Count Zero

1. OLAJOZOTT FEGYVER

1.

OLAJOZOTT FEGYVERTurnerre Új-Delhiben ráküldtek egy detokopót, amit a feromonjaira és a hajszínére kalibráltak. A Chandni Chauk nevű utcában érte utol a célpontját, ahol a csupasz barna lábak és riksakerekek erdejében ráközelített annak bérelt BMW-jére. A magja egy kilogramm átkristályosított hexogénből és pelyhesített TNT-ből állt.

Turner nem számított erre. Az utolsó, amit Indiából látott, a Khush-Oil Hotel pink stukkós homlokzata volt.

Mivel jó ügynöknek számított, jó feltételekkel szerződtették. Mivel jó feltételekkel szerződtették, egy órával a robbanás után már Szingapúrban volt. Legalábbis a nagy része. A holland sebész szeretett azzal viccelődni, hogy Turner egy közelebbről meg nem határozott százaléka nem jutott ki a Palam nemzetközi repülőteréről azon az első gépen, és ott kellett töltenie az éjszakát egy lomtárban, egy életfenntartó tartályban.

A Hollandnak és a csapatának három hónapjába telt ismét összerakni Turnert. Egy négyzetméternyi bőrt klónoztak neki, amit kollagénből és cápaporcból álló poliszacharid-táblákon növesztettek. Szemet és nemi szerveket a nyílt piacon szereztek be számára. Zöld szemet kapott.

Ennek a három hónapnak a nagy részét egy előző évszázadi, idealizált New England-i gyermekkor ROM-generálta szimstim emulációjában töltötte. A Holland látogatásai szürke hajnali álmok voltak, rémálmok, amelyek gyorsan elhalványultak, miközben az ég kivilágosodott emeleti szobája ablakában. Késő éjszaka érezni lehetett az orgona illatát. Conan Doyle-t olvasott egy hatvanwattos izzó fényénél, ami egy középkori háromárbócosokkal ékes lámpaernyő mögül világított. Maszturbált a tiszta vászon ágyneműk illatában, és pomponlányokra gondolt. A Holland megnyitott egy ajtót az agya végében, és bemasírozott rajta, hogy kérdéseket tegyen fel, de reggel az anyja lehívta reggelizni: zabpelyhet evett, bacont és tojást, kávét ivott tejjel és cukorral.

És egyik reggel idegen ágyban ébredt, a Holland pedig egy ablak mellett állt, amelyen szemfájdító trópusi zöld és napfény áradt be.

– Most már hazamehet, Turner. Végeztünk magával. Jobb, mint új korában.

Jobb volt, mint új korában. És az mennyire jó? Nem tudta. Elvette a tárgyakat, amiket a Holland átadott neki, és elrepült Szingapúrból. A következő repülőtéri Hyatt lett az otthona.

Majd a következő. És így tovább.

Továbbrepült. A kreditchipje négyszögletű, fekete tükörlap volt, aranyszegéllyel. Amikor a pult mögött álló emberek meglátták, elmosolyodtak, bólintottak. Ajtók nyíltak ki előtte, csukódtak be mögötte. Kerekek hagyták el a vasbetont, italok érkeztek, vacsora került az asztalára.

A Heathrow-n egy hatalmas emléktömeg vált le a repülőtéri égbolt üres tálkájáról, és zuhant a nyakába. Turner még csak le sem lassított, úgy hányt bele a kék műanyag szemetesbe. Amikor a folyosó végén lévő pulthoz ért, kicserélte a jegyét.

Mexikóba repült.

Acélvödrök zörgésére ébredt a kőpadlón, seprűk nedves suhogására, egy női test melegére a sajátja mellett.

A szoba egy magas barlangra emlékeztetett. A csupasz, fehér vakolat túl tisztán verte vissza a hangokat; valahol, a szobalányok zörgésénél távolabb tengerhullámok csapkodtak az udvarban. A markában szorított ágynemű érdes vászonnak tűnt, ami már meglágyult a számtalan mosástól.

Felderengett benne a napfény emléke egy széles, füstüveg ablak mögött. Egy repülőtéri bár, Puerto Vallarta. Húsz métert kellett gyalogolnia a géptől, szemét összeszorította a nap ellen. Eszébe jutott a denevér, ami lapos volt a leszállópálya betonján, akár egy száraz falevél.

