Barátok

Chapter 5

3.

3.A nap még melegen sütött, amikor Imre keresztülszaladt a Hősök terén, és Schiller József kerthelyiséges kocsmája mellett befordult a széles Pöltenberg utcába. Lassította lépteit, mert erősen lihegett. A házakat hatalmas udvarok választották el egymástól, a kerítések és a széles, kétszárnyú kapuk gondozottak, frissen festettek voltak. A járdát cementlapokból rakták ki, a járda és a vízlevezető árok között a virágágyásokon jól látszottak a gereblyézés friss nyomai, sok ágyasban már pompáztak a tulipánok, a nárciszok. Az úttest két oldalát vastag törzsű vadgesztenyefák övezték, és nem gömbakácok, mint az utca elejét. Az egyik ház előtt idősebb sváb nénike virágpalántákat ültetett az ágyásba. Imre köszönt, a nénike hátranézett, fogadta a fiú köszönését, rámosolygott, aztán sovány, napsütötte, ráncos kezével megigazította sötétkék, mintás fejkendőjét.

– Tessék mondani, néni kérem, jól megyek a Rókás-dűlő felé?

Az anyóka rossz magyarsággal válaszolt:

– Ja, natyon jó. Mintyá lesz majt patak mek híd, és túlnan oldal már lenni a tülő. Az Rókás-tülő.

Imre megköszönte, aztán vidáman, majdnem ugrándozva ment tovább. Ahogy közeledett a patakhoz, feltűnt neki, hogy itt a házak egyszerűbbek, már a kerítések sem olyan hivalkodók, színesek, mint az utca elején, egyes helyeken már virágágyások sem voltak, viszont annál több tavalyról ott maradt, megfeketedett gazt látott, a vízlevezető árokban pedig mindenféle szemetet, ócskaságot. Átment az árterületet is átívelő Tercel patak hídján. A széles és mély mederben most békésen folydogált az alig derékig érő víz. Imre megállt. Onnan már jól látta a nagy kiterjedésű dűlő falombok közül előbukkanó házait, a nyílegyenes, egymást keresztező utcákat, a távoli fürjesi dombok napsütötte oldalában a vakítón fehér falú présházakat és a borospincék terméskőből kiképzett bejáratait.

Hamar megtalálta a kovácsműhelyt és Miklósék cseréptetős házát. A széles utcák itt nem voltak kövezettek, a kocsikerekek szabdalta árkokban nem száradt ki a víz, a járda agyagos földjét keményre taposták az utca lakói. A kertekben, az üres telkeken meg a házak előtt gyerekek hancúroztak, a felnőttek pedig serényen dolgoztak a veteményesekben. Mindenfelé nagyon sok fa, bokor volt. A kovácsműhely előtt három szekér várakozott, a lovak a saroglyához voltak kötve, egy középkorú, köpcös, bőrkötényes, kopasz ember az egyik lovat patkolta, a szekeres segített neki, a többiek cigarettatázva a kovács munkáját nézték.

Miklós az anyjával a kertben ásott. Rögtön észrevette a kapun belépő Imrét, arcára kiült a csodálkozással együtt az öröm is. Alsó karjával megtörölte izzadó homlokát, és boldogan mondta:

– Édesanyám, nézze csak, az Imre. Dávid Imre.

A sovány, fekete fejkendős asszonyka felegyenesedett, és az ásó nyelére támaszkodva, hunyorogva nézte a kapun belépő fiút. Aztán letette az ásót, és a fiát követve a kertből az udvarba ment. A házból egy öregasszony jött ki, fehér haja kilátszott a fejkendője alól, lisztes kezét kötényébe törölgette.

– Kezicsókolom – köszönt Imre illedelmesen, és mosolyogva nézett az egyik asszonyról a másik fáradt, megtört arcába.

– Isten hozott – mondta Zaláné. – Gyere beljebb. – Felment a tornácra, és kinyitotta a konyha ajtaját. A nagyanyó előrement. Ők csak utána léptek a konyhába.

– Imre – mondta meghatódva Miklós –, jaj de örülök, hogy eljöttél. Már annyit meséltem rólad édesanyámnak. – Imre becsukta az ajtót, és zavartan megállt a tágas, egyszerű bútorokkal berendezett, tiszta konyhában. – Gyere, ülj le – mondta Miklós, és a kanapéra mutatott. Imre leült és körülnézett. Mintha a tanyájuk pitvarában lett volna. Csak ez inkább konyha volt és nem igazi pitvar, hiányzott a kemence meg sok minden más, őt mégis a tanyájukra emlékeztette. Rászakadtak az emlékek, és eszébe juttatták árvaságát, kiszolgáltatottságát, mindazt, ami az elmúlt napokban, órákban történt vele. Torkát a sírás szorongatta, szeme megtelt könnyekkel. Miklós aggódva nézett rá.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Én nem akarok Balláéknál lakni. Nem akarok… – És olyan keserves sírás fogta el, hogy Miklósnak elszorult a torka. Zaláné a fiú mellé ült, átölelte a vállát, anyáskodva magához vonta. A tésztát gyúró nagyanyó mozdulata egy pillanatra megállt.

– Sírj csak, bogárkám, sírd csak ki magadból a bánatodat – mondta, és a nyújtófáért nyúlt. – Bántottak? – kérdezte aztán.

– Nem adtak enni – zokogta a gyerek.

