Neuromancer

EGY-1

EGYA kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.1

Case a Chat ajtaja előtt álló tömegben tülekedett, és a következő mondat ütötte meg a fülét:

– Nem mintha függő lennék, csak olyan, mintha a testemnek baromira hiányozna a drog. – A hang és a vicc is a Sprawl velejárója volt. A Chatsubo bár a hivatásos expatok törzshelyének számított; akár egy hétig is lehetett ott inni anélkül, hogy két japán szót hallott volna az ember.

A pultban Ratz Kirint csapolt: egy tálcára való korsót tervezett megtölteni, műkarja ütemesen rángott. Amikor meglátta Case-t, elmosolyodott, mire kelet-európai acél csillant ki a barnán rothadó fogak közül. Case keresett magának egy helyet a pultnál, Lonny Zone egyik valószínűtlenül napbarnított kurvája és egy keményített tengerész-egyenruhás, magas afrikai között, akinek arccsontján törzsi hegtetoválások húzódtak szabályos sorokban.

– Wage is benézett korábban két bérfiúval. – Ratz odatolta az egyik tele kriglit Case-nek a jó kezével. – Csak nem tőled akart valamit?

Case vállat vont. A tőle jobbra ülő lány felkuncogott, és megbökte.

A pultos vigyora kiszélesedett. Rondasága legendás volt. A megfizethető szépség korában az ő csúf vonásai bizarrnak számítottak. Antik műkarja megnyikordult, ahogy újabb korsóért nyúlt. A kar orosz katonai fejlesztés volt; hétfunkciós, mocskos rózsaszín műanyag borítású, erő-visszacsatolásos darab.

– Herr Case túl nagy művész – mordult fel Ratz. Nála ez a hang helyettesítette a nevetést. Rózsaszín kampójával megvakarta lecsüngő hasát a fehér póló alatt. – Egy kicsit mókás mesterség nagy művésze.

– Persze – kortyolt bele Case a sörébe. – Valakinek mókásnak is lennie kell errefelé. Merthogy te tutira nem vagy az.

A prosti vihogása egy oktávval magasabbra váltott.

– És te sem, hugi. Szóval tűnj el, oké? Zone jó barátom.

A nő Case szemébe nézett, és alig mozgó ajkakkal, nagyon halkan mintha köpött volna egyet. De távozott.

– Jézusom! – folytatta Case. – Miféle lebujt üzemeltetsz te itt? Az ember már egy sört sem ihat meg békében!

– Hahh! – Ratz egy ronggyal végigtörölte a karcos fapultot. – Zone legalább jutalékot fizet a lányok után. Téged csak azért hagylak dolgozni, mert szórakoztató vagy.

Case az italáért nyúlt. Különös csend ereszkedett köréjük egy pillanatra, mintha több száz beszélgetés maradt volna abba egyszerre. Aztán a kurva felvihogott, immár némi hisztérikus éllel.

Ratz felhorkantott.

– Angyal szállt el fölöttünk.

– A kínaiak – bömbölte egy részeg ausztrál –, a rohadt kínaiak találták fel az idegvagdosást! Ha idegmunka kellene, csak a kontinensre mennék. Azok ott értik a módját, haver…

– Na – dörmögte Case a korsóba, a benne felgyülemlett keserűség pedig egészen a torkáig csapott –, ez orbitális baromság.

A japánok már többet felejtettek az idegsebészetről, mint amennyit a kínaiak valaha is tudtak. Chiba zugklinikái jelentették a szakma csúcsát. Minden hónapban vadonatúj technológiai fejlesztésekkel rukkoltak elő, mégsem tudták helyrehozni, amit Case abban a memphisi hotelben szenvedett el.

Már egy éve itt dekkolt, és még mindig a cybertérről álmodott, éjszakáról éjszakára halványuló reménnyel. Bármennyi speedet nyelt le, akárhányszor próbált megváltozni, és akármennyi utat rövidített le, még mindig a mátrixot, a színtelen űrben elterülő színes logikai hálókat látta álmában… A Sprawl különös hazának tűnt a Csendes-óceán felett, és ő már nem konzollovas volt, nem a cybertér cowboya. Csak egy szélhámos a sok közül, aki igyekezett valahogy fennmaradni. Az ilyen japán éjszakákon viszont valósággá váltak az álmok, mint egy nagyon is létező vuduszertartás során, és ő sírni kezdett utánuk. Felzokogott álmában, és egyedül ébredt a sötétben, összegömbölyödve a kapszulájában valamelyik koporsóhotelben. Körmei a matrac sírkövébe vájtak, a memóriahab pedig kidudorodott az ujjai között, ahogy a konzolt próbálta megragadni. De az nem volt ott.

