A híres Sophy

Kettô-1

KettôLady Ombersley leengedte a kezét, Mr. Rivenhall a szemöldökét ráncolva fordult sarkon. A húga szemrehányó tekintettel nézte, úgy rohant át a szobán az édesanyjához, majd így szólt:

– Adja ide, mama! Mi jogon égeti el Charles a leveleimet?

Lady Ombersley tanácstalanul pillantott a fiára, de nem felelt. Cecilia kikapta a kezéből a papírt, és ziháló keblére szorította. Ez már szólásra ösztökélte Mr. Rivenhallt.

– Az ég szerelmére, Cecilia, hagyjuk a színjátékot!

– Hogy merészeled elolvasni a leveleimet? – vágott vissza a húga.

– Nem olvastam el! Átadtam a mamának, azt pedig aligha állíthatod, hogy neki ne lenne joga elolvasni!

A leány kék szeme könnybe lábadt. Halkan mondta:

– Ez a te hibád! A mama sosem… Gyűlöllek, Charles! Gyűlöllek!

A fiatalember vállat vont, és elfordult. Lady Ombersley erőtlenül szólt:

– Ne beszélj így, Cecilia! Te is tudod, hogy nem helyes a tudtom nélkül levelet kapnod. Nem is tudom, mit szólna a papa, ha a fülébe jutna a dolog.

– A papa! – ismételte meg megvetően Cecilia. – Nem! Csakis Charles leli örömét abban, ha engem boldogtalannak lát!

A fivére hátrapillantott a válla fölött.

– Ha jól értem, felesleges is lenne azt mondanom, hogy a lehető legőszintébben kívánom, sose légy boldogtalan.

A leány nem felelt, csak remegő kézzel összehajtotta a levelet, és a keblébe rejtette, miközben kihívó pillantást vetett Charlesra. Mr. Rivenhall lekicsinylően nézett vissza rá. Vállát a kandallópárkánynak támasztotta, kezét bricsesze zsebébe dugta, és kajánul várta, mit mond még a húga.

Cecilia megtörölte a szemét, bár még képtelen volt egészen abbahagyni a sírást. Igen csinos leány volt, világos, aranyszínű fürtjei göndören keretezték tökéletes formájú arcát, amely e pillanatban a dühtől kissé pirosabb volt a szokásosnál, azonban ez egyáltalán nem állt rosszul neki. Máskor többnyire édes tépelődés ült az arcán, de most az izgalom harcias fényt gyújtott a szemében, ráadásul az, ahogyan ajkába harapott, egészen elvetemült külsőt kölcsönzött neki. A fivére mindezt cinikusan szemlélte, és azt találta mondani, Cecilia gyakrabban is kijöhetne a béketűrésből, mert attól csak szebb lesz, hiszen élettel tölti meg az arcát, amely egyébkor egy cseppet színtelen.

Ez a barátságtalan megjegyzés nem hatotta meg a leányt. Aligha hihetnénk, hogy nem volt tudomása arról, mennyire csodálják őt, de igen szerény volt, és saját szépségét kevéssé értékelte, sőt nem bánta volna, ha az ő haja is fekete, ahogyan azt a divat diktálta. Felsóhajtott, fogával elengedte ajkát, majd leült az édesanyja kanapéja melletti alacsony székre, és nyugodtabb hangon így szólt:

– Ne is tagadd, Charles, a te műved, hogy a mama ilyen… ilyen megmagyarázhatatlan módon idegenkedik Augustustól!

– Ugyan, ugyan – szólt Lady Ombersley komolyan –, tévedsz, drágám, ugyanis egyáltalán nem idegenkedem tőle. Csupán nem tartom alkalmas férjjelöltnek.

– Mit bánom én azt! – kiáltott Cecilia. – Ő az egyetlen férfi, akihez eléggé kötődni tudnék ahhoz, hogy… Más szóval szépen kérem, hagyjon fel a reménnyel, hogy valaha is fontolóra venném Lord Charlbury rendkívül hízelgő házassági ajánlatát, mert képtelen volnék rá!

Lady Ombersley lesújtva tiltakozott, bár nem lehetett egészen kivenni, milyen szavakkal, míg Mr. Rivenhall közömbösen felelt:

– Mégsem vonakodtál ennyire elfogadni Charlbury ajánlatát, amikor értesültél róla.

Cecilia csillogó szemmel nézett rá, és azt mondta:

– Akkoriban még nem ismertem Augustust.

