Count Zero

2. MARLY

2.

MARLYA legjobb ruháját vette fel az interjúra, de Brüsszelben esett, és nem volt pénze taxira. Az Eurotrans-állomástól gyalog ment.

Az ökle fehér csomóvá feszült a jobbik kabátja – Sally Stanley, de már majdnem egyéves – zsebében, a gombóccá gyűrött telefaxon. Már nem volt rá szüksége, mivel megjegyezte a címet, mégis úgy tűnt, képtelen elengedni. Akárcsak megtörni a varázst, ami most itt tartotta, egy drága – férfiruhát árusító – üzlet kirakatába bámulva. A fókusza józan, elegáns flanelingek és a saját sötét szeme tükörképe között cikázott.

A szeme magában is elég lett volna ahhoz, hogy ne kapja meg az állást, a nedves haj, amelyről most azt kívánta, bárcsak Andrea levágta volna, már nem sokat számított. A szeméből sugárzó fájdalmat és bénultságot nem lehetett nem észrevenni, és ez hamarosan minden bizonnyal Josef Virek úrnak, a lehető legvalószínűtlenebb leendő munkaadónak is hamarosan feltűnik.

Amikor a fax megérkezett, borzasztóan igyekezett meggyőzni magát, hogy kegyetlen tréfa csupán, újabb telefonbetyárkodás. Már elege volt ezekből, a médiának köszönhetően olyan sokat kapott, hogy speciális programot rendelt a lakás telefonjára, olyat, amelyik az állandó címjegyzékben nem szereplő összes hívást kiszűri. De biztosan ez indokolta a faxot, erősködött Andrea. Egyébként hogyan tudta volna bárki is elérni?

Marly viszont megrázta a fejét, és még jobban belesüppedt Andrea régi frottírköpenyébe. Miért akarná Virek, a rendkívül vagyonos gyűjtő és patrónus alkalmazni egy apró párizsi galéria korábbi, megszégyenült munkatársát?

Ekkor Andrea a fejét rázta a türelmetlenségtől az új, megszégyenült Marly Khrushkovával szemben, aki immár egész napokat töltött a lakásban, és néha azzal sem fáradt, hogy felöltözzön. Egyetlenegy hamisítványt megpróbálni eladni Párizsban messze nem akkora szenzáció, mint amekkorának Marly képzeli, mondta. Ha a sajtó nem igyekszik olyan lázasan bemutatni, mekkora bolond is volt Gnass, folytatta, akkor az egész ügy nem kavart volna túl nagy port. Gnass elég vagyonos és elég undorító volt, éppen alkalmas hétvégi botránynak. Andrea elmosolyodott.

– Ha nem lennél ennyire vonzó, sokkal kevesebb figyelmet kaptál volna.

Marly megrázta a fejét.

– Azonkívül a hamisítvány Alainé volt. Te ártatlan voltál. Már elfelejtetted?

Marly bement a fürdőszobába, továbbra is a kopott köpenybe burkolózva, válasz nélkül.

A barátnője vigasztalása és segítőkészsége mögött máris megérezte annak az embernek a türelmetlenségét, aki kénytelen egy boldogtalan, nem fizető vendéggel megosztani egy nagyon kicsi teret.

És még az Eurotrans viteldíját is Andreának kellett kölcsönadnia.

Tudatos, fájdalmas erőfeszítéssel megtörte a gondolatai spirálját, és beleolvadt a komoly belga vásárlók sűrű, de nyugodt folyamába.

Egy lány haladt el mellette élénk színű harisnyában és a fiúja túlméretezett lódenkabátjában, tisztára mosakodva, mosolyogva. Marly a következő kereszteződésben észrevett egy divatmárkát, amit ő is nagyon szeretett egyetemista korában. A ruhák lehetetlenül fiatalnak tűntek.

Fehér, titkos markában ott volt a faxpapír.

Duperey Galéria, 14 Rue au Beurre, Brüsszel.

Josef Virek.

A Duperey galéria hűvös, szürke előterébe a recepciós mintha odanőtt volna, akár egy szép és nagy valószínűséggel mérgező növény, ami a zománcberakású kulcsakasztót tartalmazó polírozott márványpult mögött eresztett gyökeret. Amikor Marly elindult felé, a nő megemelte fénylő tekintetét. Marly elképzelte a rekesz kattanását és surrogását, azt, ahogy elázott képmását továbbítják valahová, Josef Virek birodalmának egy távoli sarkába.

