Mona Lisa Overdrive

2. AFROSRÁC

2.

AFROSRÁCAfrosrác november utolsó napján érkezett Kutyamagányba, veterán Dodge-át egy Cherry Chesterfield nevű fehér lány vezette.

Rafkós Henry és Kismadár éppen a Bíró jobb karját alkotó láncfűrészt reparálta, amikor Srác autója megjelent. Foltozott leszállópárnája barna sugarakban verte fel a rozsdás vizet, ami összegyűlt a Magány egyenetlen, tömör acélpadlóján.

Kismadár vette észre előbb. Éles szeme volt, és tízszeres nagyítású távcsöve, ami a mellkasán lógott változatos állati csontok és ócska, szűknyakú töltényhüvelyek között. Amikor Rafkós felnézett a hidraulikus csuklóról, látta, hogy Kismadár teljes kétméteres magasságában felegyenesedik, és kifelé irányítja távcsövét a Gyár déli falának nagy részét kitevő, fényezetlen acélrácson. Kismadár nagyon sovány volt, szinte csontváz, és barna tincseinek lakkozott szárnyai, amelyekről a nevét kapta, élesen kirajzolódtak a halvány ég előtt. Hátul és oldalt rövidre nyíratta a haját, jóval a füle feletti részig: a szárnyakkal és az áramvonalas kacsafarokkal úgy nézett ki, mint aki egy fej nélküli, barna sirályt visel.

– Hó! – mondta. – Azt a kurva!

– Mi van? – Kismadarat nehéz volt rávenni az odafigyelésre, és a munkához még két pár kézre lett volna szükség.

– Az a n****r az.

Rafkós felállt, és a nadrágjába törölte a kezét, miközben Kismadár kikotorta a zöld Mech-5 mikrotüskét a füle mögötti bemenetből – és azonnal el is felejtette azt a nyolcpontos szervokalibráló eljárást, amivel helyrebaszhatták volna a Bíró láncfűrészét.

– Ki vezet? – Afrosrác lehetőleg sosem vezetett, ha el tudta kerülni.

– Azt nem látom. – Kismadár leengedte a távcsövet, az visszacsörömpölt a csontok és a réz szövevényébe.

Rafkós is az ablakhoz lépett, hogy a Dodge közeledését figyelje. Afrosrác időnként felfrissítette a lebegő matt fekete fényezését a festékszóró megfontolt alkalmazásával, míg a komor hangulatot a masszív első lökhárítóhoz hegesztett krómszínű koponyák sora törte meg. Az üreges acélkoponyák egykor piros karácsonyfaizzó-szemekkel büszkélkedhettek, de Srác számára talán vesztett jelentőségéből az imázs.

Amikor a lebegő bekanyarodott a Gyárhoz, Rafkós hallotta, hogy Kismadár visszacsoszog az árnyékba, a súlyos bakancsa alatt ropogó por és finom fémforgácsspirálok hangja kísérte.

Rafkós kinézett az ablakkeretben maradt üveg utolsó poros szilánkján, miközben a lebegő leeresztette a leszállópárnáját a Gyár előtt, nyikorogva és gőzt okádva.

Valami megzörrent mögötte a sötétben, és tudta, hogy Kismadár ott kotorászik a régi alkatrészek polca mögött: a házi készítésű hangtompítót igazgatta rá a kínai peremgyújtásúra, amit a nyulak ellen szoktak bevetni.

– Madár – mondta Rafkós, és ledobta a csavarkulcsát a ponyvára –, oké, hogy te egy műveletlen jersey-i tahó vagy, de muszáj mindig emlékeztetned is erre?

– Nem bírom azt a niggert – válaszolta Kismadár a polc mögül.

– Ja, és ha az a n****r nem szarna rád, ő sem bírna téged. Ha tudná, hogy itt vagy hátul azzal a puskával, keresztben nyomná le a torkodon.

Kismadár nem válaszolt. Ő fehérek lakta, jersey-i kisvárosokban nőtt fel, ahol szart se tudott senki semmiről, és mindenki utálta azokat, akik igen.

– Én meg segítenék neki. – Rafkós felrántotta régi, barna dzsekije cipzárját, és kiment Afrosrác járművéhez.

A poros vezetőoldali ablak leszisszent, és mögüle hatalmas, borostyánszín védőszemüveg takarta, sápadt arc bukkant elő. Rafkós bakancsa alatt megcsikordultak az ezeréves, falevél-vékonyságúra rozsdásodott fémdobozok. A sofőr letolta a szemüvegét, és ráhunyorított. Nő volt, de a védőszemüveg ekkor már a nyakán lógott, eltakarva a száját és az állát. Srác a túloldalon ült, arra a nem túl valószínű eshetőségre felkészülve, ha Kismadár lövöldözni kezdene.

– Menj körbe – mondta a lány.

