Neuromancer

EGY-2

– Ki mondta? Ratz? Ratzcal beszéltél?

– Nem. Monával. A legújabb pasija Wage egyik embere.

– Nem tartozom neki annyival. És ha kicsinál, végképp búcsút inthet a pénzének – vont vállat Case.

– Már túl sokan lógnak neki. Lehet, hogy veled fog példát statuálni. Vigyázz magadra! Komolyan mondom.

– Persze. És te, Linda? Van hol aludnod?

– Aludni. – A lány megrázta a fejét. – Persze, Case. – Megborzongott, és előregörnyedt az asztal felett. Arcát halvány verejtékréteg borította. Cage kotorászott a kabátzsebében, majd egy gyűrött ötvenest húzott elő.

– Tessék! – Automatikusan kisimította az asztal alatt, négyrét hajtotta, és átnyújtotta a lánynak.

– Erre neked is szükséged van, cukorborsó. Jobb lenne, ha Wage-nek adnád. – A szürke szempárban megjelent valami, amit Case nem tudott megfejteni, valami, amit még sohasem látott.

– Wage-nek sokkal többel tartozom. Vedd csak el! Többet is várok még onnan, ahonnan ez jött – hazudta, és közben figyelte, ahogy az új jen eltűnik egy cipzáros zsebben.

– Szerezd meg a pénzed, Case, és keresd meg gyorsan Wage-et!

– Viszlát, Linda! – A férfi felállt.

– Persze. – A lány mindkét írisze alatt megjelent egy milliméternyi fehérség. Szanpaku. – Vigyázz magadra!

Case bólintott. Alig várta, hogy elhúzhassa a csíkot.

Amikor visszanézett a becsapódó műanyag ajtóra, a lány szemét látta tükröződni egy vörös neonketrecben.

Péntek éjszaka Ninseiben.

Elhaladt a jakitoristandok és a masszázsszalonok mellett, utána egy Beautiful Girl nevű franchise-kávézó következett, aztán meg egy játékterem elektronikus hangvihara. Ahogy kitért egy sötét öltönyös szarari alkalmazott útjából, észrevette a férfi jobb keze fejére tetovált Mitsubishi–Genentech-logót.

Vajon eredeti volt? Ha igen, gondolta Case, akkor az illető bajban van. Ha nem, akkor megérdemli. Az M–G-alkalmazottakba egy bizonyos szint fölött fejlett mikroprocesszorokat ültettek be, amelyek a mutagének szintjét ellenőrizték a vérükben. Egy ilyen cuccért simán kinyírják az embert Night Cityben, a hulláját meg egyenesen betolják egy zugklinikára.

A szarari alkalmazott japán volt, Ninseiben viszont túlnyomórészt gajdzsinok nyüzsögtek. Matrózcsapatok a kikötőből, magányos, feszült turisták, akik az útikönyvekben nem szereplő élvezeteket hajszolták, implantátumokat villogtató sprawli nehézfiúk, valamint mindenféle rendű ér rangú szélhámos járta az utcákat a vágy és az üzlet bonyolult táncában.

Számtalan elmélet született arra, hogy Chiba City miért viseli el a Ninsei-enklávét, de Case a felé a magyarázat felé hajlott, hogy a negyedet a Jakuza tartja fent egyfajta történelmi rezervátumként, a szerény származás mementójaként. De abban a vélekedésben is látott némi logikát, hogy a technológiai virágzásnak törvényen kívüli zónákra is szüksége van, és Night City létét nem a lakói indokolják, hanem a technológia szándékosan felügyelet nélkül hagyott homokozójaként szolgál.

Lindának vajon igaza volt?, tűnődött el a lámpára meredve. Wage tényleg meg akarja ölni, hogy példát statuáljon? Ezt nem érezte jogosnak. Persze Wage főleg illegális szerves vegyületekkel foglalkozott, és azt mondják, az ilyesmihez őrültnek kell lenni.

Linda azt állította, hogy Wage holtan akarja látni. Case tisztában volt azzal, hogy az utcasarki bizniszeknél igazából sem a vevőnek, sem az eladónak nincs szüksége rá. Közvetítőként az a feladata, hogy betöltse a szükséges rossz szerepét. A hazugságok vésőjével vájta ki magának ezt a kétes piaci rést, az árulás lapátjával hányta ki belőle egyik éjszakát a másik után. Most pedig érezte, hogy kezdenek ráomlani a falai, amitől különös eufória előszele csapta meg.

Előző héten nem továbbított egy szintetikus mirigyváladékot, és nagyobb haszonnal dobta piacra a megszokottnál. Tudta, hogy Wage-nek ez szúrja a szemét. Az ilyeneknek kilenc éve Wage volt az elsődleges beszállítója Chibában, és ráadásul azon kevés gajdzsin kereskedők közé tartozott, akinek sikerült kapcsolatokat kiépítenie Night City határain túli, szigorúan hierarchikus bűnözőtársadalomban. A genetikai alapanyagok és a hormonok a fedőcégek és hamis személyiségek bonyolult rendszerén keresztül csorogtak le Ninseibe. Wage-nek valahogy sikerült visszanyomoznia valamit egyszer, és mostanra tíznél is több városban örvendhetett biztos kapcsolatoknak.