– Tegnap láttam a barátnődet – nyújtotta oda neki Ratz a második Kirint is.

– Nincs olyanom – felelte Case, majd belekortyolt a sörbe.

– Linda Lee kisasszonyt.

Case megrázta a fejét.

– Se nő, se semmi? Csak a meló, művészkém? A biznisznek élsz? – A kocsmáros apró, barna szeme mélyen besüppedt ráncos bőrredői közé. – Szerintem jobban bírtalak, amíg vele voltál. Többet nevettél. Lefogadom, annyira átmész művészbe egyik éjjel, hogy az egyik klinika tartályában végzed bontott alkatrészként.

– Mindjárt megszakad a szívem, Ratz. – Case végzett a sörével, fizetett, és távozott. Csapott vállát teljesen behúzta széldzsekije eső áztatta, terepzöld, műszálas anyaga alatt. A ninsei tömegben tülekedve megcsapta az orrát saját áporodott izzadságszaga.

Case huszonnégy éves volt. Huszonkét éves korában még cowboy volt, renegát, a Sprawl egyik nagymenője. A legjobbaktól tanult, McCoy Pauley-tól és Bobby Quine-től, a szakma nagymenőitől. Szinte permanens adrenalinlázban égett – a fiatalság és a professzionalizmus mellékterméke –, egy egyedi cybertérdeckhez csatlakoztatva, ami a mátrixnak nevezett konszenzuális hallucinációba repítette testetlenné vált tudatát. Tolvajként dolgozott más, gazdagabb tolvajoknak. Megbízói egzotikus szoftverekkel látták el, hogy képes legyen áthatolni a vállalati rendszerek ragyogó falain, és ablakokat nyisson a gazdag adatmezőkre.

Csakhogy minden fogadkozása ellenére ő is elkövette a klasszikus hibát. Lopott az ügyfeleitől. Megtartott magának valamit, és megpróbálta elpasszolni egy amszterdami orgazdán keresztül. Azóta sem derült ki, mivel bukott le, nem mintha ez bármin is változtatott volna. Akkor biztosra vette, hogy meg fog halni, de azok csak mosolyogtak. Szívesen, mondták neki, tartsa csak meg a pénzt. Szüksége lesz rá. Mert – mosolyogtak változatlanul – arról gondoskodni fognak, hogy soha többé ne kapjon munkát.

Orosz katonai mikotoxinnal tették tönkre az idegrendszerét.

Memphisben harminc órán át hallucinált az ágyához szíjazva, miközben a tehetsége mikronról mikronra égett ki belőle.

A károsodás csekély volt, alig észrevehető és végtelenül eredményes.

Case számára maga volt a pokol. Őt a cybertér testetlen eksztázisa éltette. Azokban a bárokban, amelyeket menő cowboyként gyakran látogatott, az elit szenvtelen megvetéssel viseltetett a hús iránt. A test csak hús. Case pedig saját húsának a börtönébe került.

Gyorsan új jenre váltotta a teljes vagyonát. A nagy köteg régi papírpénz pont olyan végtelen ciklusban forgott a világ feketepiacain, mint a Trobriand-szigetek kagylói. Készpénzzel nehéz volt törvényes üzletet kötni a Sprawlban; Japánban ez már illegálisnak számított.

Görcsösen ragaszkodott a meggyőződéshez, hogy itt meg fogja találni a gyógymódot. Chibában. Vagy egy működési engedéllyel rendelkező klinikán, vagy az orvostudomány feketepiacán. Chiba – az implantátumok, az idegvagdosás és a mikrobionika fellegvára – mágnesként vonzotta a Sprawl technobűnöző szubkultúrájának képviselőit.

Chibában végignézte, ahogy újjen-tartalékait két hónap alatt felemésztik a vizsgálatok és a konzultációk. A zugklinikák dolgozói, az ő utolsó reménysége, mindössze elismeréssel adóztak a megcsonkítását végzők szakértelmének, majd lassan megcsóválták a fejüket.