– Édes Istenkém, hát miért nem ezzel kezdted? Szereted a krumplilevest? – kérdezte Zaláné. – Maradt még délről. Megmelegítem. – S azzal máris a sparherdnél termett, ott ügyeskedett, a nagyanyó meg helyet csinált az asztalon, a konyhaszekrényből tányért, a fiókból kanalat vett elő, az asztalra tette, azután ügyes mozdulattal kenyeret szelt.

– Ehetsz ám szalonnát is – mondta –, vagy ha jobban szereted a rántottát, azt készítünk. Hagymával.

– Tej is van még egy kevéske – mondta Miklós. Igaz, hogy az a tej az ő holnapi reggelije, de miért mondaná, hiszen szívesen Imrének adja, jó lesz neki reggel a rántott leves is.

Imre nem kérette magát. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett farkas, közben töviről hegyire elmesélte, hogy mi történt Balláéknál.

– És tudják, hogy idejöttél? – kérdezte Miklós.

– Nem tudják. Honnan tudnák? Én úgysem megyek vissza hozzájuk.

Zaláné a tűzhely mellett állt.

– Hát fiacskám – mondta szelíd hangon –, én szívesen befogadnálak. Ahol három szájra jut étel, marad a negyediknek is. Meg aztán Miklóssal még el is alhatnál. Csakhogy mégsem fogadhatlak be, mert a törvény nem engedi.

– A csendőrök visszavinnének Zsiga bátyádhoz – mondta a nagyanyó –, mert hát ő a te törvényes gyámod.

– Meg a felesége – fűzte hozzá Zaláné. – Ezért hát azt mondom neked, menj te csak szépen haza. Mert nem tehetsz mást. Ide mindig eljöhetsz. Mi szívesen látunk.

– Amikor csak akarsz – tette hozzá az öregasszony. Megsimogatta Imre fejét. – Érted, mit mondok, ugye?

– Értem.

– Akkor jól van – mondta Zaláné, és kiment a konyhából.

Imrét megnyugtatták az asszonyok szavai, már nem volt éhes, s talán ezért lett vidámabb, tele hassal már a jövőjét sem látta olyan vészesen borúsnak, mint órákkal előtte.

– Tudod, mit fogok csinálni, ha Zsiga bátyámék gonoszkodnak velem? – A nagyanyó ránézett, de nem kérdezett semmit. Imre folytatta: – Leöntöm petrollal a házat, és felgyújtom. Akkor aztán megnézhetik magukat.

– Hülyeség! – mondta Miklós. – A javítóintézetbe visznek.

– Engem ugyan nem. Mert én megszököm.

– Aztán hova? – kérdezte az öregasszony. – Megtalálnak. Meg aztán a gyújtogatás nem jó. És akkor mit csinálsz, ha leégnek a többi házak is? A fél község… Ejnye, de bolond gyerek vagy te. Gyújtogatni? Ki hallott már ilyet!

Imre hallgatott.

– És ha megszöknél, hová bújnál? – kérdezte Miklós. – Nem ismered a környéket.

– Te ismered?

– Mint a tenyeremet. Minden bokrot, barlangot, erdei csapást. De ismerem a régi bánya aknáit, még a régi téglagyár romjait is.

A gyerekek kimentek az udvarra, a diófa alá, s ott folytatták a beszélgetést.

– Ha te ilyen jól ismered a környéket – mondta Imre –, akkor megszökhetnénk együtt.

– És mi lenne édesanyámmal? Nem hagyhatom itt. Amikor édesapámat elvitték a csendőrök, rám bízta édesanyámat. Nekem kell megvédenem őt. Meg a nagyanyámat is. A jó ég tudja, hogy mikor engedik ki édesapámat a börtönből.

Imre leült a lócára, tenyerével a tölgyfa asztal lapját simogatta. Egy kis idő után Miklósra nézett.

– Tudod mit? Szabadítsuk ki apukádat a börtönből – mondta.

Miklós felnevetett.

– Kiszabadítani? Hát láttál te már börtönt?

– Még nem.

– Gondoltam. Mert ha láttál volna, akkor tudnád, hogy a börtönből nem lehet csak úgy kiszabadítani valakit. Én láttam a Csillagbörtönt Szegeden. Édesanyámmal voltam ott. Beszélőn. Persze engem nem engedtek be. Én odakünn várakoztam, de jól megnéztem magamnak akkor a börtönt. Onnan bizony nem lehet megszöktetni senkit sem. Még akkor sem, ha fegyverünk volna. – Leült ő is, karját hátralógatta a támla mögé, tekintetével a távolba révedt. – Meg aztán, tudod, apám azt mondta, hogy én a tanuláson kívül ne törődjek semmi mással. Az a legfontosabb, hogy jól tanuljak. Okosabbnak kell lennem az urak gyerekeinél. Érted, mit mondok? Ha megszöknénk, hogyan tanulhatnánk? Sehogyan. És vadember lenne belőlünk. Azt hiszed, én már nem akartam megszökni? – Legyintett. – Nem is egyszer. Amikor apámat elvitték a csendőrök, akkor nekem nagyon rossz volt. A fiúk nemcsak csúfoltak. De volt úgy, hogy meg is vertek. De nem is egyszer. Persze mindig többen voltak.

– És te hagytad magad?

– Nem hagytam. De mondom, hogy mindig többen voltak.

– Most már nem leszel egyedül – mondta Imre, és ökölbe zárta ujjait. – Csak merjen hozzád nyúlni valaki.

Már alkonyodott, amikor Imre hazaindult. A kapuban azt mondta Miklósnak:

– Maradj, hazatalálok.