Visszajöttél értem! Harcolj értem!

Első fejezet

első fejezetA sűrű ködben még inkább lelassul az érzékelésem. Ez az egész olyan, mint egy rémálom. Elaludtam? Ébren vagyok? Miért érzem magam olyan rosszul? Miért didergek, miközben elönt a forróság?

Képtelen vagyok felfogni, mi történt. Az agyam lassan kapcsol. A távolban szívverést hallok.

Az én szívverésemet?

Lassan kitisztul a hallásom. Síri csend.

Valami nagyon nincs rendben. Pár perce kint voltam, és majd lefagyott mindenem. Az autóban ültem?

Gondolkozz, Danni! Gondolkozz!

Sűrűn pislogok. Miért fekszem hanyatt és miért bámulom a mennyezetet, ahogy eddig soha?

Hirtelen feltörnek az emlékképek, de ettől csak jobban összezavarodom. Nem indult be a kocsi. Kiszálltam, hogy hívjak egy vontatót. Megszédültem. Lefejeltem a járdát. Aztán forogni kezdett velem a világ, és minden elsötétült. Nem kéne még most is fájdalmat éreznem?

Az arcomhoz emelem a kezem, és különös dologra leszek figyelmes: a hüvelykujjamon ragtapasz, és ahogy megfordítom a csuklómat, látom, hogy fehér kötés van a tenyeremen.

Csak az egyik kezemen van tapasz. Megtámasztottam magam a másikkal? Boldogultam egy kézzel?

Fogtam egy kávéspoharat.

Mintha hirtelen felkapcsolták volna a lámpát, belém hasít a felismerés.

Cole és Trace hagyták az ajtó előtt a kávét.

A kocsi nem indult be.

Elájultam.

A kávé.

Jó ég! A pohár alján volt valami kézírás.

Nincs vége.

Minek nincs vége? Cole titkos küldetésének? A bosszúhadjáratnak vele szemben? Bármi legyen is az, megint belekeveredtem.

Úgy az egekbe szökik az adrenalinszintem, hogy sikerül egy kicsit összeszednem magam. Felülök, de még mindig szédelgek.

Hol vagyok?

A hatalmas ágy a nyitott ajtóig ér, mely mögött egy előszoba található. Világos függöny takarja a faltól falig terjedő ablakokat, de még így is látom, hogy szürke az ég. Ha a nap már lenyugvóban van, az azt jelenti, hogy órák óta feküdtem öntudatlan állapotban.

Úrrá lesz rajtam a pánik. Kinek a házában vagyok? Hogy kerültem ide?

Igyekszem magam megnyugtatni, és csak figyelek.

Néma csend.

Olyan rémisztő, hogy a hideg futkos a hátamon. Minden légvételem visszhangzik. Ki kell jutnom innen.

Fegyvert kell szereznem.

Egy kerek üveglámpa áll az éjjeliszekrényen. Sehol egy óra vagy telefon. A hálószoba mégis gazdagságról tanúskodik. Míves koronabordűrök díszítik az egészet.

Hirtelen a kandalló melletti állványra szegezem a tekintetem. Az ott heverő piszkavas nehéznek és elég hegyesnek tűnik ahhoz, hogy megsebesítsek valakit.

Lerúgom a lábamról a takarót. Farmerban vagyok, és rajtam a melegítőfelső és a zokni. Pont, ahogy reggel felöltöztem. A csizmám viszont az ágy mellett hever a földön.

Nincs itt a kabátom, pedig a zsebébe tettem a telefont.

A kurva életbe.

Lecsúszom az ágyról, felveszem a csizmámat, és lábujjhegyen a kandallóhoz surranok. Minden lépéstől recseg a parketta, ezzel megtörve a csendet. Kiráz a hideg. Gyengének és bágyadtnak érzem magam.

Valaki a kedvenc kávémat hozta házhoz.

Elkábítottak.