Eszébe jutott a busz, amelyen utazott, egy hegyi út, a belsőégésű motor bűze, a szélvédő peremére ragasztott kék és rózsaszín szentképek képeslaphologramjai. A meredek táj helyett az átlátszó, rózsaszín műanyag gömböt bámulta, és a higany ugrándozó táncát a közepén. A görbe sebességváltó kar végén lévő gomb kicsit nagyobb volt egy baseball-labdánál. Fehér üvegből fújt guggoló pókra öntötték, üreges volt, félig teli higannyal. A fém ugrált és csúszkált, miközben a sofőr végigrángatta a buszt az éles kanyarokon, hintázott és reszketett az egyenes szakaszokon. A gömb nevetségesnek tűnt, kézi munkának, veszélyesnek; azért volt ott, hogy őt üdvözölje Mexikóba való visszatérése alkalmából.

A Hollandtól kapott jó tucatnyi mikrotüske egyike korlátozott spanyol nyelvtudást biztosított neki, de Vallartában inkább kotorászott egy kicsit a füle mögött, és beillesztett egy porvédőt, ami bőrszínű mikropórus mögé rejtette a bemenetet és a csatlakozót. A busz végében az egyik utasnál volt egy rádió. Egy hang folyamatosan félbeszakította a rezes beütésű popzenét, hogy litániába kezdjen: tízjegyű számokat sorolt, az aznapi lottószámokat.

A mellette fekvő nő megmoccant álmában.

Turner fél könyékre emelkedett, hogy ránézzen. Idegen arc, de nem az a fajta, amilyenre a szállodákban töltött élete során megtanult számítani. Egy szokványos szépségre tippelt volna, az olcsó, önkéntes plasztikai műtétek és a divat kérlelhetetlen darwinizmusának termékére, az elmúlt öt év főbb médiaarcaiból összevágott archetípusra.

Az áll vonalában volt valami középnyugati, archaikus és amerikai. A kék ágynemű ráncokban állt a csípőjén, a keményfa spaletta résein besütő nap arany átlókat festett hosszú combjára. Az arcok, amelyekkel Turner a világ szállodáiban ébredt, olyanok voltak, mint Isten saját hűtődíszei. Alvó női arcok, egyformák és magányosak, meztelenek, a semmibe tartók. De ez más volt. Valahogy már akkor valami jelentőség érződött benne. Jelentőség és név.

Felült, lábát lelendítette az ágyról, és a talpa hozzáért a hűvös járólapokat borító érdes homokhoz. Meztelenül, lüktető fejjel felállt. Megmozdította a lábát. Elindult, megpróbálkozott az elsővel a két ajtó közül, ami mögött fehér csempéket, még több fehér vakolatot és egy rozsdafoltos vascsőhöz csatlakozó, harang alakú króm zuhanyfejet talált. A kézmosó mindkét csapjából ugyanolyan langyos víz csordogált. A műanyag pohár mellett egy antik karóra hevert, mechanikus Rolex halvány színű bőrszíjon.

A fürdőszoba spalettás ablakai üvegezetlenek voltak, vékony, zöld szálakból álló műanyag háló szőtte át őket. Turner kikukucskált a facsíkok között, elfintorodott a forró, tiszta napfénytől, és egy virágos csempével kirakott, nem működő szökőkutat látott, illetve egy VW Rabbit rozsdás karosszériáját.

Allison. Úgy hívták a nőt.

Rojtos, khaki sortot viselt, és Turner egyik fehér pólóját. A lába jól lebarnult. A mechanikus Rolex matt, rozsdamentes tokjában a bal csuklóját ékesítette disznóbőr szíján. Elmentek sétálni, végig a tengerpart íve mentén, Barre de Navidad felé. A keskeny, nedves homoksávon maradtak, amely már kívül esett a hullámok hatótávolságán.

Már most volt közös múltjuk: Turner emlékezett, hogy a lány a kisváros vastetejű mercadójának egyik pultja mellett állt aznap reggel, főzött kávéval teli, hatalmas cserépbögrét szorongatva két kezében. Ő tortillával tunkolta fel a tojást és a salsát a repedt, fehér tányérról, miközben azt figyelte, hogyan köröznek a legyek a pálmalevelek és a barázdált deszkaburkolat között benyúló napfényujjak körül. Beszéltek pár szót a lány munkájáról valami Los Angeles-i jogászcégnél, arról, hogy egyedül él az egyik romos pontonvárosban, ami Redondo mellett horgonyoz. Turner azt mondta neki, hogy HR-es. Vagy legalábbis az volt.

