A híres Sophy

Egy-2

Lady Ombersley az izzó széndarabokról a fivére arcára emelte a tekintetét.

– Nem érted tökéletesen, Horace.

– Én is ezt mondtam! – vágott vissza a férfi.

– Igen, csakhogy… Horace, Matthew Rivenhall az egész vagyonát Charlesra hagyta!

Sir Horace-t általában okos embernek szokták tartani, most mégis nehezére esett megemészteni ezt a hírt. Egy-két pillanatig a húgára meredt, majd így szólt:

– Csak nem Ombersley vén nagybátyjára gondolsz?

– De igen.

– A nábobra?

Lady Ombersley bólintott, de a fivére még mindig nem nyugodott meg.

– Arra, aki egész vagyonra tett szert Indiában?

– Igen, és mindig is azt hittük… De úgy vélte, rajta kívül Charles az egyetlen Rivenhall, akinek akár csak egy morzsányi sütnivalója is akad, és mindent ráhagyott, Horace. Mindent!

– Egek ura!

Ezt a felkiáltást Lady Ombersley helyénvalónak találhatta, mert ismét bólintott, és búsan nézte a fivérét, miközben nagykendője rojtjait morzsolgatta.

– Így hát úgy táncoltok, ahogyan Charles fütyül! – állapította meg Sir Horace.

– Nagylelkűbb már nem is lehetett volna – felelte bánatosan a húga. – Ezt be kell látnunk.

– Az ördög vigye el a pimasz frátert! – kiáltotta Sir Horace, aki maga is apa volt. – Mit művelt?

– Nos, Horace, talán nem tudod, mert örökké úton vagy, de szegény Ombersley sok adósságot halmozott fel.

– Ezt mindenki tudja! Amióta csak ismerem, mindig tartozott valakinek. Csak nem azt akarod mondani, hogy az ostoba fiú mindent törlesztett?

– Horace, valakinek törlesztenie kellett! – védekezett a méltóságos asszony. – Fogalmad sincs róla, milyen nehéz helyzetbe kerültünk! Amellett a fiatalabb fiainknak derekasan helyt kell állniuk, és a drága leányoknak… Nem is csoda, ha Charles úgy a szívére veszi, hogy Cecilia megfelelő férjet találjon.

– Charles tehát az egész pereputtyot eltartja? Annál nagyobb bolond! No, és a jelzálog? Ha Ombersley örökségének nagy része nem elidegeníthetetlen birtok lenne, már rég elkártyázta volna az egészet!

– Vajmi keveset értek az elidegeníthetetlen birtokokhoz – felelte a húga –, de annyit mondhatok, Charles sajnos nem a tőle elvárható módon viselkedett az ügyben. Ombersley meg is dühödött, azonban én fenntartom, hogy egy apának nem illő viperafognak nevezni az elsőszülött fiát. A dolog úgy áll, hogy Charles megkönnyíthette volna szegény papája dolgát, amint nagykorúvá vált, ha a legkevésbé is udvarias lett volna. De hiába minden, nem volt hajlandó eladhatóvá tenni a birtokot, így holtpontra jutottunk, és igazán nem lehet hibáztatni Ombersley-t, amiért felbosszantotta magát. Azután meghalt az az undok ember…

– Mikor? – akarta tudni Sir Horace. – Hogyan lehetséges, hogy én erről máig egyetlen szót sem hallottam?

– Valamivel több, mint két éve történt, és…

– Nos, ez a magyarázat: pokolian elfoglalt voltam Angoulême meg a többi miatt. Nyilván akkor történt a haláleset, amikor Toulouse-ban tartózkodtam. De tavalyi találkozásunkkor te minderről egy szót sem ejtettél, Lizzie!

Lady Ombersley-t sértette az igazságtalanság, és felháborodottan vágott vissza:

– Mégis hogyan juthatott volna eszembe ez a jelentéktelen ügy, amikor szökésben volt az a szörnyeteg, és ott volt a Mars-mező, a bankok felfüggesztették a kifizetéseket, és a jó ég tudja, mi minden történt még! Te pedig értesítés nélkül toppantál be Brüsszelből, és alig húsz percet töltöttél itt! Csak úgy szédült szegény fejem, és bizony fel sem merült bennem, hogy erről a csekélységről beszámoljak neked!

