Mona Lisa Overdrive

1. A FÜST

1.

A FÜSTA szellem az apja búcsúajándéka volt, amit egy feketébe öltözött titkár adott át a Narita egyik utasvárójában.

A londoni út első két órájában elfeledve hevert a táskájában a sima, sötét téglatest, amelynek egyik oldalát a Maas-Neotek mindenütt jelen lévő logója díszítette, a másik pedig enyhe ívével belesimult az ember tenyerébe.

A lány egyenes háttal ült az első osztályú kabin egyik ülésében, vonásai abba az apró, hideg maszkba merevedtek, amelynek modelljéül halott anyjának legjellegzetesebb arckifejezése szolgált. A körülötte lévő ülések üresen maradtak, mivel az apja azokat is kifizette. Nem kérte a menüt, amellyel az ideges utaskísérő kínálta. Az üres ülések, apja vagyonának és hatalmának bizonyítékai megfélemlítették. Az utaskísérő habozott, majd meghajolt és visszavonult. A lány egy rövid időre kiengedte a maszkra anyja mosolyát.

Szellemek, gondolta később, valahol Németország felett, a mellette lévő ülés huzatát bámulva. Milyen szépen bánik az apja a szellemekkel.

Az ablakon túl is szellemek voltak, Európa téli sztratoszférájának a szellemei, részleges képek, amelyek azonnal megjelentek, amint hagyta elkalandozni a tekintetét. Az anyja az Ueno parkban, törékeny arca a szeptemberi napfényben. „A darvak, Kumi! Nézd a darvakat!” És Kumiko a Sinobazu-tó felé fordult, és semmit nem látott, egyetlen darvat sem, csak néhány ugrándozó, fekete pontot, amelyek biztosan varjak voltak. A víz olyan simának hatott, mint az ólomszürke selyem, és halvány hologramok villogtak kivehetetlenül a céllövőbódék távoli sora felett. De Kumiko később látta a darvakat, többször is, álmában: origamidarvak voltak, neonszínű lapokból hajtogatott, szögletes teremtmények, amelyek fényes, feszes szárnyakkal repültek az anyja őrületének holdfényképén…

Eszébe jutott az apja, nyitott, fekete köpenye alól kivillant a sárkányok tetovált förgetege, amint íróasztala hatalmas ébenfa síksága fölé görnyedt, a szeme érzelemmentes és fényes, akár egy festett babáé. „Az anyád halott. Érted?” A lány körül minden csupa árnyéksík a férfi dolgozószobájában, ami maga a szögletes sötétség. Az apja keze előreindul a lámpa fénykörében, bizonytalanul, hogy a lányára mutasson. Felcsúszó köpenyujja alól egy arany Rolex és még több sárkány bukkan elő. A sárkányok sörénye hullámokban örvénylik, erősen és sötéten a csuklója körül, a mutatóujja rászegeződik. Rámutat. „Érted?” Ő nem válaszolt, inkább elszaladt, le az általa ismert titkos helyre, a legkisebb takarítógépek odújába. A gépek egész éjszaka kattogtak körülötte, pár percenként letapogatták lézerfényük rózsaszín villanásaival, amíg apja meg nem találta, aztán whiskey- és Dunhill-szagot árasztva fel nem cipelte a lakás második emeletén lévő szobájába.

Eszébe jutottak az ezt követő hetek, azok a bénult napok, amelyeket legnagyobbrészt valamelyik fekete öltönyös titkár társaságában töltött: óvatos férfiak automatikus mosolyokkal és szorosan összetekert esernyőkkel. Egyikük, a legfiatalabb és legkevésbé óvatos, egy zsúfolt ginzai járdán, a Hattori óra árnyékában mutatott be neki rögtönzött kendóelőadást, gyakorlottan kígyózva a döbbent eladólányok és tágra nyílt szemű turisták között. Fekete esernyője ártalmatlanul mosódott bele a harcművészet kötött, ősi íveibe. Kumiko ekkor elmosolyodott, a saját mosolyával, ami megtörte a temetési maszkot, és ez azonnal lelkifurdalást váltott ki belőle, ami még mélyebben és még élesebben vájt a szívének abba a részébe, ahol szégyenének és értéktelenségének tudatát őrizgette. De a titkárok általában vásárolgatni vitték: egyik hatalmas ginzai áruházból a másikba, és onnan a kék műanyag Michelin-útikönyv gőgös turistajapán nyelvén ajánlott, tucatnyi sindzsukui butikba. Kumiko csak nagyon csúnya holmikat vásárolt, csúnyákat és borzasztó drágákat, a titkárok pedig egykedvűen masíroztak mellette, erős kezükben fényes szatyrokkal. Ezeket az apja lakásába visszaérve minden délután szép rendben lepakolták a szobájába, ahol addig sorakoztak kibontatlanul és érintetlenül, amíg a szobalányok el nem távolították őket.