Lady Ombersley-t megdöbbentette a kijelentés mögötti logika, de a fiát kevésbé.

– Ne fecséreld rám a nagy szavakat, kérlek szépen! Tizenkilenc éve ismered már az ifjú Fawnhope-ot.

– Az nem volt ugyanaz – vágta rá Cecilia.

– Ez tökéletesen igaz, Charles – jelentette ki pártatlanul Lady Ombersley. – Bizony egészen hétköznapi fiúcska volt, és amikor Oxfordban tanult, szörnyen pattanásos lett, így senki sem gyaníthatta, hogy ilyen mérhetetlenül jóképű fiatalemberré serdül majd. Ám a Sir Charles Stuarttal Brüsszelben töltött idő hihetetlenül jót tett neki. Be kell vallanom, meg sem ismertem, amikor viszontláttam.

– Időről időre bennem is felmerül – vágott vissza Mr. Rivenhall –, Sir Charles vajon lesz-e még valaha ugyanaz az ember, aki volt. Csak Lady Lutterworth tudhatja, miként bírja el a lelkiismerete, hogy egy ilyen szamarat sózzon egy közéleti ember nyakába titkárnak. Mi azonban csak annyit tudunk, hogy a te drága Augustusod már nem tölti be azt a hivatalt. Sem mást! – tette még hozzá csípősen.

– Augustus költő – közölte Cecilia gőgösen. – Egészen alkalmatlan arra a rém unalmas hivatalra, hogy egy nagykövet titkára legyen.

– Ezt nem is tagadom – bólintott Mr. Rivenhall. – Éppen ennyire alkalmatlan arra is, hogy eltartsa a hitvesét, drága húgom. Tőlem ugyan ne várd, hogy támogassalak ebben az ostobaságban, mert már most elárulhatom, hogy nem foglak! És abba a hitbe se ringasd magad, hogy apám áldását adja majd erre a rémesen meggondolatlan frigyre, mert amíg nekem szavam van ebben a házban, nem fogja!

– Tudom jól, hogy ebben a házban csakis neked van szavad! – kiáltotta Cecilia, és könnybe lábadt a szeme. – Remélem, hogy akkor majd elégedett leszel, ha végleg a kétségbeesésbe hajszoltál!

Abból, ahogy a szája körüli izmok megfeszültek, látható volt, hogy Mr. Rivenhall dicséretesen igyekszik úrrá lenni bosszúságán. Az édesanyja aggodalmasan pillantott rá, de a fiatalember szinte ijesztően kimért hangon válaszolt Ceciliának.

– Volnál oly jó, drága húgom, hogy olyankorra tartogatod a hattyú halálát, amikor én hallótávolságon kívül vagyok? Mielőtt még mamát is magával rántja a hetvenkedésed, szabadjon emlékezetedbe idéznem, hogy senki sem akart téged belekényszeríteni semmiféle házasságba, épp ellenkezőleg, magad juttattad kifejezésre, hogy kész lennél meghallgatni Lord Charlbury igen hízelgő házassági ajánlatát, hogy a te szavaiddal éljek.

Lady Ombersley előrehajolt, és megfogta leánya egyik kezét, majd együttérzőn megszorította.

– Nos, tudod, drágám, ez valóban igaz – mutatott rá. – Az volt a benyomásom, hogy igencsak kedvedre való a lord. Ne hidd, hogy a papában vagy bennem akár csak felmerült, hogy olyasvalakihez kényszerítsünk feleségül, akitől idegenkedsz, hiszen meggyőződésem, hogy egészen felháborító volna, ha így tennénk. És Charles sem volna képes ilyesmire, igaz, drága Charles?

– Természetesen igaz. Azonban abba sem egyeznék bele, hogy hozzámenj egy olyan üresfejű fráterhez, mint amilyen Augustus Fawnhope!

– Augustusra még akkor is emlékezni fognak, amikor téged már régen elfelejtettek – közölte emelt fővel a leány.

– A hitelezői? Ezt nem kétlem. Ez vajon ellensúlyozza majd azt, hogy egész életedben követelőző hitelezők elől kell menekülnöd?

Lady Ombersley összeborzadt.

– Ó, borzalom! Drágám, ez bizony nagyon is igaz. Fogalmad sem lehet, micsoda megaláztatás… De ne is beszéljünk erről!

