A ház ura éhes.
Nyűvi az éhség. Rágja, mint fog a csontot, mígnem ő már nem tudja elviselni a fájdalmat. Mígnem ujjai be nem görbülnek a merev ízületek fogságában. Az éhség tántoríthatatlan. Mint ahogy maga a ház és a birtok is.
A ház ura átsétál a kopár kerten.
Elhalad az üres szökőkút és a szikkadt föld mellett. A rideg vidék úgy hömpölyög tova a háztól, mint a rothadásra ítélt, feltekert szövet a szekrényben. Mint amit megrágott a moly, mint ami foszladozik.
A gyümölcsök megrohadtak. A föld kiszáradt. A ház úgy zuhan lefelé, mint a homokszemek a homokórában. A ház ura minden morzsát, minden maradékot megevett, semmi sem maradt. Most már magát éli fel. Minden egyes éjszakával egyre kevesebb marad belőle.
Ő a tűz, amelyet már nem táplál oxigén. De még mindig ég. Addig ég, amíg a ház
