Count Zero

4. BEJELENTKEZÉS

4.

BEJELENTKEZÉSA fekete Honda húsz méterrel az ősöreg olajfúrótorony nyolcszögletű fedélzete felett lebegett. Közeledett a hajnal, és Turner már ki tudta venni a helikopter leszállóját jelző biohazárd-lóherét.

– Biológiai veszély van odalent, Conroy?

– Semmi olyasmi, amihez maga ne lenne réges-rég hozzászokva – válaszolta Conroy.

Egy piros kezeslábasos alak heves kézmozdulatokkal jelzett a Honda pilótájának. A propellerhullámok csomagolóhulladékokat sodortak a tengerbe leszállás közben. Conroy rácsapott a hámján lévő kiengedőgombra, és áthajolt Turneren, hogy kinyissa az ajtót. Amikor az oldalra siklott, mellbe vágta őket a motorok zúgása. Conroy vállba bökte Turnert, és sürgető emelő mozdulatokat tett felfelé fordított tenyerével. A pilótára mutatott.

Turner kimászott, és levetette magát, a propeller elmosódottan viharzott felette, és már Conroy is ott guggolt mellette. A helikopter-leszállópályákra jellemző, behajlított térdű rákmozgással hagyták el a kopott lóherét, a Honda szele a bokájukon csattogtatta a nadrágszárukat. Turner egy golyóálló műanyagból öntött egyszerű, szürke bőröndöt szorongatott, az egyetlen poggyászát; valaki bepakolta neki a szállodában, és az ott várta a Cusimán. Váratlan hangváltozás jelezte számára, hogy a Honda emelkedni kezdett. Magas sivítással a part felé indult, nem égtek a lámpái. Amikor a hangja elhalkult, Turner meghallotta a sirályok sikoltozását és a Csendes-óceán csapkodó, loccsanó hullámait.

– Valaki egyszer megpróbált létrehozni itt egy adatkikötőt – magyarázta Conroy. – Nemzetközi vizek. Akkoriban még senki nem élt a föld körüli pályákon, ezért ennek pár évig volt is értelme… – Elindult a fúrótorony felső szerkezetét tartó kérges gerendák erdeje felé. – Az egyik elképzelt lehetőségben, amit a Hosaka megjelenített, idehoznánk Mitchellt, kipofoznánk, felraknánk a Cusimára, és irány a jó öreg Japán, teljes gőzzel. Én azt mondtam nekik, hogy azt a hülyeséget el is felejthetik. A Maas meg fogja neszelni, és erre a cuccra azzal támadnak, amivel csak akarnak. Azt mondtam nekik, hogy a D. F.-ben lévő létesítmény a megoldás, hát nem? A Maas nagyon sok szarsággal meg se próbálkozna ott, Mexikóváros kibaszott közepében…

Egy alak lépett ki az árnyékból, a fejét eltorzította egy képnagyító eszköz kidülledő szemüvege. Egy rájuk szegezett, Lansing többcsövű tűvetővel intette őket tovább.

– Biohazárd – közölte Conroy, miközben elmentek mellette. – Itt hajtsa le a fejét. És nézzen a lába elé, a lépcső eléggé csúszik.

A fúrótoronynak rozsda-, használatlanság- és sósvíz-szaga volt. Ablakokkal nem rendelkezett. Elszíneződött falait terjeszkedő rozsdafoltok csúfították. Akkumulátorról működő neonlámpák lógtak le a fenti gerendákról néhány méterenként, rettenetes, zöldes árnyalatú fényt árasztva, egyszerre intenzíven és idegesítően egyenetlenül. Legalább tucatnyi alak dolgozott ebben a központi helyiségben, a jó szakemberek laza precizitásával mozogva. Profik, gondolta Turner; a tekintetük alig találkozott, és nem sokat beszéltek. Hideg volt, nagyon hideg, és Conroy átadott neki egy hatalmas dzsekit, rengeteg kapoccsal és cipzárral.

Birkabőr bomberdzsekit viselő szakállas férfi optikai kábelek kötegeit erősítette egy íves válaszfalhoz ezüstös ragasztószalaggal. Conroy suttogó megbeszélésbe bonyolódott egy fekete nővel, aki ugyanolyan kabátot viselt, mint Turner. A szakállas férfi felpillantott munka közben, és meglátta Turnert.

