A híres Sophy

Egy-3

Kezet fogott a nagybátyjával, közelebb húzott egy széket, majd leült, és udvarias társalgásba elegyedett Sir Horace-szal. Az édesanyja eleinte a kendője rojtját babrálta, majd a zsebkendőjét, végül megzavarta a beszélgetést:

– Charles, emlékszel még Sophiára, kis kuzinodra?

Mr. Rivenhall az arckifejezéséből ítélve nem emlékezett kis kuzinjára, de a maga hűvös hangján így felelt:

– Természetesen. Remélem, ő is jól van, uram.

– Soha életében egy napot sem volt beteg, leszámítva a kanyarót – büszkélkedett Sir Horace. – Hamarosan a saját szemével is meggyőződhet erről, kedves Mr. Rivenhall, ugyanis az édesanyja viseli majd leányom gondját, amíg én Brazíliában járok.

Világos volt, hogy Lady Ombersley-nek nincs ínyére a nagy hír ilyetén bejelentése – azonnal hadarni kezdett:

– Nos, ezt persze még nem döntöttük el, bár biztosíthatlak, semmi sem okozna nagyobb örömet annál, mint hogy befogadjam a fivérem leányát. Arra gondoltam, Charles, hogy ez Cecilia számára is kedvező volna, hiszen Sophiával szinte egykorúak.

– Brazíliába hajózik? – kérdezte Mr. Rivenhall a nagybátyját. – Bizonyára nagyon érdekfeszítő utazás lesz. Sokáig marad?

– Ó, dehogy! – felelte Sir Horace bizonytalanul. – Valószínűleg nem. A körülményektől függ. Éppen azt mondtam az édesanyjának, hogy igazán lekötelezne, ha alkalmas férjet találna az én Sophymnak. Ideje férjhez adni, és úgy hallom, a húgom mestere az ilyesminek. Ha jól értettem, önnek is gratulálhatok, nemde?

– Köszönöm, igen – bólintott Mr. Rivenhall, és kissé meghajolt.

– Ha nincs ellenedre, Charles, bevallom, én nagyon szívesen fogadnám Sophiát – szólt Lady Ombersley engesztelő hangon.

A fia türelmetlen pillantást lövellt felé, majd azt válaszolta:

– Kérem, tegyen úgy, ahogy kívánja, anyám. Fel nem foghatom, miért tartozik rám mindez.

– Természetesen jeleztem a nagybátyádnak, hogy nagyon csendesen éldegélünk.

– Ez a legkevésbé sem fogja zavarni Sophyt – vágta rá Sir Horace barátságosan. – Jó kisleány, mindig elfoglalja magát valamivel. Éppoly boldog egy spanyol faluban, mint Bécsben, vagy akár Brüsszelben.

Erre Lady Ombersley összerezzent, és kihúzta magát.

– Azt ne mondd, hogy tavaly elrángattad magaddal Brüsszelbe azt a gyermeket!

– Persze hogy eljött velem! Hol az ördögben kellett volna lennie? – kérdezte ingerülten Sir Horace. – Csak nem gondolod, hogy Bécsben kellett volna hagynom, igaz? Amellett jól érezte magát. Sok régi barátunkkal találkoztunk.

– Micsoda veszély leselkedett ott rá!

– Ugyan, sületlenség! Miféle veszély leselkedett volna rá, amikor Wellington a parancsnok?

– Mikor várhatjuk a kuzinomat? – vetette közbe Mr. Rivenhall. – Reméljük, nem találja majd túlságosan unalmasnak a londoni életet a kontinens kiváló izgalmai után.

– Ő ugyan nem! Sophy mindig valami csínyen töri a fejét, nem ér rá unatkozni. Csak szabadjára kell engedni! Én mindig így teszek, és soha semmi baj még nem érte. Nem tudom pontosan, mikor érkezik meg ide. Gondolom, az utolsó pillanatig velem akar majd lenni, de kocsin Londonba utazik, amint kihajóztam.

– Kocsin Londonba utazik, amint… Horace, nyilván magad hozod el hozzám! – kiáltotta a húga megbotránkozva. – Hogy egy leány az ő korában egyedül utazzon! Ilyet én még nem is hallottam!

– Nem lesz egyedül. Vele lesz a szobalánya, aki igazi sárkány: egész Európát bejárta velünk! Valamint John Potton. – Észrevette, hogy unokaöccse szemöldöke egészen felszaladt, ezért úgy érezte, hozzá kell tennie: – Lovász, inas, általános tótumfaktum! Csecsemőkora óta ő gondoskodik Sophyról. – Előhúzta az óráját, és vetett rá egy pillantást. – Nos, most, hogy mindenben megállapodtunk, indulnom kell, Lizzie. Bízom benne, hogy jó gondját viseled majd Sophynak, és nyitva tartod a szemed, hátha rálelsz az alkalmas férjjelöltre. Azért fontos, mert… Nos, nincs időm ezt kifejteni. De ő majd bizonyára mindent elmesél.