Csak ez lehet az oka, hogy jó néhány dolog kiesett, és ide tudtak hozni a… nem tudom, hová. Sem Cole, sem Trace nem tenne ilyet, az ellenségeik annál inkább. Az olyanok, akik betörnek a házamba, és ocsmány fotókat hagynak az autómban.

Szívem a torkomban dobog, amikor az utolsó lépéseket teszem a kandalló felé, és megfogom a piszkavasat. Egy töltényt ugyan nem állít meg, de a semminél több.

Cole és Trace totál kiakadnának, ha megtudnák, hogy valaki hozzám ért, arról nem beszélve, hogy elkábított és elrabolt. Vajon erről van szó? Emberrablásról? Nem kötöztek le, nem vágtak fejbe, és nyitva a hálószoba ajtaja. Viszont nem egyeztem bele, hogy idehozzanak.

Minden porcikám reszket. Miért vagyok itt?

Váltságdíjat követelnek értem?

Megkínoznak, hogy információhoz jussanak?

Felemelem a bekötött kezemet, a másikkal pedig leoperálom a kötést. Néhány piros horzsolás éktelenkedik a tenyeremen, de semmi nem indokolja, hogy ilyen alaposan bekössék. Ha valaki meg akarna kínozni, talán nem fordított volna ekkora gondot a horzsolásaim kezelésére.

Ennek így semmi értelme. Lassan megbénít a félelem. Tennem kell valamit, mielőtt bejönnek a szobába.

A hálószoba ajtajához lopódzom és igyekszem tompítani a légzésem hangját. Legszívesebben köddé válnék, de muszáj haladnom. Tudom, hogy el kell jutnom az előszobáig.

Félrehúzom a függönyt, és mély levegőt veszek.

Szürke, csupasz fák hajladoznak a távoli domboldalon. A környék pont úgy néz ki, mintha egy gazdag család nyaralójában lennék. Szépen gondozott kikötő áll a távolban. Sokat nyaraltam Dél-Missouriban ahhoz, hogy felismerjem az erdőt és a tavat.

A nap állásából arra következtetek, hogy legalább négy-öt órán keresztül voltam öntudatlan. Ez pont elég, hogy messzire kerüljek St. Louistól.

Valaki felkapott és berakott a kocsijába, hogy idehozzon. Bármi történhetett, míg magatehetetlen voltam. Összeugrik a gyomrom és felpattanok, amikor bekapcsol a légkondicionáló.

Az ablakok nyílni kezdenek. Épp úgy, ahogy az ajtók szoktak. Amikor megfogom a kilincset, nem mozdul. A falon lévő érintőképernyő valami kódot kér, hogy kinyíljon a zár. A fenébe.

Megnézem, milyen súlyos a kezemben lévő piszkavas. Ha rácsapok vele az üvegre, csak a kezemet sérti fel, netán beriaszt. Más megoldás után kell néznem.

A száznyolcvan fokos panorámának köszönhetően rálátok a ház végére is. A földszintes monstrumból számtalan út visz az erdőhöz, a legnagyobb teraszról pedig egy híd vezet a szurdokhoz, de a tónál lévő kikötőhöz is el lehet innen jutni.

Fogadok, hogy a kikötőben is van mozgásérzékelő. Talán több is. És vannak ott csónakok. Még soha nem vezettem vízi járművet, de valahogy muszáj elmenekülnöm.

Először ki kell jutnom a szobából, hogy végre az előszobába érjek.

Minden lépéssel erősödik a hányingerem, és egyre jobban ver a szívem. Reszketek, miközben megfagy a vér az ereimben. Ahogy átlépem a szoba küszöbét, rámarkolok a vasra és hallgatózom.

A ház végéből halk rockzene hallatszik. Nincs nagyon messze. Inkább olyan, mintha letekerték volna a hangerőt.

Szívem a torkomban dobog, ahogy végiglopózom az előszobán, és a különböző méretű padlóburkoló palák megmozdulnak a lábam alatt. Ahány zárt ajtó előtt elhaladok, mindnek kód kell a nyitásához. A többi nyitva, és ahogy benézek, látom a hatalmas hálószobákat. Mindegyik tiszta és üres. A berendezés és az ablak mindegyikben ugyanolyan.