– Úgyis felesleges bármiről is beszélni a húgommal, már persze a könyvtárból kölcsönzött regény borítóján kívül – jegyezte meg Charles. – Azt gondoltam, hálás lesz, amiért ilyen tiszteletreméltó szövetségesre tehetett volna szert, figyelembe véve, hová süllyedt ez a család. De nem! Nemcsak tiszteletreméltó, hanem egyenesen zseniális házastárs jelentkezik a kezéért, mire ő fogja magát, és úgy viselkedik, mint valami bathi kisasszony, egy költő után epekedik, elalél tőle! Egy költőtől! Édes istenem, mama, ha tehetségének mintadarabja, amelyet oly meggondolatlanul felolvasott nekem… De nincs türelmem erről vitatkozni! Ha képtelen rábírni a leányt, hogy neveltetéséhez méltó módon viselkedjék, akkor le kell küldeni Ombersley-be, hogy kissé belekóstoljon a vidéki életbe, hátha attól észhez tér!

Ezzel a rettenetes fenyegetéssel kiviharzott a szobából, a húga pedig könnyekre fakadt. Édesanyjuk igyekezett a szagoltatóüvegecskéből erőt meríteni.

Cecilia zokogva panaszkodott a sors kegyetlenségére, amely neki nyakába varrt egy egyforma mértékben szívtelen és zsarnoki fivért, no meg két szülőt, akik teljességgel képtelenek megérteni az érzéseit. Mindez csak néhány pillanatig tartott, mert Lady Ombersley, aki többnyire együttérzett a leányával, ezt nem engedhette meg. Nem vette magára, hogy a férje érzékenységét mentegesse, de arról biztosította Ceciliát, hogy ő igenis érzékeny, így tökéletesen átérzi a tiltott szerelem kínját.

– Leánykoromban, drágám, velem is hasonló történt – sóhajtott. – Ő persze nem költő volt, de én úgy éreztem, bizony beleszerettem. Csakhogy szó sem lehetett a frigyről, és végül a papádhoz adtak, akit nagyszerű partinak tartottak, akkoriban ugyanis még alig hágott a vagyona nyakára… – Itt elhallgatott, mert felötlött benne, hogy ezek az emlékek igen kellemetlenek. – Más szóval, Cecilia, és nem szívesen mondok neked ilyet, a mi osztályunk nem csak azért házasodik, hogy magának örömet szerezzen.

Cecilia elhallgatott, leszegte a fejét, és már nedves zsebkendőjével törölgette a szemét. Tudta jól, hogy elkényeztették, hiszen egyik szülője igencsak szerette, a másik derűs közönnyel fordult felé, és tisztában volt vele, azzal, hogy az édesanyja kipuhatolta, mi a véleménye Lord Charlbury esetleges udvarlásáról, mielőtt még engedélyt adott volna a férfinak, hogy közeledjen hozzá, sokkal nagyobb figyelmességről tett tanúbizonyságot, mint amekkorát a kortársaik nagy része elfogadhatónak ítélt volna. Igaz, Cecilia regényeket olvasott, de tudta, hogy a kedvenc hősnői tűzrőlpattant viselkedését nem volna okos utánoznia. Előre látta, hogy arra ítéltetett, vénkisasszonyként tengesse életét, márpedig ez a gondolat oly szomorú volt, hogy még az addiginál is jobban lehervadt a kedve, és ismét a szeméhez kellett emelnie a zsebkendőjét.

– Gondolj csak bele, milyen boldog a nővéred! – bátorította a leányát Lady Ombersley. – Mi sem okozhatna annál nagyobb megelégedést, mint hogy a saját otthonában láthatom a tündéri kisbabájával és Jamesszel, aki oly figyelmes és odaadó, és… és ennél többet kívánni sem lehet! Megvallom, nem hiszem, hogy bármely szerelmi házasság jobban alakulhatott volna az övékénél. Nem mintha azt akarnám mondani, hogy Maria nem kötődik őszintén Jameshez. De jó, ha fél tucatszor találkoztak, amikor James engedélyt kért a papától, hogy megszólíthassa, és Maria akkoriban még nem szerette szívből. Természetesen erősen kedvelte, különben sosem… De Maria igazán jó kisleány volt. Maga mondta nekem, hogy úgy érzi, kötelessége elfogadni egy ilyen tiszteletreméltó ajánlatot most, hogy papának oly nagy nehézségei vannak, és még négyőtöket kell eltartania!

– Mama, remélem, nem vagyok rossz leányod, de én inkább haltam volna meg, mint hogy Jameshez menjek feleségül! – jelentette ki Cecilia, és felszegte a fejét. – Csak a vadászaton jár az esze, és ha vendéget fogadnak este, fogja magát, elalszik, és még horkol is!