Most már a legolcsóbb koporsókban aludt, a kikötők környékén, a rakpartokat színpadi megvilágításba borító kvarc-halogén reflektorok ragyogásában. Az adásszünetet idéző égbolt vakításában Tokió fényei nem is látszottak oda, még a Fuji Electric Company hatalmas hologramlogója sem. A Tokiói-öböl végtelen síkságnak tűnt, sirályok köröztek fehér hungarocellhabjai felett. A kikötőn túl terült el a város, a gyárkupolákkal fémjelzett nagyvállalati arkológia betonkockáival. A dokkokat és a várost régi utcák keskeny határsávja választotta el egymástól; ennek a környéknek nem volt hivatalos neve. Night City napközben jellegtelenül várakozott a mérgezett ezüst égbolt alatt, szívében Ninseijel és a lehúzott redőnyű ninsei bárokkal, míg a neonfények holtan, a hologramok bénultan várták a sötétet.

A Chattől két sarokra nyugatra, a Jarre de Thé nevű teaházban Case dupla presszókávéval öblítette le az estét bevezető első tablettáját. A nyolcszögletű, lapos, rózsaszín pirula a brazil dex egy erős változata volt, Zone egyik örömlányától szerezte be.

A Jarre falát tükörlapok borították, és mindegyik panelt vörös neoncsíkok keretezték.

Amikor Case magára maradt Chibában, nem volt túl sok pénze, reménye pedig még kevesebb arra, hogy ráleljen a gyógymódra. Halálosan túlpörgette magát, és rá nem jellemző hideg intenzitással hajtotta a pénzt. Az első hónapban két férfit és egy nőt ölt meg olyan összegért, amiért egy évvel korábban a kisujját sem mozdította volna. Ninsei ledarálta, és végül már az utcákban is valamiféle halálvágy kivetülését látta, egy rejtett mérget, amelyről nem is tudta, hogy bekerült a szervezetébe.

Night City olyan volt, mint egy unatkozó kutató elmebeteg szociáldarwinista kísérlete, aki ráadásul folyamatosan lenyomva tartja az előretekerés gombot. Ha valaki abbahagyta a pörgést, nyom nélkül elsüllyedt, aki viszont túlságosan belelendült, az megtörte a feketepiac kényes felületi feszültségét. Az ember mindkét esetben eltűnt, és nem maradt utána más, csak homályos emlék a Ratz-féle állandósult elemek fejében. A szíve, a tüdeje vagy a veséi viszont akár tovább is élhettek valami idegen testében, akinek a zsebe új jennel volt kibélelve, és futotta neki klinikai tartályokra.

Az üzlet errefelé folyamatosan a hallásküszöb alatt duruzsolt. A lustaságért, az óvatlanságért, az elegancia hiányáért és a kifinomult protokollok semmibevételéért halálbüntetés járt.

Amikor a nyolcszögletű pasztilla hatni kezdett, Case még mindig egyedül üldögélt a Jarre de Thé asztalánál. A verejték gombostűhegyei ütköztek ki a tenyerén, és hirtelen tudatára ébredt a karján és a mellkasán lévő összes szőrszál csiklandozásának. Tudta, hogy egy bizonyos ponton névtelen, ősi játékot kezdett saját magával: egy halálos pasziánszot. Már nem hordott fegyvert, és nem ügyelt az alapvető óvintézkedésekre sem. Ő ütötte nyélbe a leggyorsabb, legkockázatosabb ügyleteket az utcán, és elterjedt róla, hogy mindent meg tud szerezni, amire csak igény támad. Énje egy része tudta, hogy egyre fogyatkozó ügyfelei előtt nyilvánvaló, milyen önpusztító a röppályája, a másik része viszont egyenesen megnyugvást lelt a tudatban, hogy a vég már csak idő kérdése. És ez az önelégült halálváró rész irtózott a leginkább Linda Lee gondolatától.

A lányt egy játékteremben látta meg egy esős éjszakán.

A cigarettafüst kék ködét átégető szellemek alatt, a Wizard’s Castle, a Tank War Europa, és New York sziluettje között… És most már mindig így emlékezett rá: arca a nyughatatlan lézerfényben fürdött, vonásai kóddá redukálódtak, járomcsontja vörösen felizzott, amikor a Wizard’s Castle lángba borult; homlokát elöntötte az azúrkék, amikor München elesett a tankháborúban, ajkain forró arany futott végig, amikor egy tovasikló kurzor szikrákat fakasztott egy felhőkarcoló-kanyon faláról. Case aznap este fel volt dobva, mivel Wage ketamintéglája elindult Yokohama felé, és a pénz már a zsebében lapult. Ninsei járdáin meleg eső sistergett, és ahogy belépett az ajtón, a játékba feledkező lány arca valahogy kiemelkedett a konzoloknál álló többtucatnyi emberé közül. Néhány órával később, amikor egy kikötői koporsóban aludt, ugyanolyan volt az arca, a felső ajka pedig arra emlékeztetett, ahogy a gyerekek a repülő madarakat rajzolják.