– Marly Krushkova – mondta, miközben leküzdötte a késztetését, hogy előbányássza a gombóccá gyűrt lapot, és szánalmas mozdulattal kisimítsa a hűvös, makulátlan felületű márványon. – Virek úrhoz.

– Krushkova kisasszony – válaszolta a recepciós. – Virek úrnak ma nem áll módjában Brüsszelben tartózkodni.

Marly a tökéletes ajkakra meredt, és egyszerre volt tudatában a fájdalomnak, amit ezek a szavak okoztak neki, valamint az éles kéjnek, amit megtanult érezni a csalódások miatt.

– Értem.

– De úgy döntött, szenzoros linken keresztül folytatja le az interjút. Ha megtenné, hogy befárad balra a harmadik ajtón…

A szoba egyszerű volt, és fehér. Két falán keret nélküli, eső áztatta kartonlapnak látszó plakátok lógtak, amelyeket több ízben átdöftek különböző eszközökkel. Katatonenkunst. Konzervatív. Az a fajta munka, amit az ember a holland kereskedelmi bankok elnökségi bizottságainak ad el.

Marly leült egy alacsony, bőrborítású padra, és végre engedélyezte magának, hogy elengedje a papírgalacsint. Egyedül volt, de azt felételezte, valahogy megfigyelik.

– Krushkova kisasszony. – Egy fiatalember állt az egyik ajtóban, technikusi zöld kezeslábasban, szemben azzal a bejárattal, amelyen ő lépett be. – Arra kérném, néhány pillanat múlva keljen át ezen a helyiségen, és lépjen ki ezen az ajtón. Kérem, lassan, szilárdan fogja meg a kilincset, úgy, hogy az a lehető legnagyobb felületen kerüljön kontaktusba a tenyerével. Óvatosan lépjen be. Minimális térbeli dezorientációra lehet számítani.

Marly sűrűn pislogott.

– Tessék…?

– Szenzoros link – válaszolta a férfi, majd visszavonult. Az ajtó becsukódott mögötte.

Marly felállt, megpróbálta valamiféle formába igazgatni a kabátja átázott hajtókáit, megérintette a haját, majd meggondolta magát, mély levegőt vett, és belépett az ajtón. A recepciós szóhasználata az egyetlen olyan linkre készítette fel, amit ismert, a Bell Europa szimstim jelére. Azt hitte, egy dermatródákkal ellátott sisakot kell felvennie, Virek pedig passzív nézőkét használ majd emberi kameraként.

Csakhogy a férfi vagyona nagyságrendekkel nagyobb volt ennél.

Amikor az ujjai összezárultak a hűvös rézkilincsen, az mintha megvonaglott volna, és a kapcsolat első pillanatában végigment volna a textúrák és hőmérsékletek tapintási spektrumán.

Utána ismét fémmé változott, zöldre festett vassá, megnyúlt és lefelé indult egy perspektivikus vonal mentén, Marly pedig immár egy régi korlátot markolt csodálkozva.

Néhány esőcsepp csapódott az arcába.

Eső- és nedvesföld-szag.

Az apró részletek zavarossága, egy művészeti iskola részeg piknikjéről való saját emlékei szálltak csatába Virek illúziójával.

Alatta Barcelona összetéveszthetetlen panorámája terült el, füst borította be a Sagrada Família-templom különös cikornyáit. A másik kezével is megmarkolta a korlátot, szédüléssel küszködött. Ismerte ezt a helyet. A Güell parkban volt, Antoni Gaudí kopottas meseországában, azon a kopár dombtetőn a városközpont mögött. A bal oldalán csempék eszelős foltmintájával borított hatalmas gyík dermedt bele a lefelé csúszásba egy durva kőrámpán. Szökőkútvigyora egy kókadt virágágyást öntözött.

– Összezavartam. Kérem, bocsásson meg.

Josef Virek a park egyik kígyópadján ült Marlynál lejjebb, széles vállát összehúzta puha felöltőjében. A vonásai egész életében halványan ismerősek voltak a nő számára. Valami oknál fogva most Virek és az angol király egyik fényképe jutott eszébe. A férfi rámosolygott. A feje nagy volt, szép ívű a jól fésült, merev, sötétszürke haj alatt. Az orrlyukai mintha folyamatosan ki lettek volna tágulva, mintha a művészet és a kereskedelem láthatatlan szeleit szimatolta volna. Keret nélküli kerek szemüvege mögött – ami a védjegyének számított – szeme hatalmasnak látszott; halványkék volt, és különösen gyengéd.

