A híres Sophy

Egy-1

EgyA főkomornyik első pillantásra megismerte méltóságos asszonya egyetlen élő fivérét, mint arról később kevésbé jó megfigyelő hírében álló beosztottjait tájékoztatta. Mély meghajlással üdvözölte Sir Horace-t, és kötelességének érezte közölni vele, hogy noha a méltóságos asszony távolabbi ismerősök számára nem tartózkodik otthon, örömmel fogadja a fivérét. Sir Horace-t nem hatotta meg ez a leereszkedés. Galléros télikabátját az egyik inas kezébe nyomta, kalapját és sétapálcáját a másikéba, kesztyűjét a márvány asztallapra dobta, majd azt felelte, ezt nem is kétli, és érdeklődött, hogy megy Dassett sora. A főkomornyik nem tudta eldönteni, örömet érezzen, amiért emlékeztek a nevére, vagy rosszallja Sir Horace szabados és könnyed viselkedését, mindenesetre azt válaszolta, a lehető legjobban érzi magát, és örül (ha szabad ilyet mondania), hogy Sir Horace szemlátomást egyetlen napot sem öregedett azóta, hogy legutóbb látogatást tett a méltóságos asszonynál. Dassett azután méltóságteljesen felvezette a vendéget az impozáns lépcsőn a kék szalonba, ahol Lady Ombersley éppen a tűz mellett, a díványon bóbiskolt lábán a ráterített kasmírmintás sállal és fején a határozottan félrecsúszott főkötővel. Mr. Dassett megfigyelte eme részleteket, majd köhintett, és ellentmondást nem tűrő hangon bejelentette:

– Sir Horace Stanton-Lacy, méltóságos asszonyom.

Lady Ombersley felriadt, egy pillanatig értetlenül pislogott, majd a főkötőjéhez kapott, és halkan felsikoltott.

– Horace!

– Szervusz, Lizzie, hogy s mint? – köszöntötte Sir Horace, majd átsietett a szobán, és nagyot csapott testvére vállára.

– Magasságos ég, halálra rémítettél! – kiáltott fel a méltóságos asszony, és lecsavarta a mindig magánál tartott szagoltatóüvegecske tetejét.

A főkomornyik, aki türelmesen figyelte asszonya felindultságát, becsukta maga mögött az ajtót, és kettesben hagyta a fivért és a nővért, majd sietett, hogy alárendeltjei tudomására hozza, Sir Horace igazi úriember, és sokat időzik külföldön, hiszen Dassett tudomása szerint a kormány diplomáciai tisztviselőként alkalmazza, és olyan kényes ügyekben kell eljárnia, amelyeket ők fel sem érhetnek ésszel.

Eközben a diplomata a tűznél melengette frakkszárnyát, egy csipet burnóttal frissítette fel magát, és közölte testvérhúgával, hogy az hízott.

– Egyikünk sem lesz már fiatalabb – tette hozzá gálánsan. – Mindössze öt év előnyöm van veled szemben, Lizzie, ha nem csal az emlékezetem, márpedig sosem szokott.

A kandallóval szemközti falon aranyozott tükör lógott, és beszéd közben Sir Horace saját képmásán pihentette a tekintetét, no, nem önteltségből, csupán kritikai elismeréssel. Kegyes volt hozzá negyvenöt éve. Igaz, vonalai kissé szélesebbek lettek, de jóval hat láb fölötti magassága megengedett némi pocakosságot. Igazán jó kiállású férfi volt, és magas, arányos alkata mellett vonzó arccal is dicsekedhetett, hogy dús, barna tincseiről, melyekbe még egyetlen ősz hajszál sem vegyült, ne is beszéljünk. Mindig elegánsan öltözködött, de sokkal bölcsebb volt annál, hogy engedjen a divat extravagáns vonulatainak, amelyek mindössze középkorú teste tökéletlenségeire hívhatták volna fel a figyelmet.

– Csak meg kell nézni szegény régenst! – folytatta Sir Horace barátságosabban. – Mindnyájan példát vehetünk róla.

Testvére nem neheztelt a bújtatott kritikáért. Huszonhét éve volt férjnél, és ez meg is látszott rajta. Kiszámíthatatlan és közel sem hálás férjét szerelmük nyolc zálogával ajándékozta meg, és ennek köszönhetően régen megszűnt már benne a szépség iránti vágy. Egészsége középszerű volt, ő maga jellemre megalkuvó, és előszeretettel hangoztatta, hogy annak, aki már nagymama, szükségtelen a külsejével törődnie.

