A zaj

11. MARTHA

11.MARTHA

A helikopterben négy utas fért el. Martha Chan és Sanford Harbin egymás mellé ült, a két szemközti ülésen pedig Russel Fravel és Joy Reiber foglalt helyet. Keenen Holt, Brian Tomes és Brenna Hauff a másik gépbe ült be, és a két helikopter néhány perc múlva a levegőbe emelkedett. Martha látta, hogy a pilótának mozog a szája, de mivel nem hallotta a hangját a fejhallgatón keresztül, azt feltételezte, hogy egy másik csatornán beszél valakivel. Csalódottan felsóhajtott, mert azt remélte, hogy kideríthet némi információt a beszélgetésből, mivel az emberek gyakran megfeledkeznek arról, hogy mások is hallják őket, amikor rádión beszélnek. A gyerekek is akkor szerezték be a leghasznosabb információkat, amikor a szüleik azt hitték, hogy már alszanak, és halkan beszélgettek a másik szobában.

– Maga szerint ki késett el a buliról? – kérdezte a fülesen keresztül Harbin.

Martha megállapította, hogy legalább az utasok ugyanazt a csatornát használják, és a férfi felé fordult.

– Tessék?

– A mi drága felügyelőnk, Mr. Holt azt mondta, várunk még valakit. Be akart venni még egy embert a buliba, de ezek szerint az illető nem annyira fontos, hogy megvárjuk.

Joy Reiber kibontotta szőke haját, azután újra begumizta.

– Az a seggfej titkol valamit.

Fravel kuncogott.

– A DIA mindent eltitkol. Ez a munkájuk. Ha véletlenül rajtakapnánk maszturbálás közben, és megkérdeznénk tőle, mit csinál, azt felelné, hogy kávét főz, és elhitetné velünk. Abból kell kiindulnunk, hogy minden szava hazugság, és saját magunknak kideríteni, mi folyik itt. Szándékosan félre fog vezetni bennünket.

Reiber összevonta a szemöldökét.

– Miért hoztak ide bennünket, ha hazudnak nekünk? És ha nem vagyunk a tények birtokában, akkor hogy végezzük el a munkánkat?

– Fravelnek igaza van – mondta Harbin. – Nekünk csak az a dolgunk, hogy megkeressük a kirakós darabjait, de nem mi fogjuk egymáshoz illeszteni őket, hanem valószínűleg, akit a felvételen láttunk, Hoover. Ha nem így lenne, akkor nem vonták volna be a DARPA-t.

– Maga azt mondta, hogy ismeri őt – jegyezte meg Martha.

Harbin bólintott.

– Így igaz. Fáradtnak és elgyötörtnek látszott. Amikor rövid határidős projekten dolgozik, mindent belead, és saját magát is képes elhanyagolni. Ha nem szól rá valaki, akkor napokig nem eszik, nem fürdik, nem is borotválkozik. Nem tudom, mi folyik itt, de a külsejéből ítélve szerintem már napok óta ezen dolgozik.

– Megtámadtak bennünket a földönkívüliek – jegyezte meg szárazon Reiber, és Fravelre nézett. – Maga ezért van itt.

Fravel legyintett.

– Hosszú évek óta vizsgálom távcsövekkel a világűrt, és szinte teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy ha van valaki odakint, aki elég közel jár ahhoz, hogy beugorjon és meglátogasson bennünket, akkor már megtaláltuk volna. Itt valami másról van szó.

– Akkor miért hoztak ide egy asztrofizikust?

Fravel vállat vont.

– A fő kutatási területem a csillagok életciklusa. Sejtelmem sincs, hogy a tudásom ebben az esetben miért lehet hasznos. És ha esetleg mégis leszállt volna itt egy idegen űrhajó, kollégáim jóvoltából már tudnék róla. Világméretű hálózattal rendelkezünk, és megosztjuk egymással az adatokat. Még a kínaiak és az oroszok is együttműködőek. Igyekszünk kizárni a politikát a munkánkból.

Harbin előredőlt.

– Nem véletlenül választottak ki bennünket. Jelenleg min dolgozik? Miért éppen magát hozták ide az összes asztrofizikus közül?

Fravel egy darabig hallgatott.

– Mostanában egy focipálya-méretű aszteroida mozgását követem – felelte végül. – A Catalina Sky Survey 2006-ban találta meg. A QV89 szeptemberben elég közel lesz a Földhöz, de nem jelent veszélyt.

– Biztos benne? – makacskodott Harbin.

Fravel ezen is kuncogott.

– Ha arra céloz, el fogja találni a bolygónkat, amit a kormány mélyen elhallgat majd, hogy ne törjön ki pánik, akkor téved. Én követem nyomon a pályáját, és ha fennállna a veszélye, hogy mindannyian meghalunk, akkor velem lenne tele a tévé és az internet, mert mindenkinek elmondanám. Csak akkor tudnának elhallgattatni, ha börtönbe zárnának. Itt valami egészen más zajlik.

Martha Reiber felé fordult.

– Maga a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozik, igaz? Most éppen mivel foglalkozik?

– Azt tanulmányozom, milyen hatással van a beporzásra a méhpopuláció csökkenése – felelte Reiber, és felsóhajtott. – Erről kellett volna ma előadást tartanom. Remélem, nem vesztem el emiatt az ösztöndíjamat! Néhány óra múlva több száz egyetemi tanár gyűlik össze a Babson Főiskolán, és én nem leszek ott. A legrosszabbkor jött ez az egész. – Kinézett az ablakon. – Ha tényleg Oregonban vagyunk, akkor szerintem a méheknek ehhez semmi köze. A populáció legdrasztikusabb csökkenését Washingtonban figyelték meg, több mint ötszáz kilométerre innen. Valami más miatt rángattak ide.

Harbin Marthára nézett.

– És maga miért van itt? Az a cikk, amiről beszéltünk, a túlnépesedésről szólt, ami ezen a környéken nem okoz problémát.

Martha egy darabig hallgatott, mert többnyire titkos projekteken dolgozott, és fontolóra kellett vennie, mit közölhet a többiekkel.

– Jelentős méretű egészségügyi vészhelyzetek, például madárinfluenza, SARS-, Ebola- és koronavírus esetén szoktak értesíteni, és az a feladatom, hogy felmérjem a lélektani hatásokat, és megoldásokat javasoljak – felelte végül. – Mostanában az elszigetelten jelentkező kanyarójárványokkal foglalkozom, és ebből a szempontból számomra is Washington lett volna a legérdekesebb. Tudomásom szerint Oregonban nincs járvány. És maga miért van itt?

Harbin felsóhajtott.

– Három éve tanulmányozom az árapály ingadozásának hatását a tengerparti városokra. Oregon elég messze van az óceántól, úgyhogy fogalmam sincs, miért hoztak ide.

Martha kinézett az ablakon, és megcsodálta az alattuk elterülő, szinte érintetlen vadont, a sűrű, zöld erdőket és a tiszta vizű, világoskék tavakat. Még ebből a magasságból is megnyugtatóan hatott rá a látvány, és el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett itt. De amikor elrepültek a Mount Hood csúcsa mellett, hirtelen megpillantott valamit.

– Jóságos ég! – suttogta halkan.