A híres Sophy

Kettô-2

Aligha érzékelhette, hogy viszály dúl a házában, hiszen amikor a felesége alig két héttel korábban arra kérte, mutasson apai szigort Ceciliával szemben, lóhalálában Newmarketbe menekült. Sem a fia összevont szemöldöke, sem a leánya vörös szeme nem váltott ki belőle semmiféle megjegyzést. A jelek szerint nagyon is megelégedéssel töltötte el, hogy hosszú vacsorát költhet el aggodalmaskodó felesége, sértett leánya és mogorva fia társaságában. Így szólt:

– Nos, szavamra mondom, igazán kellemes en famille vacsorázni, mégpedig ilyen kényelmesen. Megmondhatja a szakácsnak, Lady Ombersley, hogy nagyon ízlik a kacsája. Állítom, ilyen jót még White-nál sem kapni!

Ezek után beszámolt a legfrissebb társasági pletykákról, és nyájasan afelől érdeklődött, hogyan telt a gyermekei napja.

– Ha engem kérdez, papa – felelte Cecilia –, az én napom úgy telt, mint az összes többi. Vásárolni mentem a mamával, a parkban sétáltam a húgaimmal és Miss Adderburyvel, majd zenét gyakoroltam.

A hangjából nem lehetett arra következtetni, hogy ezek a szórakozások különösebben lázba hozták volna, de Lord Ombersley csak annyit mondott: „Remek!”, majd a feleségéhez fordult. A méltóságos asszony elmesélte neki, hogy látogatóban járt náluk a fivére, és arra kérte, vegye szárnyai alá Sophiát. Lord Ombersley nagylelkűen beleegyezett a tervbe, mondván, jobb hírt nem is kaphatott volna, és gratulált a leányának a szerencséjéhez, hogy ilyen váratlanul szert tesz egy elragadó társra. Charlest módfelett bosszantotta, hogy édesapja nyájas érzéketlenségében Ceciliával rokonszenvez, ezért azzal hűtötte le a kedélyeket, hogy rámutatott, egyelőre semmi okuk feltételezni, hogy Sophia a legkevésbé is elragadó volna. Lord Ombersley azonban azt felelte, ő ebben a legkevésbé sem kételkedik, és hozzátette, mindnyájuknak arra kell törekedniük, hogy kellemessé tegyék kuzinjuk náluk töltendő idejét. Ezek után megkérdezte Charlest, ki szándékozik-e látogatni a másnapi lóversenyre. Charles tudta, hogy a szóban forgó lóversenyt York hercege pártfogolja, és a kedélyes, tekintélyes személy barátai számára több, az Oatlands-kastélyban töltött estét is jelent, ahol is fontban játszanak whistet, így most még az addiginál is vészjóslóbbá vált az arca, és bejelentette, hogy néhány napra Ombersley Parkba utazik.

– Persze, persze! Meg is feledkeztem róla, hogy a South Hanger ügyében jársz el – felelte az édesapja vidáman. – Igen, igen, örömömre szolgál, hogy megteszed, fiam!

– Megteszem, apám – szólt Mr. Rivenhall udvariasan. Azután a vele szemben ülő húgára pillantott, és azt kérdezte: – Van kedved elkísérni, Cecilia? Szívesen elviszlek, ha szeretnéd.

A leány habozott: lehetséges, hogy a bátyja békejobbot nyújt felé, azonban az sem kizárt, hogy ritka felesleges kísérletet tesz arra, hogy elterelje Cecilia gondolatait Mr. Fawnhope-ról. Azután eszébe jutott, hogy Charles távolléte némi mesterkedéssel lehetővé teheti, hogy találkozzék Mr. Fawnhope-pal, és ezzel el is dőlt a kérdés. Vállat vont, majd így válaszolt:

– Nem, köszönöm. Nem tudom, mihez kezdenék vidéken az évnek ebben a szakában.

– Lovagolnál velem – vetette fel Charles.

– Szívesebben lovagolok a Hyde Parkban. Ha társaságra vágysz, hívd meg valamelyik gyermeket. Biztosra veszem, hogy örömest mennének.

– Ahogy kívánod – felelte közömbösen Charles.

A vacsora végeztével Lord Ombersley visszavonult családja köréből. Charles, akinek nem adódott esti programja, édesanyjával és húgával a szalonba ment, és míg Cecilia lustán elkalimpált egy dallamot a zongorán, ő Sophia látogatásáról társalgott Lady Ombersley-vel. A méltóságos asszony nagy megkönnyebbülésére úgy tűnt, elismeri annak szükségességét, hogy legalább egy visszafogott partit adjanak Sophia tiszteletére, bár erősen javasolta, hogy édesanyja tartózkodjék attól a feladattól, hogy megfelelő férjet keressen az unokahúga számára.