Sir Horace nem törődött a bagatell védekezéssel, inkább határozottan így szólt:

– Botrány! Nem állítom, hogy Ombersley-nek nem hiányzik egy kereke, hiszen felesleges volna köntörfalazni, de hogy valakit kizárjanak egy végrendeletből, és a fiát tegyék fölébe, hogy uralkodjon rajta… Lefogadom, hogy Charles pontosan így is tesz!

– Nem, nem! – tiltakozott erőtlenül Lady Ombersley. – Charles nagyon is jól tudja, mivel tartozik az apjának. Sosem tiszteletlen vele szemben, erről biztosíthatlak! Csakhogy szegény Ombersley akaratlanul is kissé rosszul érzi magát, amióta Charles mindent a kezébe vett.

– Szépen vagyunk!

– Igen, de az legalább megnyugvás számomra, hogy nem köztudomású a dolgok ilyetén állása. Azt sem tagadhatom, hogy bizonyos szempontból kényelmesebb is így, mint azelőtt volt. Aligha hinnéd el, Horace, de nekem meggyőződésem, hogy az egész házban egyetlen befizetetlen számlát sem találni. – Egy pillanatnyi gondolkodás után javította magát: – Ombersley nevében persze nem beszélhetek, de azokat a rémes háztartási számlákat, amelyek miatt Eckington annyit grimaszolt… Emlékszel még a jó Eckingtonra, Ombersley ügynökére, nemde? Nos, ezeket és az etoni meg oxfordi tandíjakat, sőt minden mást is Charles tart a kezében, drága fivérem!

– Csak nem azt akarod mondani, hogy Charles akkora bolond, hogy a vén Matt Rivenhall vagyonát ennek a hodálynak a költségeire pazarolja? – kiáltott fel Sir Horace.

– Nem, ó, dehogy! Én ugyan fikarcnyit sem konyítok az üzlethez, így hát feleslegesen is kéred tőlem, hogy magyarázzam el neked, de úgy hiszem, Charles meggyőzte az apját, hogy… hogy engedje át neki a birtok igazgatását.

– Úgy érted, kizsarolta tőle! – jegyezte meg sötéten Sir Horace. – Példátlan időket élünk! Persze megértem a fiú szempontjait is, Lizzie, de, egek ura, bizony szánlak benneteket!

– Ó, kérlek, hidd el, hogy erre semmi szükség! – szólt zaklatottan a húga. – Nem kívántam, hogy azt gondold… nem akartam okot adni arra, hogy azt feltételezd, Charles kellemetlen alak volna, hiszen a legkevésbé sem az, kivéve, ha kijön a sodrából, és bizony be kell látnunk, hogy bőséggel akad, mi próbára tegye a türelmét. Ezért is érzem úgy, drága Horace, hogy ha nem kívánja, hogy szárnyaim alá vegyem Sophiát a kedvedért, akkor nem szabad ezzel gyötörnöm.

– Lárifári! Már miért ne kívánná? – vágott vissza Sir Horace.

– Úgy… úgy határoztunk, hogy az idén nem adunk bált, legfeljebb a legszükségesebb esetekben. Rendkívül szerencsétlen körülmény, hogy Charles esküvőjét el kellett halasztanunk a Miss Wraxtont ért veszteség miatt. Lady Brinklow egyik nővére hunyt el, és bizony hat hónapon át viselnek majd fekete kesztyűt. Tudnod kell, hogy Brinklow-ék nagyon komolyan veszik a korrekt viselkedést. Eugenia csak csendes bálokra jár, és… és természetesen Charlestól elvárható, hogy együttérezzen vele!

– Magasságos ég, Elizabeth, egy férfinek nem kell fekete kesztyűt hordania egy olyan nő nagynénje miatt, aki még csak nem is a hitvese!

– Természetesen, de Charles úgy érezte, így kell tennie… És akkor Charlburyt még nem is említettem!

– Őt meg mi kínozza?

– A mumpsz – vágta rá Lady Ombersley gyászosan.

– Őt? – nevette el magát Sir Horace. – Nos, micsoda alak lehet, aki elkapja a mumpszot, amikor feleségül kellene vennie Ceciliát!

– Igazán, Horace, meg kell jegyeznem, hogy teljességgel igazságtalan vagy, hiszen nem tehet róla. Rém megalázó számára ez a betegség! Mindamellett szörnyen szerencsétlen helyzet, mert nem kétlem, hogy ha módjában állna, már megkérte volna Ceciliát. Bizonyára így tett volna, hiszen igen nyájas jellem, és a modora és viselkedése is kifogástalan! Csakhogy a leányok ostobák, mindenféle romantikus képzetet vesznek a fejükbe, és mindenféle sértő vágy ébred bennük. Azonban örömmel állíthatom, hogy Cecilia nem valami rémes, modern kisasszony, és természetesen engedi, hogy a szülei irányt mutassanak számára! Az viszont tagadhatatlan, hogy Charlsbury mumpsza igazán rosszul időzített.

