A zaj

Chapter 5

Magához tért, és lassan kinyitotta a szemét. A plafondeszkák között beszivárgott a fény, és megvilágította a poros levegőt. A lány a hátán feküdt, a jobb lába furcsa szögben volt alácsavarodva.

Olyan tökéletes volt a csönd, hogy egy pillanatig azt hitte, megsiketült, azután eszébe jutott a viasz. Gyorsan kivette a füléből, és összeszedte magát.

– Sophie!

Tennant már több földrengést is átélt, kettőre élénken emlékezett, de egyik sem csinált ekkora felfordulást a pincében. A polcok többsége összedőlt, de azokról is minden lehullott, amelyek nem. A lekváros- és befőttesüvegek szétrobbantak, a poros levegőben édeskés illat terjengett, a padlón üvegcserepek csillogtak. Tennant alig ismert rá a pincére.

Sophie az egyik sarokban kuporgott, és ide-oda billegett. Véres arcába hajtincsek tapadtak, a szeme nyitva volt, de vakon bámult maga elé, és halkan motyogott, mint aki beszélget valakivel.

Tennant keresztülvágott a romokon, és odalépett hozzá. Úgy sajogtak az izmai, mintha egész nap kukoricát kapált vagy szénát gyűjtött volna.

Megérintette Sophie-t, de az nem reagált, és folytatta a motyogást, habár Tennant nem értette, hogy mit mond.

Sophie szeme ugyanúgy vérben úszott, mint a szüleiké, sápadt volt, és a bőre egészen kihűlt.

– Hallasz engem, Sophie?

A kislány nem válaszolt.

Tennant átölelte, hogy megállítsa, de nem hagyta abba a billegést.

Olyan halkan motyogott, hogy a nővére a szájához hajolt, hátha akkor megérti, mit mond, de csak annyit érzékelt, hogy sürgető a hangja. Beszéd közben bólogatott, és a tekintete ide-oda cikázott a pincében, mégsem nézett rá semmire.

Tennant csettintett.

Semmi.

Pofon vágta a húgát.

Nem akarta megtenni, de a módszer bevált.

Sophie abbahagyta a billegést, vett egy mély lélegzetet, azután mozdulatlanná dermedt, és a nővérére meredt.

Tennant a tenyerébe fogta az arcát.

– Jobban vagy?

Sophie továbbra is mozdulatlanul bámult rá, azután a fülébe dugta az ujját, először csak óvatosan, azután egyre agresszívabban. Tennant elkapta a csuklóját, hogy megállítsa, de a húga sokkal erősebb volt nála.

Sophie végül kihúzta az ujját a füléből, de ettől csak rosszabb lett a helyzet, mert véres volt az ujja, és üvölteni kezdett. A tenyerével a fülét csapkodta.

– Nem hallok, nem hallok!

Tennant megint megpróbálta megállítani, de a húga felé kapott, és folytatta a csapkodást.

– Nem, nem, nem!

– Hagyd abba, Sophie!

Csatt.

Csatt.

Csatt.

Megint billegni kezdett, ezúttal gyorsabban, mint az előbb.

Csatt.

Csatt.

Csatt.

Ellökte a nővérét, aki nekizuhant egy liszteshordónak.

Tennant tudta, hogy ki kell jutniuk onnan. Bill McAuliffe egy baltát is tartott a pincében, ami mindig a hátsó sarokban lógott a falon, de most leesett, és a lány végül a tejporosdobozok alatt találta meg.

Felment a csapóajtóhoz, két kézzel megmarkolta a baltát, és az élével rácsapott. Az egyik sarokpántot vette célba, de nem találta el, ezért újra ütött. A harmadik ütéstől a sarokpánt eltört. A másik pánthoz ötször kellett lesújtania. Az ajtó a pincébe zuhant, és a nyíláson beáramlott a napfény.

Tennant eldobta a baltát, lement a lépcsőn, és megfogta a húga kezét.

– Gyerünk!

Azt hitte, hogy tiltakozni fog, de felpattant, és kirohant.

– Várj meg! – kiáltotta Tennant, ahogy utánaszaladt.

Nem nappalnak kellett volna lennie.