– Fel nem foghatom, miért vette a fejébe ilyen hirtelen a nagybátyám, hogy meggyőzze önt, járjon el ebben az ügyben, miután ő maga elnézte, hogy a leánya elérje a húszéves kort… húszéves, igaz? …úgy, hogy ő maga sosem szánta rá magát erre.

– Valóban különös – értett egyet Lady Ombersley. – Szavamra, talán észre sem vette, mint repül az idő! Már húszéves a leány! Ha ez így megy tovább, még a végén pártában marad! Meg kell mondanom, Horace nagyon is hanyag. Biztosra veszem, hogy nem volna nehéz férjet találni Sophia számára, hiszen nagy örökség várhat rá! Még ha csúnyácska volna is, márpedig egy percig sem feltételezem, hogy az lehet, hiszen meg kell hagyni, hogy Horace jóképű ember, és szegény, drága Marianne rendkívüli szépség volt, noha nem hinném, hogy emlékszel rá… nos, még ha Sophia csúnyácska volna is, akkor sem lehetne egyszerűbb küldetése az embernek, mint hogy tiszteletreméltó férjjelöltet találjon neki.

– Valóban egyszerű volna, de azért jobban tenné, anyám, ha ezt a nagybátyámra hagyná – felelte röviden Charles.

Ebben a pillanatban lépett a helyiségbe a tanulószoba népe Miss Adderbury kíséretében, aki szürke kisegér volt, és még akkoriban alkalmazták Lady Ombersley számos utódjának istápolására, amikor Charles és Maria eléggé megnőttek ahhoz, hogy kikerüljenek a dadus féltő gondozása alól. Azt hihetné az ember, hogy miután húsz évet töltött már a házban egy jószívű gazdasszony védelmét élvezve és a diákjai szeretetétől bátorítva, már régen enyhült Miss Adderbury szorongása, ám az annyi éven át is kitartott. Megannyi érdeme sem tette lehetővé számára, hogy össze ne húzza magát, amikor belép a szalonba, sem azt, hogy egyenlő felek módjára társalogjon munkaadóival – pedig latintudása megfelelő volt ahhoz, hogy felkészítse az iskolára a kisfiúkat, mesterien értett a földgömbhöz, széles ismeretekkel rendelkezett a zeneelmélet terén, zongora- és hárfajátékában csupán a legszigorúbbak találhattak kivetnivalót, és meglehetősen tehetségesen használta a vízfestéket. Azok a diákok, akik már kinőttek a gondozásából, fárasztónak érezték félénkségét és megfelelési kényszerét, de sosem feledték, milyen kedves volt hozzájuk iskoláskorukban, ezért sosem puszta udvariassággal közeledtek hozzá. Így hát Cecilia rámosolygott, Charles pedig azt kérdezte:

– Nos, Addy, hogy van ma?

Ezektől az apró figyelmességektől Miss Adderbury azonnal elpirult örömében, és csak dadogva volt képes felelni.

Most már csak három gyermek volt a gondjaira bízva: Theodore-t, a család legifjabb fiát nemrégiben küldték Etonba. Selina, egy csinos, tizenhat éves kisasszonyka, a nővére mellé telepedett a zongorához. Gertrude, aki tizenkét évesen máris komoly fenyegetést jelentett Cecilia szépségére és Amabel, egy tömzsi tízéves a bátyjára vetette magát – hangosan juttatták kifejezésre örömüket, amiért viszontlátják, és még hangosabban emlékeztették az ígéretére, miszerint a legközelebbi otthon töltött estéjén lottójátékot játszik velük. Miss Adderbury, akit Lady Ombersley kedvesen invitált, hogy foglaljon helyet a tűz mellett, halkan cittegett ilyen kitörő öröm hallatán. Reménye sem volt rá, hogy bárki is törődjön vele, de megkönnyebbülten látta, hogy Lady Ombersley a kis csapatot és Charlest is mosolyogva figyeli. Lady Ombersley azt kívánta, Charles, aki oly népszerű a gyerekek körében, bár képes lenne hasonlóan kedvesen bánni a hozzá korban közelebb álló fivérével és húgával is. Karácsonykor igen fájdalmas jelenetre került sor, amikor fény derült Hubert oxfordi adósságaira…

A kártyaasztal készen állt, és Amabel máris a gyöngyház halakat rakosgatta a zöld filcbevonatra. Cecilia kimentette magát a játékból, Selina pedig, aki szeretett volna játszani, de mindig követte nővére példáját, állította, hogy a lottójáték halálosan untatja. Charles ügyet sem vetett erre, de amikor a magas, berakásos szekrény felé tartott, hogy elvegye a kártyapaklit, és el kellett lépnie a zongoraszék mellett, lehajolt, és Cecilia fülébe súgott valamit. Lady Ombersley aggodalmasan figyelte, de nem hallotta, mit mondott a fia. Elszomorodott, mert Cecilia ezután rögvest a haja tövéig pirult. Azonban csak annyi történt, hogy a leány felállt a székről, az asztalhoz lépett, és így szólt:

– Jól van, játszom egy keveset.