És a hetedik héten, a tizenharmadik születésnapja előestéjén megszervezték, hogy Kumiko Londonba menjen.

– A kobunom házában fogsz vendégeskedni – mondta az apja.

– De én nem akarok elmenni – válaszolta ő, és felöltötte az anyja mosolyát.

– Kénytelen leszel – felelte az apja, és elfordult. – Nehézségeink adódtak – közölte az árnyéksíkokkal teli dolgozószobával. – Londonban nem leszel veszélyben.

– És mikor jöhetek vissza?

A férfi nem válaszolt. Kumiko meghajolt, és elhagyta a dolgozószobát, még mindig az anyja mosolyával az arcán.

A szellem életre kelt az érintésére, amikor megkezdték a leereszkedést a Heathrow-ra. A Maas-Neotek biochipek ötvenegyedik generációja nehezen kivehető alakot varázsolt a mellette lévő ülésre. Egy fiút valami kopottas vadásznyomatról, aki hanyagul keresztbe tette a lábát drapp lovaglónadrágjában és lovaglócsizmájában.

– Helló! – köszönt a szellem.

Kumiko pislogott, és kinyitotta a kezét. A fiú villogott egy kicsit, majd eltűnt. A lány lepillantott a tenyerében tartott, sima kis egységre, és lassan újra összezárta rajta az ujjait.

– Ismét helló! – mondta a fiú. – A nevem Colin. A tiéd?

Kumiko csak bámulta. A fiú szeme élénkzöld füst volt, magas homloka sápadt és sima a rakoncátlan hajtincs alatt. Csillogó fogain át látszottak a folyosó túloldalán sorakozó ülések.

– Ha túl szellemképesnek találod – vigyorodott el –, feljebb vehetjük a felbontást… – Azzal egy pillanatra kellemetlenül tisztává és valóságossá vált, sötét zakója hajtókáján hallucinációszerű élességgel vibrált a szövet. – Viszont ez eléggé meríti az aksit – halványodott vissza a korábbi állapotába. – Nem értettem jól a neved. – Megint az a vigyor.

– Te nem vagy valódi – jelentette ki Kumiko szigorúan.

A fiú megvonta a vállát.

– Nem muszáj hangosan beszélned, kisasszony. Az utastársaid esetleg ferde szemmel nézhetnek rád, már ha érted, mire gondolok. A szubvokális a megoldás. Én bőrön át érzékelek mindent… – Kinyújtotta a lábát, két kezét összekulcsolta a tarkóján. – Biztonsági öv, kisasszony. Nekem persze nem kell becsatolnom magam, mivel, ahogyan arra rámutattál, nem vagyok valódi.

Kumiko elfintorodott, és a szellem ölébe dobta az egységet. Az eltűnt. Becsatolta az övét, az eszközre pillantott, habozott, majd ismét kézbe vette.

– Első londoni utad, igaz? – örvénylett vissza a fiú a periferiális látómezejéből. Kumiko akaratlanul is bólintott. – Nem félsz a repüléstől? Nem zavar, hogy így kell utaznod?

A lány megrázta a fejét, de nevetségesnek érezte magát.

– Semmi gond – folytatta a szellem. – Majd én vigyázok rád. Három perc múlva a Heathrow-n leszünk. Vár valaki odalent?

– Apám üzlettársa – válaszolta Kumiko japánul.

A szellem elmosolyodott.

– Akkor biztosra veszem, hogy jó kezekben leszel. – Rákacsintott. – Nem gondolnád, hogy poliglott vagyok, így ránézésre, mi?

Kumiko lehunyta a szemét, és a szellem suttogni kezdett neki, valamit a Heathrow régészeti emlékeiről, az újkőkorról és a vaskorról, agyagedényekről és eszközökről…

– Miss Yanaka? Kumiko Yanaka? – Az angol férfi ott tornyosult felette, gajdzsintömegét komor gyapjú ormótlan redői takarták. Apró, sötét szeme kifejezéstelenül méregette a lányt acélkeretes szemüvege mögül. Az orra mintha egyszer egészen laposra tört volna, és meg sem próbálta volna rendbe hozatni. Haját, már ami maradt belőle, szürke sörtévé nyíratta, fekete, kötött kesztyűje rojtos volt, és ujjatlan.