Sir Horace ismét kinyitotta a burnótosszelencét, és derülten, bölcsen szemlélte a húgát.

– És mi lenne Miss Cecilia sértő vágya?

Lady Ombersley tudta, hogy elsőszülött fia azt tanácsolná, diszkréten hallgasson, csakhogy igen erős volt a késztetés, hogy egészen megnyíljon a fivére előtt, és képtelen volt erőt venni magán. Így felelt:

– Nos, ez kettőnk között marad, Horace, de tény, hogy a buta leány azt képzeli, beleszeretett Augustus Fawnhope-ba!

– Lutterworth egyik fiába? – kérdezte Sir Horace. – Az bizony nem lenne jó parti, szavamra.

– Egek ura, ilyet ne is mondj! Ő ráadásul a család legkisebb fia, akire semmiféle örökség sem vár! Viszont költő.

– Nagyon veszélyes – bólogatott Sir Horace. – Talán még sosem láttam a fiút. Milyen?

– Igazán vonzó – felelte kétségbeesve Lady Ombersley.

– Amolyan Byron-módra? Annak a fickónak sok van a rovásán!

– Nem, nem. Úgy értettem, éppen olyan szép, mint maga Cecilia, nem is sántít, és bár a versei igazán takarosak, és fehér velinpapírba csomagolva tartja őket, nem valami kelendőek. Közel sem annyira, mint Lord Byron lírája. Szomorú ügy, méltánytalan, ugyanis úgy tudom, jókora összegbe került kinyomtatni őket, és a fiú volt kénytelen állni az egészet. Vagy inkább Lady Lutterworth, legalábbis úgy hallottam.

– Most, hogy belegondolok – szólalt meg Sir Horace –, mégis ismerem a fiút. Tavaly eljött Brüsszelbe Stuarttal. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, add hozzá Ceciliát Charlburyhez, amilyen gyorsan csak lehet!

– Nos, meg is tenném, ha… úgy értem, természetesen nem tennék ilyet, ha a leányom idegenkedne tőle. Be kell látnod, Horace, nem áll módomban hozzáadni a lányomat, amikor mumpsszal nyomja az ágyat.

Sir Horace a fejét ingatta.

– Cecilia hozzá fog menni a költőhöz.

– Ne mondj ilyet! Mindenesetre Charles véleménye szerint bölcsen tenném, ha nem vinném Ceciliát semmi olyan helyre, ahol találkozhatna a fiatalemberrel. Már csak ezért is élünk ilyen visszavonultan mostanában. Ez az egészben a legkülönösebb. Néha úgy érzem, sokkal könnyebb volna, ha a nyomorult fickó nemkívánatos személy lenne, hozományvadász, vagy kereskedő fia, vagy hasonló. Akkor megtehetném, hogy nem engedem be a házba, és megtilthatnám Ceciliának, hogy bármelyik bálon is táncoljon vele, noha erre nem is lenne szükség, hiszen sosem találkoznánk vele társasági eseményeken. De persze Fawnhope-ékat nem lehet elkerülni! Szörnyen bosszantó. Noha Charles elutasítóan viselkedik vele, azt még ő is belátja, hogy ízléstelenség volna olyannyira ellenségesnek lenni vele, hogy a családja is megbántódjék. Almeria Lutterworth az egyik legrégibb barátném!

Sir Horace rémesen unta már ezt az okfejtést, ezért nagyot ásított, majd bágyadtan így szólt:

– Szavamra, semmi okod idegeskedni. Fawnhope-ék olyan szegények, mint a templom egere, és felteszem, Lady Lutterworth éppoly kevéssé örvendene ennek a frigynek, mint te.