– Kérem – paskolta meg a pad furcsa, töredezett csempemozaikját vékony kezével. – Meg kell bocsátania, hogy a technológiára támaszkodom. Több mint egy évtizede tartályba vagyok kényszerülve. Stockholm egyik borzalmas ipari külvárosában. Vagy talán a pokolban. Nem vagyok egészséges ember, Marly. Üljön le mellém.

A nő mély levegőt vett, lesétált a kőlépcsőn, és végigment a macskaköveken.

– Virek úr – szólalt meg. – Láttam a müncheni előadását két éve. Faessler és az autistisches Theater kritikáját. Akkor még egészségesnek tűnt…

– Faessler? – Virek lebarnult homloka ráncokba szaladt. – Egy dublőrt látott. Vagy talán egy hologramot. Sok mindent elkövetnek, Marly, a nevemben. A vagyonom bizonyos aspektusai fokozatosan autonómmá váltak, időnként még háborúznak is egymással. A költségvetési szélsőségek lázadása. De összetett, már-már okkultnak mondható okoknál fogva a betegségem tényét sohasem hozták nyilvánosságra.

Marly leült mellé, és lebámult a mocskos járdára fekete párizsi csizmájának kopott orrai között. Egy töredéknyi halvány murvát látott, egy rozsdás iratkapcsot, egy méh vagy lódarázs kicsi, poros tetemét.

– Ez elképesztően részletes…

– Igen – válaszolta a férfi –, az új Maas-biochipek. Tudnia kell – tette hozzá –, hogy amit a maga magánéletéről tudok, az majdnem ugyanennyire részletes. Bizonyos vonatkozásairól még magánál is többet tudok.

– Tényleg? – Ez volt a legkönnyebb, a városra koncentrálni, kiválasztani a tájékozódási pontokat, amelyeket hat egyetemi tanítási szünetéről ismert. Ott, éppen ott lesz a Ramblas, papagájok és virágok, sötét sört és polipot kínáló kisvendéglők.

– Igen. Tudom, a szeretője győzte meg arról, hogy elveszett eredeti Cornellt talált…

Marly lehunyta a szemét.

– Ő rendelte meg a hamisítványt két tehetséges művésztanonctól és egy elismert történésztől, aki bizonyos magánjellegű nehézségek között találta magát. Abból a pénzből fizette ki őket, amit már elsikkasztott a saját galériájától, mint azt minden bizonnyal kitalálta. Maga sír…

Marly bólintott. Egy hűvös mutatóujj megpaskolta a csuklóját.

– Én megvettem Gnasst. Megvettem a rendőrséget, hogy ejtsék az ügyet. A sajtót nem érte meg megvenni; az nagyon ritkán éri meg. És ez a kis hírhedtség talán most a maga malmára hajtja a vizet.

– Virek úr, én…

– Egy pillanatot kérnék. Paco! Gyere ide, gyermek.

Marly kinyitotta a szemét, és egy hat év körüli gyermeket látott, aki elegáns, sötét zakót és térdnadrágot viselt világos harisnyával és magas szárú, fekete fűzős csizmával. Barna haja jól fésült hullámban hullott a homlokába. Valamit tartott a kezében, valamiféle dobozt.

– Gaudí 1900-ban kezdte megépíteni ezt a parkot – magyarázta Virek. – Paco korabeli ruházatot visel. Gyere ide, gyermek. Mutasd meg nekünk a csodádat.

– Señor – válaszolta Paco pöszén, majd meghajolt, és előrelépett, hogy bemutassa a kezében tartott tárgyat.

Marly csak bámult. Egyszerű fadoboz, üveg előlappal. Tárgyak…

– Cornell – szólalt meg a könnyeit feledve. – Cornell? – Virek felé fordult.

– Dehogy. Az a csontba ültetett tárgy egy Braun biomonitor. Élő művész alkotása.

– Több is van? Több doboz?

– Én hetet találtam. Három év alatt. Tudja, a Virek-gyűjtemény afféle fekete lyuk. A vagyonom természetellenes sűrűsége ellenállhatatlanul magába szippantja az emberi szellem legritkább alkotásait. Ez a folyamat autonóm, és én nagyon ritkán tanúsítok iránta érdeklődést…

De Marly már bele is veszett a dobozba, a lehetetlen távolságokba, amiket megidézett, a veszteségbe és vágyódásba. Az ünnepélyes volt, gyengéd, és valahogy gyermeki. Hét tárgyat tartalmazott.