– Hogy van Ombersley? – Ezt inkább a jólneveltség, mintsem az érdeklődés kérdeztette Sir Horace-szal.

– Kissé kínozza a csúz, de mindent összevetve felettébb jól van – felelte a húga.

Sir Horace szándékosan és rosszmájúan elhallotta a választ.

– Mindig is jobban csúszott neki az ital a kelleténél. Ugyanakkor már hatvan felé járhat, és gyanítom, a másikféle bajjal nem küszködsz.

– Nem, nem! – vágta rá a testvére sietve. Igaz ugyan, hogy Lord Ombersley hűtlenkedése megalázó volt számára, különösen, amikor a nyilvánosság előtt történt, mint oly sokszor, azért mégsem zavarta túlzottan a méltóságos asszonyt. Ennek ellenére esze ágában sem volt ezt a témát szókimondó rokonával megvitatni, ezért hamar más vizekre evezett, és afelől érdeklődött, honnan utazott Londonba a fivére.

– Lisszabonból – hangzott a felelet. Sir Horace ismét szippantott a tubákosszelencéből.

Lady Ombersley kissé meglepődött. Már két éve véget ért a hosszúra nyúlt félszigeti háború, és ő úgy emlékezett, hogy amikor legutóbb hallott a fivére felől, az éppen Bécsben időzött, ahol nyilván valamiféle titokzatos szerepet töltött be a kongresszuson, amelyet oly faragatlan módon félbeszakított a rémes szörnyeteg szökése Elba szigetéről.

– Ó! – szólt az asszony elképedve. – Természetesen, hiszen házad van ott! El is felejtettem. És hogy van a drága Sophia?

– Tulajdonképpen – kezdte Sir Horace, és becsukta a tubákosszelencét, majd visszatette a zsebébe – éppen Sophy ügyében fordulok hozzád.

Sir Horace már tizenöt éve megözvegyült, és ennyi év alatt sosem kérte testvére segítségét a leány nevelésében, sőt az asszony kéretlen tanácsait is figyelmen kívül hagyta, e szavak hallatán mégis elnehezült az asszony szíve.

– Igen, Horace? Drága, kicsi Sophia! Lehet már legalább négy éve, hogy utoljára láttam. Mennyi idős is most? Gondolom, hamarosan bálokba is járni fog.

– Már régen jár – felelte a fivére. – Nem is sokat látom már. Húszéves.

– Húsz! – kiáltott fel Lady Ombersley. Figyelmét a számtan felé fordította, majd így szólt: – Igen, annyi lehet, hiszen az én Ceciliám most töltötte be a tizenkilencediket, és emlékszem, hogy a te Sophiád majdnem egy évvel előtte született. Te magasságos, igen! Szegény Marianne! Milyen szépséges teremtés volt, szavamra!

Sir Horace némi erőfeszítés árán felidézte elhunyt feleségét.

– Igen, az volt – bólintott. – Felejt az ember, tudod. Sophy azonban nemigen hasonlít rá, inkább rám ütött.

– Képzelem, micsoda megnyugvást jelenthet számodra a leányod – sóhajtott a húga. – Biztosra veszem, drága Horace, hogy megindító gyermeked iránti rajongásod.

– A legkevésbé sem – vágott a szavába Sir Horace. – Ha fegyelmezetlen lett volna, nem tartom magam mellett. De sosem volt az, ellenkezőleg, mindig is drága kisleány volt.

– Igen, drágám, kétségkívül, de hogy magaddal hurcolj egy kisleányt Spanyolországba és Portugáliába, amikor sokkal jobb helye lett volna egy előkelő iskolában…

– Neki ugyan nem! Csak kényeskedést tanult volna ott – jegyezte meg cinikusan Sir Horace. – Amellett hiába untatsz ezzel, már késő! Tudod, Lizzie, szorult helyzetbe kerültem. Arra kérlek, viseld Sophy gondját, amíg én Dél-Amerikában leszek.

– Dél-Amerikában? – ámult el Lady Ombersley.

– Brazíliában. Nem szándékozom sokáig maradni, de nem vihetem magammal a kis Sophyt, azonban Tillyvel sem hagyhatom, mert Tilly elhunyt. Még évekkel ezelőtt, Bécsben. Rém nagy kellemetlenséget okozott ezzel nekem, de lefogadom, hogy nem szándékosan tette.

– Tilly? – kérdezte a testvére tanácstalanul.

– Magasságos ég, Elizabeth, ne ismételgesd minden szavamat! Rettentő rossz szokás! Miss Tillingham, Sophy nevelőnője.