– Talán új állás után nézek.

De a beszélgetés másodlagos volt ahhoz képest, ami köztük zajlott, és most egy fregattmadár függött a fejük felett, a szélben vitorlázva, majd oldalra csusszant, elkanyarodott, és tovatűnt. Mindketten beleborzongtak a szabadságába, a madár tudattalan siklásába. A lány megszorította a kezét.

Egy kék alak masírozott feléjük a tengerparton, a városba tartó katonai rendőr. Fényesre suvikszolt csizmája szinte szürreálisnak tűnt a puha, ragyogó tengerparton. Amikor a férfi elhaladt mellettük, tükrös napszemüvege mögött sötét, mozdulatlan arccal, Turner észrevette, hogy a karabély formátumú Steiner-Optic lézerén a Fabrique Nationale jelzés szerepel. Tökéletes kék egyenruhát viselt, pengeélesre vasalva.

Turner maga is katonaként szolgált élete nagy részében, bár soha nem viselt egyenruhát. Zsoldos volt, hatalmas vállalatok alkalmazták, akik titkos háborút folytattak egész nemzetgazdaságok irányításáért. Turner specialitásának a felsővezetők és kutatók átszöktetése számított. A multik, amelyeknek dolgozott, a hozzá hasonló embereknek még csak a létezését sem ismerték volna be sohasem…

– Tegnap este majdnem egy egész üveg Herradurát elpusztítottál – mondta a lány.

Turner bólintott. A lány keze az övében meleg volt, és száraz. Azt figyelte, hogy a lábujjai minden lépésnél szétterülnek egy kicsit, és a körmeiről lepattogzott a rózsaszín lakk.

A hullámok lecsaptak, a tarajuk olyan átlátszó volt, mint a zöld üveg.

A tajték pöttyöket rajzolt a lány barnaságára.

Az első együtt töltött napjuk után egyszerű mintázatot vett fel az életük. A mercadóban reggeliztek, egy betonpultnál, ami olyan simára kopott, akár a csiszolt márvány. A délelőttöt úszással töltötték, amíg a nap vissza nem űzte őket a szálloda csukott spalettájú hűvösébe, ahol a mennyezeti ventilátor lassú fakarjai alatt szeretkeztek, aztán elaludtak. Délután felderítették az Avenida mögötti keskeny utcák útvesztőjét, vagy túrázni indultak a hegyekbe. Tengerparti éttermekben ebédeltek, és fehér szállodák teraszán ittak. A hullámok taraján holdfény ívelt.

Allison fokozatosan, szavak nélkül megtanította a szenvedély egy új módjára. Turner ahhoz szokott, hogy kiszolgálják, névtelenül, tehetséges hivatásosok. Most a fehér barlangban ő térdelt a járólapokon. Lehajtotta a fejét, Allisont nyalogatta, akinek nedvességébe csendes-óceáni só vegyült, a combja belseje hűvösen simult a férfi arcára. Két tenyér tartotta a csípőjét, mint egy kelyhet, szorosan összezárt ajkak között kereste a nyelve a célterületet, azt a pontot, azt a frekvenciát, ami hazajuttatja a lányt. Utána vigyorogva meghágta, belehatolt, és ő is elélvezett.

Ekkor néha megszólalt, ontani kezdte magából a csapongó narratíva hosszú spiráljait, amelyek belefonódtak a tenger hangjaiba. A lány nagyon keveset beszélt, de ő megtanulta értékelni azt a kicsit, amit mondott, és a lány mindig átölelte. És meghallgatta.

Eltelt egy hét, majd még egy. Az utolsó napjukon ugyanabban a hűvös szobában ébredt, és ott találta a lányt maga mellett. Reggeli közben mintha valami változást érzett volna benne, egyfajta feszültséget.

Napoztak, úsztak, és Turner az ismerős ágyban megfeledkezett arról a halvány szorongásról.

A lány délután azt javasolta, hogy sétáljanak le a tengerpartra, Barre felé, amerre első reggel mentek.

