házasságért az én jó bátyám. Nagyon nagy árat. Annak az Irmának nem lehet ám gyereke. Akkor meg minek a vagyon? Csak azért, hogy legyen?” Apja megtömte a pipáját, pöfékelt kettőt-hármat, megvakargatta fejét, és a csillagos eget bámulta. „Tudod, Panna – kezdte lassan, elgondolkodva –, Zsiga valójában nem rossz ember. Istenem, többre akarta vinni. Neki minden a gazdálkodás. De mit ér egy főiskolát végzett paraszt föld, gazdaság nélkül? Anélkül csak tanult cseléd, mások kutyája. Igaz-e, Kozák?” –A puli vakkantott, és két mellső lábát maga alá húzta. „Most aztán gazdálkodhat. A templomban fenntartott helyük van, mert a Schiller család valamikor még lelkészt is adott a községnek.”

Imre már akkor tartott Irma nénitől, amikor még csak hallomásból ismerte. Félt tőle. És most is fél. Neki idegen ez a szép, szőke asszony. Neki csak Zsiga bácsi a rokona. Most sem érti, hogy Feri bátyja, aki tavaly két vagy három hetet töltött Bodajkon, miért jött vissza megbűvölve a nyaralásból, és miért beszélt olyan csodálattal Irma néniről, mint egy tündérkirálynőről. Igaz, Feri furcsa gyerek, alkalmazkodó, hízelgő, megalázkodó. Ő biztosan kapott volna ebédet. Kihízelegte volna magának. De ő inkább éhen hal, akkor sem fog könyörögni. Egyék meg. Neki nem kell.

Levetkőzött. Ruháját összehajtogatta, betette a szekrénybe. Magára vette a kockás flanelinget, a kordbársony sváb nadrágot, belebújt jancsiszegekkel televert talpú bakancsába, és az asztalhoz ült. Gyomrába belemart az éhség. Tanulnia kéne, de semmi kedve sincs hozzá. Üres tekintettel bámulta a meszelt falat. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, de nem fordult hátra. Balla állt meg mellette, súlyos tenyerét a fiú vállára tette, enyhén megszorította.

– Miért nem tanulsz? – kérdezte, és ráült az asztal szélére.

Imre megvonta a vállát.

– Nézz rám!

A fiú keményen összezárta a száját, és lassan felemelte arcát.

– Nagyon éhes vagy?

– Nem vagyok éhes.

– Hoztam egy kis szalonnát meg kenyeret. – Benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy csomagot. Kibontotta, és az asztalra tette. Jókora darab füstölt szalonna volt a csomagban. Imre szájában összefutott a nyál, nagyot nyelt, de továbbra is néma maradt. – Itt van egy darab kenyér is. Tessék. Edd meg!

– Nem kell – mondta Imre. – Maguktól semmi sem kell. Nem vagyok éhes.

Olyan csökönyös, gondolta Balla Zsiga, mint az apja volt. Annak is beszélhetett az ember. Ha megmakacsolta magát, minden szó falra hányt borsó volt. Most mi az isten csudáját csináljon a gyerekkel? Ha megveri, még makacsabb lesz. „Tudod, Zsiga – jutott eszébe sógora mondása –, én már csak olyan vagyok, mint a föld. Ha döngölnek, ütnek-vernek, csak keményebb leszek. És tömörebb lesz bennem az elszántság, az akarat, de a gyűlölet is. Én nem bírok, de nem is akarok alkalmazkodni. Még akkor sem, ha beledöglök. Te másfajta ember vagy, tanult ember, téged már megsüvegel a paraszt. Te még sokra fogod vinni. Csak az nem biztos, hogy boldogabb leszel, mint mi. Vedd csak el azt a német lányt. És majd meglátod. Nem fogsz te gyökeret ereszteni abban a sváb községben. Más emberek azok. Nem alföldiek. Tiszták, takarékosak, dolgoznak is látástól vakulásig, de valahová elrejtik a szívüket. Egyetlen érzést ismernek. A gyarapodás örömét. Még többet szerezni. Még gazdagabbnak lenni.”

Komor tekintettel nézte a gyereket, és arra gondolt, lám, sok mindenben igaza lett sógorának. Irmát nem bírja legyőzni. Uralkodik rajta, néha úgy kezeli őt, mintha nem is a hites ura, hanem fizetett cselédje volna. Az első cselédje. De az úristenit, addig nem nyugszik, amíg be nem töri az asszonyt. A fiú fejére tette széles, erős tenyerét.

– Hát jól van, Imre – mondta –, ha nem vagy éhes, ne egyél. – Felállt, visszacsomagolta a papírba a szalonnát és a kenyeret, aztán a zsebébe csúsztatta. – De szeretnék neked megmagyarázni valamit. A törvény szerint én vagyok a gyámod. Én és Irma néni. Te engedelmességgel tartozol nekünk. Mert még gyerek vagy. Semmid sincs. Csak az, amit tőlünk kapsz. Mi azt akarjuk, hogy becsületes, dolgos ember váljék belőled. Nem akarunk neked rosszat. Csak szót kell értenünk egymással. És akkor jó dolgod lesz. Ha makacskodsz, annak csak te iszod meg a levét.

– Én nem akarok itt maradni. El akarok menni innen.

– Hová az isten csudájába mennél?

– Akárhová.

– Rajtunk kívül senkid sincs.

– Akkor sem maradok itt.

– Elszöksz? Ostoba kölyök. Visszahoznak a csendőrök. Gondolkozz. Nem vagy te buta gyerek. Irma néni nagyon jó asszony. Csak szót kell fogadni neki. Ha ő azt mondja, hogy nem barátkozhatsz Zala Miklóssal, akkor annak oka van. Hát ne barátkozz vele. Sok gyerek van még az osztályotokban, akivel barátkozhatsz. Rendes, becsületes szülők gyerekei. Az nekünk sem jó, ha híre megy, hogy Dávid Imre a börtönbe zárt Zala fiával barátkozik. Ebben a nagyközségben az emberek nem szeretik Zaláékat. Majd ha nagyobb leszel, megmagyarázom, hogy miért nem. – Megfordult, és kiment a szobából.