– Egek ura! Azt akarod mondani, hogy annak a gyermeknek most nincs nevelőnője?

– Már hogy volna? Nincs rá szüksége. Mindig találtam neki gardedámot, amikor Párizsban voltunk, Lisszabonban pedig nem kellett keresnem. De Angliában nem hagyhatom egyedül.

– Annyi szent! Azonban, drága Horace, fivérem, bármire hajlandó volnék, hogy kedvedre tegyek, de nem vagyok egészen biztos benne…

– Badarság! – vágta rá a lord üdén. – Jó társa lesz a leányodnak… Hogy is hívják? Cecilia? Drága kis lélek az én Sophym, egy csepp erkölcstelenség sincs benne.

Eme atyai hódolat hallatán a testvére csak pislogott, és erőtlenül tiltakozott. Sir Horace ügyet sem vetett rá.

– Amellett semmi gondot sem fog okozni – folytatta. – Helyén van az esze. Sosem aggódom miatta.

Lady Ombersley jól ismerte fivére jellemét, így ez utóbbi kijelentésében egy pillanatig sem kételkedett, ám, mivel jómaga is hasonlóan jó természettel volt megáldva, nem hagyta el epés megjegyzés a száját.

– Biztosra veszem, hogy drága kisleány – mondta. – De, tudod, Horace…

– A másik, hogy ideje a férjkeresésen gondolkodnia – vágott a szavába a fivére, és leült a kandalló túloldalán álló karosszékbe. – Tudtam, hogy bízhatok benned. A ménkű üsse meg, hiszen a nagynénje vagy! Az egyetlen húgom.

– Boldogan bevezetném a társaságba – felelte Lady Ombersley sóvárogva –, de sajnos azt hiszem… attól tartok… Nos, tavaly rémes költségekbe vertük magunkat Cecilia miatt, és az édes Maria leányunk esküvőjét nem sokkal azelőtt tartottuk, ráadásul Hubert Oxfordba jár, hogy szegény Theodore-om etoni oktatását már ne is említsem…

– Ha a költségek miatt aggódsz, Lizzie, azokkal egyet se törődj, hiszen én állom az egészet. Nem kell őt bemutatnod a királyi udvarban, arról majd én gondoskodom, ha visszatértem, és ha nem akarsz ezzel vesződni, kereshetek egy másik hölgyet, aki elmegy vele. Csak azt szeretném, hogy eljárjon a kuzinjaival, ismerje meg azokat, akiket illő megismernie. Tudod, hogy megy ez!

– Természetesen tudom, és szó sincs a vesződségről. Mégis úgy érzem, hogy talán… talán nem lenne illendő. Nem gyakran fogadunk vendégeket.

– Nos, amennyi leányotok van, kénytelenek vagytok – jegyezte meg nyersen Sir Horace.

– De, Horace, az én leányaim miatt nem kell vendégséget rendeznem! – tiltakozott a húga. – Selina még csak tizenhat éves, Gertrude és Amabel pedig szinte még gyermekek.

– Értem én – szólt türelmetlenül Sir Horace. – Attól tartasz, hogy az én Sophym túlragyogja Ceciliát. Nem, nem, kedvesem! Az én Sophym nem nagy szépség. Nincs kivetnivaló rajta, sőt biztosra veszem, hogy csinosnak fogod tartani, de Cecilia egészen rendkívüli külsővel bír. Emlékszem, hogy ez volt a véleményem, amikor tavaly találkoztam vele. Meglepődtem, mert te magad mindig is legfeljebb átlagos voltál, Lizzie, és Ombersley-t sosem tartottam előnyös külsejűnek.

A húga mindezt a bírálatot jámboran tűrte, de azért felzaklatta, hogy a fivére azt képzeli róla, képes lenne ilyen helytelen gondolatokat forgatni a fejében az unokahúgával kapcsolatban.

– Még ha ilyen aljas volnék is, akkor sem lenne okom ilyen gondolatokra – mondta. – Még semmit sem jelentettünk be, Horace, de nem habozom megosztani veled, hogy Cecilia hamarosan igen előnyös frigyre lép.

– Nagyszerű – bólintott Sir Horace. – Akkor lesz időd férjet keresni Sophynak. Nem lesz nehéz dolgod: elbűvölő teremtés, és nemsokára csinos kis vagyonhoz jut, hogy arról ne is szóljak, amit az édesanyja hagyott rá. Attól sem kell tartani, hogy férjválasztásával megsérthet minket, hiszen okos leány, és éppen eleget járt-kelt a világban ahhoz, hogy megfelelően gondolkodjon. Kit néztetek ki Ceciliának?