– Az én nevem – mondta, mintha ez máris megnyugtatná a lányt – Petal.

Petal Füstnek hívta a várost.

Kumiko didergett a hűvös, vörös bőrön, és az antik Jaguar ablakán keresztül nézte a lassan lefelé örvénylő havat, ami elolvadt az úton, amit Petal csak M4-nek nevezett. A késő délutáni ég színtelen volt. A férfi némán, minden erőfeszítés nélkül vezetett, szájával csücsörített, mintha fütyülni készülne. A forgalom tokiói szemmel képtelenül gyér volt. Megelőztek egy önvezető Eurotrans teherszállítót, amelynek tömpe orrán szenzorok és fényszórók sorakoztak. Kumiko a Jaguar sebessége ellenére úgy érezte, mintha valahogyan egy helyben állnának; a Londont alkotó tereptárgyak összesűrűsödtek körülötte. Nedves téglafalak, beton boltívek, feketére festett, égre meredő kovácsoltvas lándzsák.

A város a szeme láttára öltött alakot. Míg a kereszteződésekben várakoztak, arcokat pillantott meg: az út mentén vörös gajdzsinarcok látszottak a havon keresztül, sötét ruhák, sálakba burkolt állak, ezüstös tócsákon végigkopogó nőicsizma-sarkak. A boltok és házak sorai azokra a gyönyörűen megmunkált makettekre emlékeztették, amelyeket egy európai régiségekre szakosodott kereskedő oszakai galériájában kiállított játék vasút terepasztalán látott.

Ez a legkevésbé sem emlékeztetett Tokióra, ahol a múltból fennmaradt kevés relikviát féltő gonddal őrizgették. A történelmet ott darabra mérték, a ritkaságot a kormány porciózta ki, életben pedig a törvény és a nagyvállalati finanszírozás tartotta. Itt viszont a dolgok szövetét látszott alkotni, mintha a város egyben nőtt volna ki kőből és téglából, számtalan üzenet- és jelentésrétegből – egyik korszaké a másikon –, amelyek hosszú évszázadok során jöttek létre a kereskedelem és a birodalmi törekvések valamiféle, immár olvashatatlanná vált DNS-éből.

– Sajnálatos, hogy Swain nem tudott maga fogadni – szólalt meg a Petal nevű férfi. Kumikót nem is annyira az akcentusa zavarta, inkább a sajátos mondatszerkesztése; először azt hitte, magázza őt. Felmerült benne, hogy megidézi a szellemet, majd elvetette az ötletet.

– Swain – ismételte. – Mr. Swain a vendéglátóm?

Petal szeme rátalált a tükörben.

– Roger Swain. Az apád nem mondta?

– Nem.

– Á. – A férfi bólintott. – Mr. Kanaka ilyen ügyekben kiváltképpen odafigyel a biztonságra, ez érthető… Az ő pozíciójában etcetera… – Hangosan felsóhajtott. – Elnézést a fűtés miatt. A szervizben meg kellett volna javítaniuk.

– Maga Mr. Swain egyik titkára? – Ezt a vastag, fekete kabát gallérja feletti borostás hurkákhoz intézte.

– A titkára? – A férfi láthatóan elgondolkodott a kérdésen. – Nem – válaszolta végül. – Nem az vagyok. – Végiglendültek egy körforgalmon, el a csillogó fém napellenzők és a gyalogosok esti rohama mellett. – Ettél? Adtak enni a repülőn?

– Nem voltam éhes. – Tudatosan ügyelt az anyja maszkjára.

– Hát, Swain biztosan ad valamit, folyton japán kajákat eszik. – Fura kis csettintő hangot adott a nyelvével. Hátranézett a lányra.

Ő nem rá nézett, a hópelyhek csókját látta, amit az ablaktörlő lesöpört.

Swain Notting Hill-i rezidenciája három, egymással összekapcsolt viktoriánus téglaházból állt valahol, a terek, félkörívben elhelyezkedő épületek és utcácskák havas egyvelegében. Petal, két kezében Kumiko bőröndjeivel, kifejtette, hogy a 16-os és a 18-as épületnek is a 17-es a bejárata. – Azon hiába kopogna bárki – intett esetlenül a kezében lévő súlyos csomagokkal a 16-os szám ajtajának fényes, vörös festése és simára polírozott sárgaréz vasalatai felé. – Semmi nincs mögötte, csak ötven centi vasbeton.