Így hát Selina is beadta a derekát, és néhány perccel később már mindkét kisasszony éppen akkora zajt csapott, mint fiatalabb testvéreik, és annyit nevettek, hogy a pártatlan szemlélő azt hihette, az egyik megfeledkezett élemedett koráról, a másik pedig megsebzett érzékenységéről. Lady Ombersley most már elfordíthatta tekintetét az asztalról, és kényelmesen elcseveghetett Miss Adderburyvel.

Miss Adderbury már hallott Ceciliától Sophia várható látogatásáról, és szívesen beszélgetett erről Lady Ombersley-vel. Megtudhatta, mi a véleménye a méltóságos asszonynak az eseményről, együtt sóhajtozhattak azon, mily szomorú is egy olyan leány helyzete, aki ötéves korában édesanya nélkül maradt, Miss Adderbury egyetérthetett a ház asszonyának Sophia lakhatásával és szórakoztatásával kapcsolatos terveivel, szánakozhatott Sophia szokatlan neveltetése miatt, és elmondhatta, biztosra veszi, hogy a kedves rokon édes leánynak bizonyul majd.

– Önre mindig számíthatok, Miss Adderbury – szólt Lady Ombersley. – Igazi megnyugvás a számomra!

Miss Adderburynek elképzelése sem volt, miben számíthat rá az asszonya, de nem kért felvilágosítást, és jobb is volt ez így, mert Lady Ombersley-nek sem volt fogalma a válaszról, mindössze azért mondta ki a jóleső szavakat, hogy örömet okozzon alkalmazottjának. Miss Adderbury így felelt:

– Ó, Lady Ombersley! Mily jó is ön! Mily előzékeny!

Kis híján könnyekre fakadt, amikor belegondolt, hogy ekkora bizalmat helyeznek belé, aki érdemtelen erre. Forrón remélte, a méltóságos asszony sosem ébred majd rá, hogy kígyót melengetett a keblén. Bánkódott amiatt, hogy az eltökéltség hiánya okán képtelen ellenállni Miss Rivenhall hízelgésének. Csak két nap telt el azóta, hogy Miss Adderbury megengedte az ifjú Mr. Fawnhope-nak, hogy csatlakozzon hozzájuk a Green Parkban tett sétájuk alkalmával, és – ami ennél is sokkal rosszabb –, az ellen sem tiltakozott, hogy a fiatalember lemaradt a társaságtól Ceciliával. Igaz ugyan, hogy Lady Ombersley nem említette neki Cecilia szerencsétlen fellángolását, és végképp nem parancsolta meg neki, hogy utasítsa vissza Mr. Fawnhope-ot, Miss Adderbury azonban egy komoly és szilárd erkölcsű – szerencsére már elhunyt – lelkész leánya volt, és tudta, hogy az ilyesféle kibúvókeresés csupán súlyosbítja bűneit.

Ezen gondolatokat az zavarta meg, hogy a méltóságos asszony ismét megszólalt, ezúttal halkan, a szoba másik végében felállított kártyaasztal felé fordított tekintettel.

– Mondanom sem kell, Miss Adderbury, hogy az utóbbi időben kissé aggaszt minket az egyik olyasfajta szeszély, amelynek a fiatal hölgyek gyakorta áldozatul esnek. Többet nem mondok, de képzelheti, milyen örömmel fogom fogadni az unokahúgomat. Cecilia az utóbbi időben túlságosan sokat volt egyedül, és a húgai még nincsenek abban a korban, hogy olyan társai lehessenek, amilyen minden bizonnyal a kuzinja lesz. Remélem, miközben azon fáradozik, hogy a drága Sophia otthon érezze magát köztünk, hiszen szegénykém bizonyára elveszettnek érzi majd magát egy ekkora családban, és miközben megmutatja neki, hogyan viselkedjék Londonban, egészen elterelődnek majd a gondolatai.

Miss Adderburyben eddig fel sem merült, hogy így szemlélje a dolgot, de lelkesen fogadta az új nézőpontot, és biztosra vette, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogyan azt Lady Ombersley várja.

– Ó, igen, bizonyára! – helyeselt. – Mi sem volna jobb! Milyen figyelmes a méltóságos asszonytól, hogy… Miss Rivenhalltól hallottam, és amilyen édes gyermek ő, bizonyára kevésbé szerencsés kuzinjának szenteli majd magát. Mikor várható Miss Stanton-Lacy érkezése, drága Lady Ombersley?

– Sir Horace nem szolgálhatott pontos információval – felelte a méltóságos asszony –, azonban úgy tudom, a fivérem minél előbb szeretne Dél-Amerikába hajózni. Kétségtelen, hogy az unokahúgom hamarosan Londonba érkezik. Meg is kell kérnem holnap a házvezetőnőt, hogy készítsen elő számára egy szobát.