– De Horace, hiszen semmiben sem állapodtunk meg! – tiltakozott a húga. – Ombersley csalódott lesz, ha nem találkozhat veled! Reméltem, hogy nálunk vacsorázol!

– Sajnos nem tehetem – csóválta a fejét Sir Horace. – A Carlton House-ba várnak vacsorára. Add át üdvözletemet Ombersley-nek. Biztosra veszem, hogy hamarosan vele is találkozom.

Ezután futólag arcon csókolta a húgát, és ismét szívélyesen vállon veregette, majd elindult, nyomában az unokaöccsével.

– Mintha egyéb kívánságom nem is lehetne! – kiáltotta Lady Ombersley felháborodottan, amikor Charles visszatért a szalonba. – És még csak arról sincs fogalmam sem, mikor érkezik a gyermek.

– Nem is számít – felelte Charles olyan közömbösen, hogy egészen felbőszítette az édesanyját. – Felteszem, meghagyja, hogy készítsenek elő számára egy szobát, azután pedig akkor érkezik, amikor kedve tartja. Reméljük, Cecilia kedveli majd, mivel, gondolom, ő lesz kénytelen a legtöbb időt tölteni vele.

– Szegénykém! – sóhajtotta Lady Ombersley. – Bevallom, vágyom rá, hogy anyja helyett anyja lehessek, Charles! Micsoda különös, magányos élete lehet!

– Mindenképpen különös, de aligha magányos, ha eddig nagybátyám kísérője volt. Biztosra veszem, hogy vele él valami idősebb hölgy, talán egy nevelőnő, vagy valami ahhoz hasonló.

– Valóban, bizonyára így lehet, noha a nagybátyád azt mondta, a nevelőnő még Bécsben meghalt! Nem szívesen mondok ilyesmit egyetlen fivéremről, de igazán úgy látom, hogy Horace nem alkalmas arra, hogy egy leánygyermekről gondoskodjon.

– A legkevésbé sem alkalmas rá – felelte a fia szárazon. – Bízom benne, hogy nem fogja megbánni a kedvességét, mama.

– Ó, ugyan, bizonyosan nem fogom! A nagybátyád úgy beszélt a leányról, hogy minden vágyam a házunkban üdvözölni őt. Szegény gyermek, attól tartok, mind ez idáig nem sokat számított sem az, mire vágyik, sem pedig a kényelme. Kis híján megharagudtam Horace-ra, amikor azt ecsetelte, milyen jó kisleány az ő Sophyja, és még sosem kellett aggódnia miatta. Szavamra, az én fivérem bizonyára senkinek sem engedi, hogy aggodalmat okozzon neki, mert hiszem, hogy nála önzőbb embert aligha hord hátán a föld! Sophia bizonyára szegény édesanyja kedves jellemét örökölte: nem kétlem, hogy elragadó társa lesz Ceciliának.

– Remélem – bólintott Charles. – Jut eszembe, mama! Épp az előbb került a kezembe annak a ficsúrnak újabb küldeménye, egy virágcsokor, amelyet a húgomnak szánt. Ezt a levelet mellékelte hozzá.

Lady Ombersley átvette a feléje nyújtott írást, és rémülten nézte.

– Mit kezdjek én ezzel? – kérdezte.

– Dobja tűzre! – javasolta a fia.

– Ó, nem, azt nem tehetem, Charles. Lehetséges, hogy a levél egészen gáncstalan. Amellett… Nos, talán számomra is rejt üzenetet a fiatalember édesanyjától.

– Igen valószínűtlen, de ha úgy gondolja, jobban teszi, ha elolvassa.

– Természetesen, kötelességem is – bólintott szomorúan a méltóságos asszony.

Charles megvető pillantást küldött felé, de egy szót sem szólt, és az édesanyja egy pillanatnyi tétovázás után feltörte a pecsétet, majd széthajtogatta a lapot.

– Egek ura, hiszen ez egy vers! – jelentette be. – Meg kell mondanom, igen tetszetős. Hallgasd csak, Charles! Nimfa, mikoron finom, égszínkék tekintetedet / Nyughatatlan lelkemre veted…

– Köszönöm, nincs ínyemre a verselés – vágott a szavába Mr. Rivenhall nyersen. – Dobja tűzre, anyám, és mondja meg Ceciliának, hogy a jövőben büntetést érdemel, ha leveleket fogad az ön engedélye nélkül!

– Igen, de igazán úgy gondolod, hogy el kell égetnem, Charles? Csak gondolj bele, ha ez a vers egyetlen változata! Talán a fiatalember ki akarja nyomtatni!

– Az én húgomról ugyan nem nyomtat ki semmi ilyesmit! – jelentette ki mogorván Mr. Rivenhall, és parancsolón nyújtotta ki a kezét.

Lady Ombersley, akit mindig maga alá gyűrt az erősebb akarat, éppen átadta volna neki a papírt, amikor az ajtóban megszólalt egy remegő hang, és megakadályozta ebben:

– Mama! Ne tegye!