Lady Ombersley-t elbátortalanította ez a megnyilatkozás, és egy-két percig nem talált szavakat. Cecilia kifújta az orrát, majd hozzátette:

– És Lord Charlbury még Jamesnél is idősebb!

– Igen, de lehet, hogy nem horkol, életem – mutatott rá Lady Ombersley. – Sőt szinte biztosra vehetjük, mert igazán úriemberhez méltó a modora.

– Aki képes elkapni a mumpszot – vélekedett Cecilia –, bármire képes lehet!

Lady Ombersley nem tartotta észszerűtlennek ezt a kijelentést, és nem is lepte meg, hogy az uraság legkevésbé sem romantikus viselkedése ellenszenvet ébresztett a leányban. Ő maga is keserűen csalódott, mert Lord Charlburyt okos embernek gondolta, és sohasem feltételezte volna róla, hogy képes a lehető legrosszabbkor gyermekbetegségek áldozatául esni. A méltóságos asszony semmivel sem enyhíthette a lord ezen sértését, és mivel Ceciliának a jelek szerint nem akadt több megfigyelése, egy ideig kínos csend ült a szobán. Ezt Cecilia törte meg, amikor kissé egykedvűen érdeklődött, igaz-e, hogy a nagybátyja aznap délután a házban járt. Lady Ombersley megörült a lehetőségnek, hogy vidám dolgokról beszélhet, ezért azonnal megosztotta a leányával, micsoda kellemes meglepetés vár rá, és elégedetten látta, hogy a leány kissé megenyhült a hír hallatán. Nem volt nehéz rokonszenvet ébreszteni Ceciliában a kuzinja iránt – Cecilia aligha képzelhetett el annál rémesebb sorsot, mint hogy határozatlan időre a rokonaihoz küldjék, akik szinte idegenek számára, ezért beleérzéssel megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy Sophia otthon érezze magát a Berkeley Square-en. Nem emlékezett tisztán a kuzinjára, hiszen évek óta nem találkoztak már. Ugyan néha azt gondolta, izgalmas lehet körbeutazni Európát, mégis gyanította, hogy szörnyen kényelmetlen is volna, és készségesen egyetértett az édesanyjával abban, hogy az ilyen szokatlan életmód aligha ideális felkészülés a londoni életre. Azzal a megjegyzéssel, hogy Sophia érkezése minden bizonnyal enyhíti majd némileg a Charles takarékossága okán a családra kényszerített, szinte zárdai életet, elérte, hogy édesanyja elküldje átöltözni a vacsorához – sokkal vidámabban ment, mint néhány perccel korábban tette volna.

Négyen ültek aznap este az ebédlő óriási asztala körül, mivel az uraság úgy döntött, abban a ritka kegyben részesíti a feleségét, hogy a saját otthonában étkezik. Ő volt a társaság egyedüli fesztelen tagja, hiszen vidám természete képtelenné tette rá, hogy akár a legszembetűnőbb jeleket is észrevegye, amelyek a körülötte lévők elégedetlenségére mutattak. Ugyanezen okból kifolyólag azt a megaláztatást is meglepő könnyedséggel viselte, hogy jószerével a saját fia bérlője. Legnagyobb félelme volt, hogy szembe kell néznie valamely kellemetlenséggel, így hát sosem volt hajlandó kellemetlen dolgokra gondolni. Ez kifizetődött, és amikor igazán lehetetlen volt függetlenítenie magát a feszültségtől, az a képessége is támogatta, amellyel meggyőzte magát arról, hogy bármely kényelmetlen szükségszerűséget, amelyet a saját ostobasága vagy a fia mindenkit elnyomó akarata kényszerít rá, csakis a maga bölcs döntésének köszönhet. Amíg Charlestól megkapta a neki kijáró fiúi tiszteletet, képes volt feledni, hogy kiragadták a kezéből a gyeplőt. Ha – amint az néha megesett – a fiúi tisztelet kissé megfogyatkozott is, ezek a sajnálatos botlások nem tartottak sokáig, és a hozzá hasonló, derűlátó ember hamar elfeledte őket. Nem akart rosszat a fiának, noha rém unalmas alaknak tartotta, és ha a szerencse neki kedvezett, és nem várták el tőle, hogy részt vállaljon a kis család igazgatásából, amely feladat igen utálatos volt számára, ő bizony nagyon is elégedett volt a helyzetével.