Akárkié legyen is a hely, biztos, hogy gazdag, ezért nincs szüksége váltságdíjra. Lehet, hogy valami mást kér értem cserébe.

Trace megengedhet magának egy ilyen házat, de ez a berendezés egyáltalán nem az ő stílusa. Nem tudom elképzelni, hogy egy kúriaszerű létesítményben tölti a napjait az isten háta mögött, távol a munkahelyétől. Ráadásul, ha azt akarta volna, hogy itt legyek, nem kellett volna elkábítania.

A piszkavasat magam előtt tartva megállok a saroknál.

A folyosó végében lépcsősor áll, mely egy hatalmas, világos nappaliba vezet. A szoba közepén barna bőrkanapé. Valaki ül rajta.

A falnak támasztom a hátam és visszafojtom a lélegzetemet. Csak annyit látok, hogy egy farmeros fickó ül ott, felhúzott térddel. Vajon észrevett? Szerintem olyan hangosan ver a szívem, hogy simán meghallotta.

Egyre hangosabb a zene. Lassan a mennyezet is leszakad, úgy visszhangzik. A falra szerelt tévéből jön a hang, a kanapé mögül. Ismerem azt a dalt. Ahogy felcsendül az énekszó, a képernyőre nézek és látom a dal címét: Nothing More-tól a Go to War.

Végigfut a hátamon a hideg, amikor eszembe jut, hányszor hallgatta ezt a dalt edzés közben Cole. Talán csak véletlen egybeesés.

Még szorosabban markolom a vasat és a fickó lábát figyelem. Koptatott farmer, barna mezítláb, széttett térd. Nem látok többet, de úgy néz ki, mint Cole.

Kizárt. Miért ülne itt, míg én öntudatlanul fekszem egy idegen házában? Vajon ő is bajban van? Őt is elrabolták?

Továbbra is a falhoz simulva, minden félelmet leküzdve haladok előre. Remeg a lábam, és tudom, hogy a lépcsőn még óvatosabban kell közlekednem. Minden lépés körültekintést, bátorságot és előre megfontolt cselekedetet követel. Csakhogy nekem egyik sincs. Legszívesebben visszarohannék a hálószobába és elbújnék a takaró alá.

Ahogy elérem a lépcsőt, már látom.

Cole.

Borostás, haja kócos és jóval testesebbnek tűnik, mint amikor utoljára láttam.

Öt hete.

Egekbe szökik a pulzusom, és úrrá lesz rajtam a fájdalom.

Kirúgtam. Lecseréltem a telefonszámomat. Eladtam a házat. Nem gondoltam, hogy újra látom.

És itt van.

Nem néz rám. Valami mást figyel, de nem tudom, mi az. Egy dolog biztosnak tűnik: a látószögében vagyok.

Tekintve, hogy sokkal körültekintőbb, mint hinném, pontosan tudja, hogy itt vagyok.

Összeugrik a gyomrom, ahogy figyelem. Várom a jelet. Várom, hogy megszólaljon. Tudnom kell, hogyan tovább.

Mintha évek telnének el. Vállam feszül, és majd kiugrik a szívem. Miért nem mozdul? Miért nem szólal meg? Ki kell derítenem, mire figyel olyan nagyon.

Piszkavassal a kezemben előrehajolok és a nyakamat nyújtogatom, de továbbra is igyekszem észrevétlen maradni. Amikor a teljes szobára rálátok, kis híján eszméletemet vesztem.

Trace.

Egy másik kanapé mögött áll és dühösen néz Cole-ra. Furcsa látványt nyújt sima pólóban és farmerban, de nem emiatt ájulok el majdnem.

Kezében pisztoly, ujja a ravaszon, és a fegyvert nyílegyenesen Cole-ra szegezi.

– Hogy vagy, kicsim? – kérdezi Cole, miközben le nem veszi a szemét Trace-ről.