– Picsába – mondta térdelve. – Azt gondoltam, ez nagy lesz, de úgy tűnik, durva is. – Felállt, és automatikusan beletörölte a kezét a farmerébe. A többi technikushoz hasonlóan ő is mikropórusos orvosi kesztyűt viselt. – Maga Turner. – Elvigyorodott, futólag Conroy felé pillantott, majd elővett egy fekete műanyag palackot az egyik belső zsebéből. – Űzzük el valamennyire a hideget. Emlékszik rám. Azon a melón dolgoztam Marrákesben, amikor az IBM-es fiú átment a Mitsu–G-hez. Én drótoztam a robbanószert a buszra, amivel maga és a francia behajtott a szálloda előterébe.

Turner elvette a palackot, lepattintotta a kupakját, és megdöntötte. Bourbon. Mélyen, savanyúan csípett, melegség áradt tőle szét a szegycsontja környékétől indulva.

– Kösz. – Visszaadta a palackot, amit a férfi zsebre vágott.

– Oakey – mondta. – A nevem Oakey! Emlékszik?

– Persze – hazudta Turner. – Marrákes.

– Wild Turkey – folytatta Oakey. – Schipolon át repültem ide, benéztem a vámmentes boltba. Ez a maga partnere – pillantott ismét Conroy felé – nem túl laza, igaz? Úgy értem, nem úgy, mint Marrákesben, ugye?

Turner bólintott.

– Ha szüksége van valamire – tette hozzá Oakey –, csak szóljon.

– Mint például?

– Még egy italra, vagy van egy kis perui pelyhem, a nagyon durva fajta – vigyorodott el ismét a szakállas férfi.

– Kösz – válaszolta Turner, és meglátta, hogy Conroy elfordul a fekete nőtől. Ezt Oakey is észrevette, gyorsan vissza is térdelt, és letépett egy újabb csík ragszalagot.

– Ez meg ki volt? – kérdezte Conroy, bevezetve Turnert egy keskeny ajtón, amelynek rothadozó, fekete tömítőszalag vette körbe a széleit. Utána megpördítette a kereket, ami bezárta az ajtót; valaki nemrég megolajozta.

– A neve Oakey – felelte Turner, és felmérte az újabb helyiséget. Kisebb. Két lámpa, összecsukható asztalok, székek, mind új. Az asztalokon valamiféle műszerek, fekete műanyag porvédők alatt.

– A barátja?

– Nem – válaszolta Turner. – Egyszer dolgozott nekem. – Odament a legközelebbi asztalhoz, és felhajtotta a porvédőt. – Ez meg mi? – A konzol olyan egyszerű és befejezetlen benyomást keltett, akár egy gyári prototípus.

– A Maas-Neotek cybertérdeck.

Turner megemelte a szemöldökét.

– A magáé?

– Kettő is van. Az egyik a helyszínen. A Hosakában. A leggyorsabb dolog a mátrixban, a jelek szerint, és a Hosaka még a chipjeit sem tudja visszafejteni, hogy lemásolja őket. Vadiúj technológia.

– Mitchelltől kapták őket?

– Azt nem mondták meg. De az, hogy átadták őket, csak hogy könnyebb dolga legyen a zsokéinknak, egyértelműen jelzi, mennyire akarják azt az embert.

– Ki van a konzolon, Conroy?

– Jaylene Slide. Az előbb beszéltem vele – intett fejével az ajtó felé. – A helyszíni felelős Los Angeles-i, egy Ramirez nevű kölyök.

– Érnek valamit? – Turner visszahúzta a porvédőt.

– Nagyon remélem, már amennyibe kerülnek. Jaylene elég komoly hírnevet szerzett magának az elmúlt pár évben, és Ramirez az ő tanítványa. A kurva életbe – borzongott meg Conroy. – Ismeri ezeket a cowboyokat. Kibaszott őrültek…

– Hol szerezte őket? És hol szerezte Oakey-t, ha már itt tartunk?

Conroy elmosolyodott.

– A maga ügynökétől, Turner.