Kumiko végignézett a félholdat formázó épületkomplexumon: csaknem azonos homlokzatok húzódtak enyhe ívben. A hó már sűrűbben hullott, a jellegtelen égboltot nátriumlámpák lazacfénye világította meg. Az utca kihalt volt, a hó friss és szűz. A hideg levegő idegen benyomást keltett, archaikus üzemanyagok szaga terjengett benne halványan. Petal lábbelije nagy, éles körvonalú nyomokat hagyott. Fekete szarvasbőr félcipő volt, keskeny orral és rendkívül vastag, vörös recés műanyag talppal. Kumiko kezdett fázni, és követte a nyomokat fel a 17-es szám szürke lépcsőjén.

– Én vagyok – mondta a férfi a feketére festett ajtónak. – Engedj be! – Aztán felsóhajtott, mind a négy bőröndöt letette a hóba, levette a jobb kezéről az ujjatlan kesztyűt, és az egyik panelbe ültetett fényes acélkorongra tapasztotta a tenyerét. Kumiko mintha elhaló nyüszítést hallott volna, egyre magasabbá váló, majd abbamaradó szúnyogzümmögést, azután az ajtó megremegett a mágneses zárak nyílásának fojtott kattanásától.

– Füstnek nevezte – szólalt meg, amikor a férfi a rézkilincs felé nyúlt. – A várost…

Petal megdermedt.

– A Füstnek – válaszolta. – Igen. – Ezzel benyitott a melegbe és a fénybe. – Csak egy régi kifejezés, ilyen becenév.

Felemelte a kofferokat, és belépett a fehérre festett lambériás, kék szőnyeges előtérbe. Kumiko követte, az ajtó becsukódott mögötte, a reteszek is a helyükre kattantak. A fehér faburkolat felett mahagónikeretű festmény lógott, lovakat ábrázolt egy réten, éles kis alakokat vörös kabátban. Colinnak, a chipszellemnek itt kéne élnie, gondolta Kumiko. Petal ismét letette a poggyászt. A kék szőnyegen összenyomódott hórögök hevertek. A férfi kinyitott még egy ajtót, ami mögül egy cirádás acélketrec bukkant elő. Egy csattanással eltolta a rácsot. A lány zavartan nézett a szerkezetre.

– A lift – mondta Petal. – A cuccod nem fér be. Majd visszajövök érte.

A felvonó a kora ellenére egész simán emelkedett, miután Petal tömpe mutatóujjával megnyomott egy fehér porcelángombot. Kumiko kénytelen volt közel állni hozzá, ázott gyapjú és valami virágos borotválkozószer illata lengte körül.

– A legfelső szinten helyezünk el – mondta végigvezetve a lányt egy keskeny folyosón –, mert úgy gondoljuk, értékelni fogod a csendet. – Kinyitott egy ajtót, és intett, hogy lépjen be. – Remélem, megteszi… – Levette a szemüvegét, és energikusan megtörölgette egy gyűrött zsebkendővel. – Hozom a bőröndjeidet.

Miután elment, Kumiko lassan körbejárta az alacsony mennyezetű, zsúfolt szoba közepét uraló súlyos, fekete márványkádat. Az éles szögű falakon kopott aranykeretű tükrök lógtak. A legnagyobb ágy, amit Kumiko valaha is látott, két kis tetőablak között állt. A felette lévő tükörbe apró, állítható lámpákat ültettek, olyanokat, mint az olvasólámpák a repülőkön. A lány megállt a kád mellett, hogy megérintse a csaptelepként szolgáló aranyozott hattyú nyakát. A vizet a széttárt szárnyaival lehetett megnyitni. A helyiségben meleg és mozdulatlan volt a levegő, és mintha az anyja szelleme töltötte volna be egy pillanatra, akár a sajgó köd.

Petal megköszörülte a torkát az ajtóban.

– Szóval – mondta, azzal betrappolt a csomagokkal –, minden rendben? Éhes vagy már? Nem? Hagylak berendezkedni… – Egymás mellé állította a bőröndöket az ágy mellett. – Ha megéheznél, csak hívj – mutatott a díszes, antik telefonra, amelynek ívelt, elefántcsont fogantyúja, azonkívül cikornyás kagylója és kézibeszélője volt. – Csak szólj bele, nem kell tárcsáznod. A reggeli akkor lesz, amikor szeretnéd. Kérdezz meg valakit, meg fogják mutatni, hogy hol. Akkor majd találkozhatsz Swainnel…

Petal belépésével eltűnt Kumiko anyjának szelleme. Amikor a férfi jó éjt kívánt, és becsukta az ajtót, a lány megpróbálta ismét felidézni, de nem sikerült.

Hosszú ideig a kád mellett maradt, és a hattyú nyakának sima fémjét simogatta.