Hátrahajtom a fejem, és kiráz a hideg. Hozzám beszél? Miért olyan kimért? Mintha nem is egy pisztollyal nézne farkasszemet. Mintha nem kábítottak volna el és nem raboltak volna el, hogy a végén már azt sem tudjam, merre vagyok arccal. Mi a frász folyik itt?

– Danni! – szól Trace, aztán ismét Cole-ra néz. – Tedd le azt a vasat és gyere ide!

Kizárt dolog. Ők nem tehettek velem ilyet.

– Kérlek mondd, hogy nem ti kábítottatok el és hoztatok ide öntudatlan állapotban – mondom remegő hangon, mint aki tényleg nem hisz a szemének és a fülének.

Néma csendben bámulnak egymásra, miközben ott az az átkozott pisztoly.

– Van itt még valaki? – kérdezem, aztán végigmérem a nappalit és a nappali végében lévő konyhát.

– Csak mi hárman – feleli Cole, miközben a kanapén ülve kidülleszti a mellkasát, hogy jobb célpont legyen. – Egy szép, boldog család.

Kavarognak bennem a kérdések, miközben legszívesebben felrobbannék a dühtől. Félelemmel kevert gyűlöletet érzek azok után, hogy átvertek, mégis valamilyen szinten megkönnyebbülök, hogy ismét együtt látom őket. Százféle érzelem kerít hatalmába. Ég a torkom. Úgy remeg a kezem, hogy már alig tudom tartani a piszkavasat.

– Trace!

Leteszem a vasat, és könnyek szöknek a szemembe, ahogy óvatosan teszek feléjük egy lépést. – Te tetted ezt? Te raboltál el minket?

Megöl a tudat, hogy talán képes volt ilyesmire, ráadásul pisztoly van a kezében. Azt sem tudtam, hogy van fegyvere.

Hűvösen felnevet.

– Miért gondolod, hogy mindig én vagyok a rosszfiú?

Válaszolni szeretnék, és a kezében lévő pisztollyal indokolnám a gondolatmenetet, de aztán eszembe jut, mi van, ha Cole rabolt el, és Trace csak azért jött, hogy megmentsen.

Bár ez sem valószínű. Teljesen összezavarnak, egy dolgot viszont biztosan tudok.

– Te mindig irányítani akarsz – válaszolom, és le nem veszem róla a szemem. – Amikor elhagytalak, megszűnt felettem minden kontrollod. Erről van szó? Most visszaszerzed az irányítást?

Megállok a köztük lévő szék mögött.

– Kérlek, tedd le a pisztolyt!

– Vagy lőj már le! – énekli vigyorogva Cole, mire Trace arrogánsan ránéz.

Cole hangja kétségkívül elragadó. Mély, vonzó, ráadásul olyan átéléssel dúdolja tovább a bizalom elvesztéséről és a szerelem haláláról szóló dalt, hogy beleborzongok.

A dal tökéletesen kifejezi a jelen állapotunkat. Folyamatosan kerülgettük a problémát, míg a végén alaposan behálózott mindenkit. Féltékenység, hazugságok, sértődés, vádaskodás. Ebből építettünk magunknak csapdát. Minél jobban küzdöttünk, annál szorosabb lett a háló. Ezért megpróbáltam kilépni. Feladtam mindent, ami számított, mielőtt késő lett volna elmenekülni.

Legalábbis azt hittem.

– Több hatalmam van, mint hiszed, Danni – jelenti ki Trace, miközben továbbra is Cole-ra szegezi a pisztolyt. – Csakhogy most nem erről van szó.

– Pisztolyt szegezel Cole-ra, és ennek semmi köze hozzám?

Idegességemben összeugrik a gyomrom.

– Csak támadt egy kis nézeteltérésünk – válaszolja, és végigmér. – Ülj már le, mielőtt megint kidőlsz.

– Nem mozdulok, míg le nem teszed a pisztolyt.

– Dannit nem nyűgözi le a csodafegyvered, seggfej – vigyorog Cole. – Nem csoda, hogy elhagyott.

– Ahogy téged is – suttogom.