Turner rámeredt, majd bólintott. Megfordult, és megemelte a következő porvédő szegélyét is. Dobozok, műanyagból és polisztirolból, szép rendben sorakozva az asztal hideg fémlapján. Megérintett egy kék műanyag téglatestet, amelyre ezüstszínű monogramot pecsételtek: S&W.

– A maga ügynökétől – ismételte Conroy, miközben Turner felpattintotta a doboz fedelét. A benne lévő pisztoly formára öntött halványkék habban feküdt. Masszív revolver volt, tömpe csöve alatt dudorodó csúnya markolattal. – Taktikai S&W, .408-as, xenonprojektorral – jegyezte meg. – Ilyet akart.

Turner kezébe vette a fegyvert, és hüvelykujjával megnyomta a projektor akkujának ellenőrzőgombját. A dióbarna markolaton kétszer felvillant egy piros LED. Kipattintotta a tárat.

– Lőszer?

– Az asztalon. Kézi töltésűek, robbanóheggyel.

Turner megtalálta az áttetsző, borostyánsárga kockát, bal kezével kinyitotta, és kivett belőle egy töltényt.

– Miért ezt választották nekem, Conroy? – Megvizsgálta a lőszert, majd gondosan beleillesztette a hatos tárba.

– Nem tudom – válaszolta Conroy. – Úgy érzem, eleve magát szemeltek ki, amikor Mitchell szólt…

Turner sebesen megpörgette a tárat, majd visszapattintotta a pisztolyba.

– Azt kérdeztem, miért ezt választották nekem, Conroy. – Két kézzel megemelte a fegyvert, kinyújtotta a karját, és egyenesen a másik arcára célzott vele. – Az ilyen pisztolyoknak néha be lehet látni a csövén, ha jó a fény, és ki lehet venni, hogy van-e benne lövedék.

Conroy nagyon enyhén megrázta a fejét.

– Vagy esetleg valamelyik másik rekeszben láthatja…

– Nem – szólalt Conroy nagyon halkan. – Ki van zárva.

– Lehet, hogy a pszichomókusok ezt elcseszték, Conroy. Mit szól ehhez?

– Nem – válaszolta amaz kifejezéstelen arccal. – Nem cseszték el, és nem fogja megtenni.

Turner meghúzta a ravaszt. A kakas egy üres töltényűrön csattant. Conroy pislantott egyet, kinyitotta a száját, becsukta, és végignézte, ahogy Turner leereszti a Smith & Wessont. Egyetlen csepp verejték csorgott le a haja vonalától, és tűnt el a szemöldökében.

– Nos? – kérdezte Turner, a pisztolyt maga mellett lógatva.

Conroy megvonta a vállát.

– Ne csináljon ilyen szarságokat – felelte.

– Ennyire kellek nekik?

Conroy bólintott.

– Ez a maga műsora, Turner.

– Hol van Mitchell? – Ismét kinyitotta a tárat, és elkezdte megtölteni a többi öt rekeszt.

– Arizonában. Kábé ötven kilométerre a sonorai vonaltól, egy kutatóarkológiában, a fennsíkon. Maas Biolabs, Észak-Amerika. Ott minden az övék, egészen a határig, a fennsík pedig négy felderítőműhold útvonalának kellős közepén van. Mucho biztonságos.

– És hogyan juthatunk be oda?

– Mi sehogy. Mitchell maga fog kijönni. Mi megvárjuk, felszedjük, és épségben a Hosakába szállítjuk. – Conroy beakasztotta a mutatóujját fekete inge nyitott gallérjába, kihúzott onnan egy fekete műanyag zsinórt, majd egy kis fekete nejlonborítékot is, tépőzárral. Óvatosan kinyitotta, és kivett belőle valamit, amit Turner felé nyújtott nyitott tenyerén. – Tessék. Ezt küldte.

Turner letette a pisztolyt a legközelebbi asztalra, és átvette a tárgyat Conroytól. Olyan volt, mint egy duzzadt kis mikrotüske, egyik végén szokványos neurocsatlakozóval, a másikon egy furcsa, kerek alakzattal, ami semmire nem hasonlított, amit életében látott.

– Ez meg mi?