A karcsú, üreges csontot, amit biztosan repülésre teremtettek, és egy nagy madár szárnyából származhatott. Három archaikus áramkört, arany útvesztőkkel nyomtatva. Egy égetett agyaggömb sima, fehér felületét. Egy csipkedarabot, amit elfeketített az idő. Egy ujjnyit abból, ami Marly feltételezése szerint emberi csuklócsont lehetett, szürkésfehér, egy apró eszköz hézagmentesen beleültetett nyelével, amely valaha közvetlenül érintkezhetett a bőr felszínével, de mostanra megperzselődött és megfeketedett.

A doboz egy univerzum volt, egy vers az emberi tapasztalat határaira dermedve.

– Gracias, Paco.

A doboz és a fiú eltűnt.

Marly csak tátogott.

– Á. Bocsásson meg, elfelejtettem, hogy ezek az átmenetek túl váratlanok még magának. De most beszélnünk kell a megbízatásáról.

– Virek úr – kérdezte Marly –, micsoda „Paco”?

– Egy alprogram.

– Értem.

– Azért alkalmaztam, hogy keresse meg a doboz alkotóját.

– De, Virek úr, a maga forrásaival…

– Amelyek között immár maga is szerepel, gyermek. Nem kívánja, hogy alkalmazzam? Amikor a tudomásomra jutott, hogy Gnasst átverték egy hamis Cornell-lel, azonnal láttam, hogy még hasznát vehetem ebben az ügyben. – A férfi vállat vont. – Ismerje be, van némi tehetségem ahhoz, hogy elérjem a kívánt eredményeket.

– Az biztos, Virek úr! És igen, szeretnék dolgozni önnek.

– Nagyszerű. Fizetést fog kapni. Hozzáférést is kap bizonyos hitellehetőségekhez, bár, amennyiben, mondjuk, komolyabb ingatlanokat kellene megvásárolnia…

– Ingatlanokat?

– Vagy egy vállalatot, esetleg űrhajót. Olyankor az indirekt jóváhagyásomra lesz szüksége, ami szinte bizonyosan teljesül majd. Máskülönben szabad kezet kap. De azt javasolnám, olyan keretek között dolgozzon, ahol kényelmesen érzi magát. Különben fennáll a veszélye, hogy elveszíti az intuícióját, és az intuíció ilyen esetekben kulcsfontosságú. – Ismét rávillantotta azt a híres mosolyát.

Marly mély levegőt vett.

– Virek úr, és mi lesz, ha kudarcot vallok? Mennyi idő áll rendelkezésemre lokalizálni ezt a művészt?

– Élete hátralévő része – válaszolta a férfi.

– Már ne haragudjon – bukott ki Marly száján önmaga legnagyobb elszörnyedésére –, de jól értettem, azt mondta, hogy egy… egy tartályban él?

– Igen, Marly. És ebből a meglehetősen végstádiumú perspektívából azt javasolnám, próbáljon meg a jelenben élni a saját testében. Nem a múltban, már ha érti, mire gondolok. Ezt olyan emberként mondom, aki már nem bírná ki azt az egyszerű állapotot, mivel a testem sejtjei a szólókarrier utópisztikus hajszolását választották. Úgy képzelem, egy szerencsésebb embernek, akár egy szegényebbnek hagynák, hogy végre meghalhasson, vagy legalább be legyen programozva valamiféle hardver magjába. Viszont engem korlátok közé szorít a körülmények bizánci hálózata, amely tudomásom szerint az éves jövedelmem egytizedét emészti fel. Vagyis, azt hiszem, én vagyok a világ legdrágább rokkantja. Meghatottak, Marly, a szívügyei. Irigylem azt a szabálykövető húst, amelyben megszülettek.

És Marly egy pillanatra egyenesen belenézett abba a gyengéd, kék szempárba, és az emlősök ösztönös bizonyosságával megérezte, hogy a rendkívül gazdagok már távolról sem emberek.

Az éjszaka szárnya úgy borította be Barcelonát, akár egy hatalmas, lassú redőny, miközben Virek és a Güell eltűnt, Marly pedig ismét az alacsony, bőrborítású padon találta magát, tépett, foltos kartondarabokat bámulva.