– Lord Charlbury már engedélyt kért Ombersley-től, hogy udvaroljon a leányunknak – felelte a húga büszkeségtől dagadó mellel.

– Charlbury, hm – felelte Sir Horace. – Jól van hát, Elizabeth! Meg kell mondanom, nem is hittem, hogy megütitek a főnyereményt, hiszen a külső nem minden, és abból ítélve, ahogy Ombersley dézsmálta a vagyonotokat, amikor legutóbb láttam…

– Lord Charlbury – szakította félbe Lady Ombersley kissé kimérten – rendkívül vagyonos ember, és tudom, hogy nincsenek ilyen közönséges gondolatai. Hiszen ő maga mondta, hogy első látásra beleszeretett Ceciliába!

– Remek! – örvendett Sir Horace. – Felteszem, egy ideje már feleség után ácsingózhat. Legalább harmincéves, nemde? Ha azonban valóban gyengéd érzelmeket táplál a leány iránt, annál jobb! Akkor bizonyára komolyak a szándékai.

– Így van – értett egyet Lady Ombersley. – Meggyőződésem, hogy szép párt alkotnak majd. Az úr igazán nyájas és előzékeny, viselkedése valódi úriemberhez méltó, értelme átlagon felüli, és jelleme is kellemes.

Sir Horace-t nem érdekelték különösebben az unokahúga ügyes-bajos dolgai, ezért így szólt:

– Nos, igazi eszménykép lehet, és Cecilia szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen férjre tesz szert! Remélem, Sophy esetében is hasonló sikerrel jársz majd el.

– Igazán szeretném, ha így lenne – sóhajtott Lady Ombersley. – Csakhogy nem megfelelő a pillanat, mert… Nos, tudod, attól tartok, Charlesnak nem lenne ínyére a dolog.

Sir Horace homlokát ráncolva törte a fejét.

– Azt hittem, Bernard a neve. Már miért ne lenne ínyére?

– Nem Ombersley-ről beszélek, Horace. Nyilván emlékszel Charlesra!

– Ha a legidősebb fiadról van szó, természetesen emlékszem rá. De neki miért lenne bármi szava az ügyben, és már mi az ördög kifogása lehetne az én Sophym ellen?

– Ó, nem, nem ellene! Arra képtelen lenne. De attól félek, nem örülne, ha éppen most fognánk nagy mulatozásba. Szavamra, te nem láttad Charles közelgő házasságának bejelentését! De tudnod kell, hogy eljegyezte Miss Wraxtont.

– Nahát, az öreg Brinklow lányát? Szavamra, Lizzie, te aztán nem tétlenkedtél! Nem is tudtam, hogy ennyi eszed van. Miss Wraxton aztán jó parti! Gratulálok!

– Köszönöm – bólintott Lady Ombersley. – Nos, igen, Miss Wraxton igazán kiváló leány. Ezer kitűnő tulajdonsága van. Igazán tanult, és erkölcsei tiszteletet parancsolók.

– Nekem a leírásod alapján pokolian unalmasnak tűnik – vallotta be őszintén Sir Horace.

– Charles nem kedveli az élénk leányokat – felelte a húga, és gyászosan nézte a lángokat –, sem… sem a szertelenséget és ostobaságot. Beismerem, néha azt kívánom, bár lenne Miss Wraxton egy cseppet… elevenebb, de te ügyet se vess erre, Horace, hiszen jómagam soha a legkevésbé sem mutattam hajlamot arra, hogy kékharisnya legyek, és manapság, amikor oly sok hölgy oly vad, hogy az már jellemhiba, igazi öröm, ha az ember olyat talál, aki… Charles szerint Miss Wraxton komolysága nagyon is illendő – zárta le a gondolatot sietősen Lady Ombersley.

– Tudod, Lizzy, különös, hogy egyik fiatokból ilyen unalmas fajankó lett – jegyezte meg Sir Horace szenvtelenül. – Felteszem, nem hűtlenkedtél, ugyebár?

– Horace!

– Nem, tudom, hogy nem. Felesleges a szemöldöködet ráncolni. Az elsőszülött gyermekednél bizonyosan nem hűtlenkedtél, annál okosabb vagy. Attól még különös, mindig is ez volt a véleményem. Vegye csak el a kékharisnyáját, én ugyan nem bánom, de ez nem magyarázat arra, miért érdekel téged a legkevésbé is, mi tetszik vagy sem Charlesnak.