Rafkós megkerülte a lebegőt, elsétált a krómkoponyák előtt, és hallotta, hogy Afrosrác ablaka is ugyanazzal a demonstratív hanggal csusszan le.

– Rafkós Henry – üdvözölte Srác. A lehelete fehér párafelhőt képezett, amikor találkozott a Magány levegőjével. – Helló.

Rafkós lenézett a hosszúkás, barna arcra. Afrosrácnak nagy, mogyoróbarna szeme volt, írisze keskeny, akár a macskáé, bajsza ceruzavékony, a bőre pedig cserzett irhára emlékeztetett.

– Szia, Srác. – Rafkós valamiféle füstölő szagát érezte a lebegőben. – Hogy vagy?

– Hát – húzta össze a szemét Srác –, úgy emlékszem, egyszer azt mondtad, ha szívességet kérnék…

– Értem – felelte Rafkós, és közben átfutott rajta némi ellenérzés. Afrosrác egyszer megmentette az életét Atlantic Cityben: lebeszélt pár ingerült testvért, hogy ledobják egy kiégett felhőkarcoló negyvenharmadik emeletéről. – Valaki le akar dobni egy magas épületről?

– Rafkós, hadd mutassalak be valakinek.

– És akkor egálban leszünk?

– Rafkós Henry, ez a szemrevaló lány itt Miss Cherry Chesterfield az ohiói Clevelandből. – Rafkós lehajolt, és a sofőrre nézett. Szőke lobonc, alul-felül tussal kihúzott szem. – Cherry, ő a közeli jóbarátom, Mr. Rafkós Henry. Amikor fiatal volt, és bohó, a Deacon Blueszal nyomta. Most, hogy öreg és bohó, itt bujkál, és a művészetnek él, vágod. Ő egy tehetséges ember, vágod.

– Ő az, aki a robotokat csinálja – nyugtázta a lány rágózva. – Azt mondtad.

– Aha. – Srác kinyitotta az ajtót. – Te várj meg minket itt, Cherry drágám. – Ezzel sárga strucc-csizmája kifogástalan orrát seprő nercbundába burkolózva kiszállt a Magány talajára. Rafkós egy pillanatra meglátott valamit a jármű hátuljában: kötések és kórházi csövek röpke villanását…

– Hé, Srác – kérdezte –, mid van ott hátul? – Srác felékszerezett keze a levegőbe emelkedett, ami visszakozásra késztette Rafkóst, miközben a lebegő ajtaja becsukódott, és Cherry Chesterfield felhúzta az ablakokat.

– Arról kell beszélnünk, Rafkós.

– Szerintem ez nem túl nagy kérés – jelentette ki Afrosrác, hátradőlve a csupasz fém munkapadon továbbra is a nercébe süppedve. – Cherrynél van egy orvostechnikusi engedély, és tudja, hogy ki fogják fizetni. Ő kedves lány, Rafkós – kacsintott.

– Srác…

Afrosrác rejtegetett egy alakot a lebegő hátuljában, aki mintha meghalt volna, kómában volt, vagy olyasmi, továbbá szivattyúk, zacskók és csövek voltak rákötve, meg valami szimstim eszköz. Az összeset egy régi fém hordágyra csavarozták, akkumulátorokkal és minden egyébbel együtt.

– Mi a fasz ez? – Cherry, aki követte őket, miután Srác megmutatta Rafkósnak a pasast a jármű hátuljában, gyanakvóan bámult fel a felettük tornyosuló Bíróra. Legalábbis a legnagyobb részére, mivel a láncfűrészkar ott volt, ahol hagyták, a padlón, az olajos ponyván. Ha van nála egy orvostechnikusi engedély, gondolta Rafkós, akkor az orvostechnikus valószínűleg még nem vette észre, hogy hiányzik. A lány legalább négy bőrdzsekit viselt, amelyek mindegyike több számmal nagyobb volt a kelleténél.

– Rafkós művészete, mint már mondtam.

– Az a tag haldoklik. Pisaszaga van.

– Kiesett a katétere – válaszolta Cherry. – De minek kell ez egyáltalán?

– Nem tarthatjuk itt, Srác, már hullamerev. Ha meg akarod ölni, akkor ásd el a Magányban.

– Nem haldoklik – felelte Afrosrác. – Nem sérült meg, nem beteg…

– Akkor mi a picsa baja van?

– Kidőlt, bébi. Hosszú utat tett meg. Nyugalomra és csendre van szüksége.

Rafkós Srácról a Bíróra nézett, majd vissza. A karján akart dolgozni. Srác azt mondta, azt szeretné, ha Rafkós két hétig ott tartaná az utast, talán háromig is, sőt Cherryt is nála hagyná, hogy ellássa.

– Ezt nem értem. A barátod ez a fószer?

Afrosrác megvonta nerc borította vállát.

– Akkor miért nem tartod a saját lakásodban?

– Az nem olyan csendes. Nem elég nyugis.