Turner kihúzta a pordugót a füle mögötti bemenetből, és egy szilánknyi mikrotüskét tett a helyére. A spanyol nyelv szerkezete üvegtoronyként borult rá, láthatatlan ajtók lengtek a jelenen és a jövőn, a feltételesen, a befejezett múlton. A lányt a szobában hagyva átkelt az Avenidán, és belépett a piacra. Vett egy fűzfa kosarat, néhány doboz hideg sört, szendvicseket és gyümölcsöt. Visszafelé vásárolt egy új napszemüveget az Avenida egyik árusától.

A barnasága sötét volt, és egyenletes. A Holland munkáját jelző szögletes négyzetháló eltűnt, és a lány megtanította a teste egységére. Reggelente, amikor belenézett a zöld szempárba a fürdőszobai tükörben, a sajátjának érezte, és a Holland már nem kísértette az álmait rossz vicceivel és köhögésével. Néha még mindig álmodott India foszlányaival, egy olyan országéval, amit alig ismert, tündöklő szilánkokkal, a Chandni Chaukkal, a por és a sülő kenyér szagával.

Az összeomlott szálloda falai az öböl ívének negyedénél álltak. Ott erősebb volt a hullámverés, minden egyes becsapódás detonációnak érződött.

A lány most maga felé húzta, valami újdonsággal a szeme sarkában, új feszességgel. A sirályok szétrebbentek, amikor kéz a kézben megérkeztek a partra, hogy belebámuljanak az üres ajtónyílásokon túli árnyékokba. A homok elszivárgott, lehetővé téve, hogy az épület homlokzata beomoljon, a falak eltűntek, és így a három szint padlói úgy lógtak a levegőben, akár hatalmas zsindelyek a meghajlott, rozsdás, ujjvastagságú acélból lévő inakon. Mindegyiket más színű és más mintázatú járólapok fedték.

Az egyik betonív felett a HOTEL PLAYA DEL M volt kirakva gyerekes kagylónagybetűkből. – Mar – egészítette ki fennhangon Turner, bár már kivette a mikrotüskét.

– Vége – mondta a lány, belépve a boltív alá, az árnyékba.

– Minek van vége? – követte a férfi. A fűzfa kosár a csípőjéhez dörzsölődött. A homok ott hideg volt, száraz, laza a lábujjai között.

– Vége. Annyi. Ennek a helynek. Itt nincs idő, nincs jövő.

Turner csak bámulta, majd a pillantása továbbsiklott a rozsdás ágyrugók gubancára a két omladozó fal csatlakozásánál.

– Húgyszag van – mondta. – Ússzunk.

A tenger elmosta a borzongást, de távolság került közéjük. Turner szobájában ültek a takarón, és ettek, némán. A rom árnyéka kezdett megnyúlni. A szél megmozdította a lány napszítta haját.

– A lovak jutnak rólad eszembe – mondta végül a férfi.

– Hát – válaszolta a lány, mintegy a kimerültség mélyéről –, azok még csak harminc éve haltak ki.

– Nem – felelte Turner. – A hajadról. Az a haj a nyakukon, amikor futottak.

– Sörény – mondta a lány, és könnyek jelentek meg a szemében. – Baszki. – Rázkódni kezdett a válla. Mély levegőt vett. Az üres Carta Blanca-dobozt lehajította a partra.

– Tudod, mit? Hagyjuk. – Ismét átkarolta a férfit. – Gyere inkább, Turner, gyere…

És miközben hanyatt feküdt, Turnert is magával húzva, ő észrevett valamit, egy hajót, amelyet fehér kötőjellé nyomott össze a távolság, ahol a víz találkozott az égbolttal.

Amikor felült, és felhúzta levágott szárú farmerét, meglátta a jachtot. Már sokkal közelebb járt, kecses fehér ívként úszott, alig merülve a vízbe. Mély vízbe. A tengerpart valószínűleg szinte függőlegesen szalad itt alá, a hullámok erejéből ítélve. Valószínűleg azért ér ott véget a szállodák sora, ahol, és azért nem maradt fent a romos épület. A hullámok kinyalták alóla az alapot.

– Add ide a kosarat.

A lány a blúzát gombolgatta. Turner vette neki az egyik szürke kis boltban az Avenidán. Elektromoskék mexikói pamut, rossz gyártmány. Az üzletekben vásárolt ruháik alig bírták egy-két napig.

– Azt mondtam, add ide a kosarat!