– Egy bioszoft. Jaylene bedugta, és azt mondta, szerinte egy MI kimenete. Egyfajta dosszié Mitchellről, a végén egy üzenettel a Hosakának. Jobb lenne, ha maga is bedugná; nem ártana, ha gyorsan képbe kerülne…

Turner felpillantott a szürke izéről.

– Jaylene hogy viselte?

– Azt mondta, inkább fekve csinálja. Nem úgy nézett ki, mint akinek tetszett.

A gépálmok különös szédülést tudnak okozni. Turner lefeküdt egy szűz hőhabmatracra rögtönzött hálóhelyiségében, és csatlakoztatta Mitchell dossziéját. Az lassan töltődött be; volt ideje lehunyni a szemét.

Tíz másodperccel később már ki is nyitotta. Rámarkolt a zöld habra, és megpróbálta leküzdeni a hányingerét. Újra lehunyta a szemét… Ismét megjelent, fokozatosan, a tények és szenzoros adatok villogó, nemlineáris áradata, egyfajta narratíva, szürreális ugrásokban, vágásokban és egymásba fonódásokban közvetítve. Kicsit olyan volt az egész, mint egy véletlenszerűen létrejövő és megszűnő hullámvasúton utazni elképzelhetetlenül rövid intervallumokban, a semmi minden egyes lüktetésére magasságot, lendületet és irányt váltva, azt leszámítva, hogy a váltásoknak semmi köze nem volt semmiféle fizikai orientációhoz, csak a paradigmák és szimbólumrendszerek villámgyors váltakozásaihoz. Ezeket az adatokat a legkevésbé sem emberi fogyasztásra szánták.

Nyitott szemmel kihúzta a csatlakozót a bemenetből, és csak fogta, verejtéktől síkos tenyérrel. Olyan volt az egész, mint egy rémálomból ébredni. Nem sikoltozósból, ahol a félelmek egyszerű, rettenetes formákat vesznek fel, hanem abból a fajta sokkal felkavaróbb álomból, ahol minden tökéletesen és borzalmasan normális, és semmi nem stimmel…

Az élmény intimitása hátborzongató volt. Nyers adatátvitel hullámain küzdötte magát keresztül, minden akaraterejét bevetette, hogy elnyomja azt az érzést, ami a szerelemre hasonlított, arra a megszállott gyengédségre, amit a megfigyelő kezd érezni hosszas megfigyeléseinek tárgya iránt. Napokkal vagy órákkal később, ezt tudta, Mitchell tanulmányi adatainak legjelentéktelenebb részletei is a felszínre bukkanhatnak az agyában, vagy a szeretője neve, súlyos, vörös hajának illata a napfényben…

Gyorsan felült, cipőjének műanyag talpa a rozsdás padlóhoz csapódott. Még mindig rajta volt a dzseki, és az oldalzsebében lévő Smith & Wesson fájdalmasan a csípőjéhez csapódott.

El fog múlni. Mitchell fizikai szaga is el fog halványulni, pont úgy, ahogy a lexikon spanyol nyelvtana párolgott el minden használat után. Amit átélt, az csak a Maas biztonsági dossziéja volt, mesterséges intelligenciába csomagolva, semmi több. Visszatette a bioszoftot Conroy kis fekete borítékjába, lesimította a tépőzárat, és a nyakába akasztotta a zsinórját.

Tudatára ébredt a fúrótorony oldalát csapkodó hullámok hangjának.

– Hé, főnök – szólította meg valaki a barna katonai pokróc mögül, ami a hálóhelyiség bejáratát takarta –, Conroy azt mondja, ideje lenne megszemlélnie a csapatokat, utána maga és ő elindulnak másfelé. – Oakey szakállas arca kukucskált be a pokróc mögül. – Különben nem ébresztettem volna fel, ugyebár.

– Nem aludtam – válaszolta Turner, majd felállt. Az ujjai reflexszerűen masszírozni kezdték a bőrt a beültetett bemenet körül.

– Kár – jegyezte meg Oakey. – Vannak olyan dermáim, amik teljesen kiütik az embert egy órára, utána elengednek egy kis jófajta gyorsítót, és felkeltik, de csuda éberen, komolyan…

Turner megrázta a fejét.

– Vigyen Conroyhoz!