– Srác – jelentette ki Rafkós –, jövök neked eggyel, de nem ennyire furával. Egyébként is dolgoznom kell, és egyébként is, ez túl fura. Aztán ott van Gentry is. Elment Bostonba, de holnap estére visszaér, és ez nem fog tetszeni neki. Tudod, milyen az emberekkel… És az van, hogy ez a hely nagyrészt az övé is…

– Átlógattak a korláton – felelte Afrosrác szomorúan. – Nem emlékszel?

– Jaj már, dehogynem emlékszem, én…

– Az emlékezeted csal – vonta le a következtetést Srác. – Oké, Cherry. Menjünk. Ne éjszaka hajtsunk át Kutyamagányon. – Felnyomta magát az acélpadról.

– Srác, nézd…

– Felejtsd el. Én a kibaszott nevedet sem tudtam akkor Atlantic Cityben, csak úgy gondoltam, nem akarom ezt a fehér fiút az utcán szétfröccsenve látni, vágod? Szóval, ha akkor nem tudtam a neved, nyilván most se tudom.

– Srác…

– Igen?

– Oké. Maradhat. Maximum két hétig. Becsszó, hogy visszajössz érte? Plusz segítesz lerendezni Gentryvel. Mit kell adni neki?

– Drogot.

Kismadár ismét megjelent, miközben Srác Dodge-a elgördült a Magányról. Egy összepréselt autókból álló domb mögül oldalgott ki, a gyűrött acél halmain foltokban még látszott a fényezés.

Rafkós a Gyár egyik magas ablakából figyelte. Az acélváz négyszögeit lomizott műanyag lapokkal töltötték ki, mindegyik más-más árnyalatú és vastagságú volt, úgyhogy amikor Rafkós oldalra billentette a fejét, egy élénk rózsaszín akriltáblán keresztül látta Kismadarat.

– Ki lakik itt? – kérdezte Cherry a háta mögötti helyiségből.

– Én – válaszolta Rafkós –, Kismadár, Gentry…

– Mármint ebben a szobában.

Rafkós megfordult, és a mindenféle géppel felszerelt hordágy mellett álló lányra nézett.

– Te – mondta.

– A te kéród? – Cherry a falakra celluxozott rajzokat nézte, a Bíró és a Felügyelők, a Hullagyalázó és a Boszorkány eredeti tervrajzait.

– Emiatt ne aggódj.

– Gondolni se merj semmire – jegyezte meg a lány.

Rafkós ismét ránézett. Cherry szája sarkában nagy, vörös seb volt. Hidrogénszőke haja minden irányba meredezett, mintha elektromossággal lenne töltve.

– Mint már mondtam, emiatt ne aggódj.

– Srác szerint itt áram is van.

– Igen.

– Rá kéne dugni – fordult a lány a hordágy felé. – Nem fogyaszt sokat, de az aksik kezdenek lemerülni.

Rafkós átvágott a helyiségen, hogy megnézze magának a bekómált arcot.

– Árulj el valamit – mondta. Nem tetszettek neki a csövek. Az egyik a tag orrlyukába kígyózott, és a gondolattól öklendezni támadt kedve. – Ki ez a csávó, és mi a szart csinál vele pontosan Afrosrác?

– Ő semmit – felelte a lány, és előhívott egy ablakot a hordágy lábához szigszalagozott biomonitoron. – A REM még tart, mintha folyamatosan álmodna… – A férfit vadonatúj, kék hálózsákba szíjazták.

– Arról van szó, hogy akárki is ez, megfizeti Srácnak.

A pasas homlokára egy tródaháló tapadt, a hordágyon fekete kábel futott körbe. Rafkós követte a vaskos, szürke csomagig, amely mintha dominált volna a szuperstruktúrára halmozott eszközök között. Szimstim? Nem annak tűnt. Valamiféle cybertérszerkezet? Gentry rengeteget tudott a cybertérről, vagy legalábbis rengeteget beszélt róla. Viszont Rafkós semmi olyasmire nem emlékezett, hogy bárki eszméletlenné válna, és egyszerűen csatlakoztatva maradna… Az emberek azért csatlakoznak, hogy haknizzanak. Felcsapják a tródákat, és ott teremnek, ahol a világ minden adata fel van halmozva. Akár egy neonváros, hogy mászkálni lehessen benne, és fel lehessen fogni, legalábbis vizuálisan, mert ha ezt nem lehetne, túl bonyolult lenne megtalálni benne azt a konkrét adatot, amire az embernek szüksége van. Ikonika, Gentry annak nevezte.

– Fizet Srácnak?

– Igen – válaszolta a lány.

– Miért?

– Hogy így tartsa. És azért is, hogy elbújtassa.

– Ki elől?

– Nemtom. Azt nem mondta.

Az ezt követő csendben csak a pasas reszelős lélegzetvétele hallatszott.