Cole arca eltorzul, és alaposan megmarkolja a kanapé szélét.

– Mindkettőtöknek elment az esze? – kérdezem, és remegő ujjal hol az egyikükre, hol a másikukra mutatok. – Kiléptem. Új életet akarok kezdeni. Nélkületek. Úgyhogy csak próbálom megérteni, mi a frászért vagyok itt. Nem akarok részt venni a mérgező, manipulatív szarakodásotokban.

– Mégis hogy képzeled? – kérdezi Cole, és most először tényleg rám néz.

– Mit?

– Az életet. Nélkülem – válaszolja feszült állkapoccsal.

Még csak öt hete, de már most árnyéka vagyok egykori önmagamnak. Fogytam, és a tettvágyam is alaposan csökkent. Csak azért akartam Floridába menni, hogy távolabb kerüljek ettől az egésztől. De ezt nem fogom vele közölni.

– Melyikőtök adta a szert? – kérdezem, és legszívesebben rögtön elsírnám magam.

Trace egy pillanatra rám néz, és látom az arcán a fájdalmat. Leengedi a pisztolyt és kiüríti a tárat.

– Van fogalmatok róla, mennyire megijedtem? – kérdezem, és pattanásig feszül a nyaki ütőerem. – Egyedül ébredtem egy vadidegen szobában és a legrosszabbra gondoltam. Nem tudtam, ki hozott ide, miért vagyok itt és mi fog még velem történni!

– Tudom, hogy itt nem segít a bocsánatkérés – mondja Trace, aztán leteszi az asztalra a pisztolyt és a töltényeket, végül rám néz. – Sajnálom. Azért jöttünk ki, hogy rendezzük a nézeteltérést.

– Hiba csúszott a gépezetbe – teszi hozzá Cole, miközben előrehajol és a térdére könyököl. – Mindketten hibáztunk. Én is nagyon sajnálom.

Most azért kérnek bocsánatot, mert őrizetlenül hagytak?

És mi van az emberrablással? Talán a szer hatása, de sok időbe telt, mire egyáltalán felfogtam, mi a búbánatos fene történt.

– Miért csináltátok? – kérdezem, miközben igyekszem kordában tartani az érzelmeimet. – Miért vagyok itt?

– Mióta elmentél, nem táncoltál – válaszolja kedvesen Trace.

– Figyeltetek? – kérdezem fogcsikorgatva.

– Folyamatosan.

– Még mindig vannak poloskák a házban?

A régi házban. Összeszorul a szívem, amikor eszembe jut, hogy eladtam.

– Aznap, amikor kiköltöztem, újra beszereltem a kamerákat – válaszolja Cole.

– Akkor csak illúzió volt – jelentem ki szemrehányóan. – Ezek szerint soha nem szabadultam meg tőled. – Gúnyosan felnevetek, de lassan kitör belőlem a sírás. – Te is csak azért engedtél el olyan nyugodtan, mert tudtad, hogy úgyis figyelni fogtok? Ez azért nevetséges, mert a kamerátok, a lehallgató készüléketek és a magánéletembe való folyamatos vájkálás volt az ok, amiért elhagytalak titeket.

Ha tényleg figyeltek, akkor biztos látták, milyen szomorú és elhagyatott vagyok nélkülük. Nem ettem, nem táncoltam, mi több, nem is éltem. Semmi mást nem csináltam, csak hiányoltam őket és folyamatosan keseregtem.

Mekkora szívás… Nem egy, hanem két olyan férfi után sóvárgok, akik megállás nélkül hazudnak, átvernek és minden eszközzel megpróbálnak manipulálni. A listára még felkerült az emberrablás és a szerhasználat, így nincs más hátra, mint telefont ragadni, és jelenteni ezt a két barmot a hatóságoknak.

Ez vajon Trace otthona? Még azt sem tudom, hol vagyok.

– Miféle helyre hoztatok egyáltalán?

Cole Trace-re néz, aztán rezzenéstelen arccal rám.

– Oda, ahol véget vetünk ennek az egésznek.