Case-t valósággal doppingolta a sikeresen megkötött üzlet. Átvágott a termen, hogy a lány mellé állhasson. Látta, hogy felpillant rá. Szürke szeme körül elkenődött a kontúrceruza vonala. A tekintete olyan volt, mint egy közeledő jármű reflektorától halálra vált állaté.

Az éjszakájuk délelőttbe nyúlt, amiben szerepet kapott két jegy a kompkikötőben és első útja az Öblön át. Az eső kitartott, tovább zuhogott Haradzsuku-szerte, cseppekben ült meg a lány nejlonkabátján. Körülöttük tokiói gyerekek sereglettek el a híres butikok mellett fehér saruban és celofánkabátban, amíg a lány ott nem állt mellette egy pacsinkószalon éjféli zakatolásában, úgy szorongatva a kezét, mintha ő is gyermek lenne.

A drogok és feszültség egyhavi egyvelegébe telt, hogy az a folyton riadt szempár a visszatükröződő vágyakozás kútjává váljon. Case látta, ahogy a lány személyisége szétesik, leborjadzik, mint egy jéghegy, a részei pedig elsodródnak, és végül megpillantotta mögöttük a nyers sóvárgást, a függőség éhes mechanizmusát. Látta, hogy a lány milyen összpontosítással veszi magához a következő löketet, és az imádkozó sáskákra emlékeztette, amelyeket Sigában látott mindenfelé az utcai árusoknál, a kék, mutáns pontyok akváriumai és a bambuszketrecbe zárt tücskök között.

Case az üres csészéjére meredt, a kávéból maradt fekete karikát bámulta. Az vibrált a speedtől. A barnára laminált asztallap bemattult a rengeteg apró karcolástól. Miközben a dex felfelé indult a gerincében, Case meglátta maga előtt azt a számtalan, véletlenszerű hatást, ami ilyen felületet eredményez. A Jarre berendezése ócska volt, jellegtelen, múlt századi; kelletlenül keveredtek a japán eredetű motívumok a halvány milánói műanyagokkal. Mintha az egészet vékony filmréteg borította volna, mintha egymillió vendég rossz közérzetét tapasztva a tükrökre és az egykor fényes plasztikborításra, letörölhetetlen ködöt vonva mindenre.

– Hé, Case, haverfej…

Felnézett a kontúrceruzával kihúzott szürke szempárba. A lány kopott, francia űrhajószubbonyt viselt, és új, fehér edzőcipőt.

– Már kerestelek. – Leült vele szemben, és az asztalra könyökölt. Kék overallján a cipzár vállban kiszakadt; Case tekintete automatikusan keresni kezdte a tűszúrásnyomokat a karján. – Kérsz egy cigit?

A lány előkotort egy gyűrött doboz Yeheyuan cigarettát a bokazsebéből, és odakínálta. Case elvett egy szálat, és hagyta, hogy Linda tüzet adjon egy piros műanyag öngyújtóval.

– Alszol te rendesen, Case? Fáradtnak tűnsz. – Délibb dialektusa volt a sprawlinál, Atlanta környéki. Szeme alatt sápadtnak és egészségtelennek tűnt a bőr, de azért simának és feszesnek is. Húszéves volt. A szája sarkában már megjelentek a nem múló fájdalomráncok. Sötét haját nyomott mintás selyemszalag fogta össze hátul. A mintája talán mikroáramköröket idézett, vagy egy város térképét.

– Ha eszembe jut bevenni a tablettáimat, akkor nem – felelte Case. Elárasztotta a vágyakozás szinte kézzelfogható lökete, a magányosságé és az amfetamin hullámhosszát meglovagoló gerjedelemé. Felidézte a lány bőrének illatát a kikötő melletti koporsó túlfűtött sötétjében, a derekánál összekulcsolt ujjait.

Az egész csak hús, gondolta, azt akarja.

– Wage – szólalt meg a lány, összehúzva a szemét – lyukat akar látni az arcodon. – A saját cigarettáját is meggyújtotta.