Tizenötödik fejezet
Olivia még soha nem aludt ilyen sokáig.
Alig emlékszik arra, amikor visszament a szobájába és bebújt a takaró alá. Csak azt tudja, hogy már virradt, a ködbe burkolózó kerten át sápadt fény áramlott be a zeneszobába, és a zongorára esett, miközben Matthew játszott. De amikor Olivia visszament a szobájába, az ablaktáblák még zárva voltak, a szobában sötétség uralkodott, rajta pedig elhatalmasodott az álmosság, és nem az álmok felé vonszolta, hanem az édes, ismerős semmibe.
Amikor újra felbukkan a felszínre, a zuhogó eső fehér zaját hallja.
Időközben Hannah járt a szobában. Egy kancsó tea van a pamlagon, de már nem gőzölög, rég kihűlt. Az ablaktáblák nyitva vannak, de a kinti fény vizenyős és szürke. Az a fajta szürke, amelyik egy másik világhoz, egy másik élethez tart