A lány odaadta. Turner beletúrt a délutánjuk maradványaiba, és a lime-lébe áztatott, Cayenne-borssal megszórt ananász tasakja alatt találta meg a távcsövét. Kiemelte a kompakt 6 × 30-as katonai eszközt. Lepattintotta a belső fedelet az objektívekről és a kipárnázott lencsékről, majd tanulmányozni kezdte a Hosaka logójának áramvonalas ideogrammáit. Egy sárga gumicsónak megkerülte a tatot, és a part felé indult.

– Turner, én…

– Kelj fel. – A takarót és a lány törölközőjét begyűrte a kosárba. Kivette az utolsó, meleg Carta Blancát, és a távcső mellé tette. Felállt, a lányt is gyorsan talpra rántotta, és a kosarat a kezébe erőltette.

– Lehet, hogy tévedek – mondta neki. – Ha így van, tűnj el innen. Rohanj a második pálmasor felé – mutatott arra. – Ne menj vissza a hotelbe. Szállj fel egy buszra, Manzanillóba vagy Vallartába. Menj haza…

Már a csónakmotor dorombolását is hallotta.

Látta, ahogy elindulnak a könnyek, de a lány egyetlen hangot sem adott, úgy fordult meg és futott el, el a rom mellett, a kosarat szorongatva, megbotolva egy homokbuckában. Vissza sem nézett.

Turner megfordult, és a jacht felé kémlelt. A gumicsónak már ott bukdácsolt a hullámokon. A jachtot Cusimának hívták, és utoljára a Hirosima-öbölben látta. A fedélzetéről pillantotta meg Icukusima vörös sintókapuját.

A távcsőre nem is volt szüksége ahhoz, hogy tudja, a csónak utasa Conroy lesz, a Hosaka nindzsáinak pilótája. Elhelyezkedett törökülésben a hűlő homokban, és kinyitotta az utolsó doboz mexikói sört.

Visszanézett a fehér szállodák sorára, keze mozdulatlanul nyugodott Cusima tíkfa korlátján. A szállodák mögött a kisváros három hologramja világított: a Banamex, az Aeronaves és a katedrális hatméteres Szűz Máriája.

Conroy állt mellette.

– Sürgős hakni – mondta. – Tudja, hogy megy ez. – A hangja szenvtelen és kifejezéstelen volt, mintha egy olcsó hangchipről mintázta volna. Az arca széles volt, és fehér, hullafehér. Szeme sötét karikás, szemhéja ernyedt a hidrogénszőke csutak alatt, amit hátrafésült széles homlokából. Fekete, galléros inget és fekete vászonnadrágot viselt. – Be – mondta, és megfordult. Turner követte, majd lebukott, hogy beférjen a kabinajtón. Fehér képernyők, halvány, hibátlan fenyő: Tokió spártai nagyvállalati stílusa.

Conroy leereszkedett egy alacsony, palaszürke műbőrből készült szögletes párnára. Turner csak állt, két keze erőtlenül lógott az oldala mellett. Conroy elvett egy recézett szárú ezüstszipkát a közöttük lévő alacsony, lakkozott asztalról.

– Egy kis kolinerősítőt?

– Nem.

Conroy az orrlyukába nyomta a szipkát, és beleszívott.

– Kér egy kis szusit? – Azzal az eszközt visszatette az asztalra. – Fogtunk pár vörös csattogóhalat úgy egy órája.

Turner maradt, ahol volt, és csak nézte Conroyt.

– Christopher Mitchell – folytatta Conroy. – Maas Biolabs. A hibridómásaik vezetője. Átigazolna a Hosakához.

– Életemben nem hallottam róla.

– Kamu. Mit szólna egy italhoz?

Turner megrázta a fejét.

– A szilícium már a múlté, Turner. Mitchell az az ember, aki működésre bírta a biochipeket, és a Maas ott ül a legfőbb szabadalmakon. Ezt maga is tudja. Ő a monoklonálisok embere. És ki akar szállni. Magának és nekem, Turner, ki kell őt emelnünk.

– Szerintem én már nyugger vagyok, Conroy. Nagyon jól éreztem magam ott, ahol voltam.

– Ezt mondta a tokiói pszichocsapat is. Úgy értem, ez nem az első szökése, igaz? A nő tereppszichológus, a Hosaka alkalmazottja.

Turner combjában ugrálni kezdett egy izom.

– Azt mondják, készen áll, Turner. Kicsit aggódtak Új-Delhi után, ezért le akarták csekkolni. És mellékesen egy kis terápiát is hozzácsaptak. Hiszen az sosem árt, ugye?