– Dehogyis! – bosszankodott a húga. – Kedves barátném olyan ostoba, hogy el sem hinnéd, Horace! Amit csak Augustus megkíván, azt meg kell kapnia! Almeria félreérthetetlen utalásokat tett nekem, azt sem tudtam, hová nézzek, hát még, hogy mit mondjak, persze azon kívül, hogy Lord Charlbury már engedélyt kért rá, hogy udvarolhasson Ceciliának, és úgy hiszem, a leányom sem közömbös Lord Charlbury iránt. Meg sem fordult a fejemben, hogy Augustusnak annyi fogalma sincs az illemről, hogy képes lesz úgy közeledni Ceciliához, hogy erre nem kér engedélyt Ombersley-től. Márpedig pontosan ez történt!

– Ej, ej – csóválta a fejét Sir Horace. – Ha a leány annyira vágyik utána, akkor jobb, ha hagyod, hogy megkapja. Hiszen szó sincs arról, hogy rangon aluli volna a házasság, és ha a leányod úgy dönt, egy nincstelen sokadik gyermek felesége akar lenni, az legyen az ő baja.

– Nem mondanál ilyet, ha Sophiáról lenne szó – vélte a húga.

– Sophy nem bolond.

– Cecilia sem az! – jelentette ki Lady Ombersley sértetten. – Ha ismered Augustust, nem csodálkozol a leányomon! Akárki vonzódna hozzá. Be kell vallanom, eleinte még én is igencsak kedveltem. Azonban Charlesnak igaza van, mint figyelmeztetett is: mégsem lenne megfelelő ez a frigy.

– Nos, az unokanővére társasága majd eltereli a figyelmét, gondolni sem fog a fiatalemberre – vigasztalta a húgát Sir Horace.

Lady Ombersley-t meglepte ez a felvetés. Felragyogott az arca, és így felelt:

– Vajon igazad lehet? Cecilia kissé félénk, ezt tudnod kell, és nem könnyen barátkozik. Amióta drága barátnéja, Miss Friston férjhez ment, és Közép-Angliába költözött, a leányomnak egyetlen maga korabeli, bizalmas barátnéja sincs. Ha azonban nálunk lakna a drága Sophia… – Elhallgatott, nyilván terveket szövögetett. Még mindig ez kötötte le, amikor kinyílt az ajtó, és elsőszülött fia lépett be a szalonba.

A méltóságos Charles Rivenhall huszonhat éves volt, de kemény vonásainak és magabiztos, ugyanakkor kimért modorának köszönhetően néhány évvel idősebbnek tűnt. Magas, erős testalkatú férfi volt, és lerítt róla, hogy sokkal szívesebben járta volna apja birtokát, mint hogy anyja szalonjában udvariaskodjon. Szívesebben viselt lovaglóruhát, mint pantallót és magas szárú csizmát, nyakkendőjét a lehető legegyszerűbben kötötte meg, és úgy kívánta, hogy a lehető legkevesebb keményítővel keményítsék visszafogott gallérját. Teljességgel megvetette a pecséthez, órazsebhez és monoklihoz hasonló divatot, és azzal sértette meg a szabóját, hogy ragaszkodott hozzá, úgy szabja a kabátját, hogy az inasa segítsége nélkül is felvehesse. Többször hangoztatta, reméli, Isten megóvja attól, hogy valaha is dendinek nézzék, de – amint arra barátja, Mr. Cyprian Wychbold kedvesen rámutatott – ez ügyben a legkisebb szükség sem mutatkozott isteni közbeavatkozásra. A dendik, jegyezte meg Mr. Wychbold kissé ridegen, nem annyira sima modorukról, mint inkább finom öltözékükről híresek, és általában nyájas emberek, akiknek udvarias viselkedése és megnyerő modora bármely szalonba bejáratossá teszi őket. Mr. Rivenhall úgy kívánta kellemes társaságként feltüntetni magát, hogy bárkit, akit nem kedvelt különösebben, rideg udvariassággal kezelt. Modora – amely közel sem volt megnyerő – abban merült ki, hogy szemtelenül végigmérte azokat, akiknek beképzeltségét helytelenítette, valamint hervasztó megjegyzéseket tett, amelyek hirtelen véget vetettek bármely társalgásnak. Mindezek miatt sokkal inkább forgott abban a veszélyben (Mr. Wychbold szerint), hogy faragatlannak tartsák, mint dendinek.

Mr. Rivenhall becsukta maga után az ajtót, mire édesanyja felnézett, kissé elkerekedett a szeme, és ideges hangon (ez bosszantotta a fivérét) így szólt:

– Ó, Charles! Képzeld csak! Horace bácsikád érkezett látogatóba hozzánk!

– Hallottam Dassett-től – felelte Mr. Rivenhall. – Üdvözlöm minálunk, uram.