Case azon kapta magát, hogy egy kirakatot bámul. A bolt apró, színes kütyüket kínált matrózoknak. Karórákat, pillangókéseket, öngyújtókat, mini-videókamerákat, szimstim deckeket, végükön súllyal ellátott manrikiláncokat és surikeneket. A surikenek, a pengeéles karmú acélcsillagok mindig lenyűgözték. Némelyik krómszínű volt, mások feketék, megint másoknak szivárványszínben játszott a felszíne, mint a vízen elterült olajé. De a tekintetét leginkább a krómszínűek vonzották. Puha, skarlátvörös mikroszálas műbőrön állították ki őket, szinte láthatatlan damilra függesztve; a közepüket sárkányok vagy jin-jang szimbólumok díszítették. Magukra vonzották és megcsavarták az utca neonfényeit, és Case-be belehasított az érzés, hogy ezek alatt a csillagok alatt utazik, a sorsát olcsó króm csillagképek szabják meg.

– Julie – mondta a csillagainak. – Ideje meglátogatnom a jó öreg Julie-t. Ő tudni fogja.

Julius Deane százharmincöt éves volt, heti szinten költött vagyonokat a szervezete működését módosító szérumokra és hormonokra. A korosodás elleni legfőbb fegyvere évente megismételt tokiói zarándokútja volt; ott a génsebészek felfrissítették a DNS-kódját, amit Chibában nem tudtak megcsinálni. Utána Hongkongba utazott, és megrendelte a legújabb divat szerinti öltönyeit és ingeit. Nemnélkülinek és emberfelettien türelmesnek tűnt, a legfőbb örömét valószínűleg a ruházkodás vallásának ezoterikus formáiban lelte. Case még sohasem látta rajta kétszer ugyanazt a szettet, holott a ruhái gyaníthatóan előző századi öltözékek aprólékosan kidolgozott rekonstrukciói voltak. Arany pókháló keretű dioptriás szemüvegének lencséit rózsaszín szintetikus kvarcból csiszolták, és olyan alakúra metszették, mint a viktoriánus babaházak tükreit.

Az irodája egy raktárépületben volt Ninsei mögött, és egy részét mintha évekkel korábban itt-ott véletlenszerűen teleszórták volna európai bútorokkal, amiből arra lehetett következtetni, hogy Deane egykor lakásként akarta hasznosítani a helyiségeket. Annak a szobának az egyik falánál, ahol Case várakozott, neoazték könyvespolcok porosodtak. Két termetes, Disney-stílusú asztali lámpa keltett esetlen benyomást egy alacsony, Kandinszkijt idéző, vörös lakk dohányzóasztalon. Egy Dalí-óra lógott le a falról a könyvespolcok között, eltorzult számlapja a csupasz betonpadló felé csordult. Hologrammutatói forgás közben megnyúltak vagy összezsugorodtak a számlapot követve, de soha nem a pontos időt mutatták. A helyiség tömve volt üvegszálas szállítómodulokkal, amelyekből szárított gyömbér illata terjengett.

– Tisztának látszol, öregfiú – szólalt meg Deane testetlen hangja. – Gyere be!

Mágneses reteszek nyíltak ki csattanva a hatalmas, rózsafa-utánzatú ajtóban, a könyvespolcoktól balra. JULIUS DEANE EXPORT-IMPORT, hirdette a felirat a műanyagon, hámló, öntapadós nagybetűkkel. Ha Deane rögtönzött előszobájában az össze nem illő bútorok az előző évszázad végét idézték, maga az iroda ugyanannak a századnak a kezdetéről származhatott.

Deane ránctalan, rózsaszín arca egy ősöreg, szögletes, sötétzöld ernyőjű rézlámpa fényköréből méregette Case-t. Az importőr egy hatalmas, biztonságot jelentő festett acélasztalnál ült, két oldalán egy-egy magas, valamiféle sápadt fából készült fiókos szekrény tornyosult. Case arra tippelt, hogy egykor akták tárolására használhattak ilyen bútorokat. Az asztallapon kazetták, sárga nyomtatványok és egy mechanikus írógép különböző alkatrészei hevertek; utóbbit Deane-nek eddig nem jutott ideje összeszerelni.

– Mi szél hozott, fiú? – kérdezte, miközben Case elé tolt egy hosszúkás darab, kék-fehér kockás papírba csomagolt aszalt gyömbért. – Kóstold meg! Ting Ting Djahe, a legjobb. – Case visszautasította, leült egy billegő fa forgószékbe, és végighúzta az ujját egyik fekete nadrágszárának kopott varrásán. – Julie, úgy hallom, Wage meg akar ölni.

– Á! Nofene. És ezt hol hallottad, ha szabad kérdeznem?

– Emberektől.

– Emberektől – visszhangozta Deane gyömbért forgatva a szájában. – Miféle emberektől? Barátoktól?

Case bólintott.

– Nem mindig könnyű megállapítani, ki az ember barátja, igaz?

– Tartozom neki egy kis pénzzel, Deane. Nem mondott neked semmit?

– Mostanában nem érintkeztünk. – Az öregember felsóhajtott. – Persze ha mégis tudnék valamit, nem biztos, hogy olyan helyzetben lennék, hogy elmondhassam neked. A dolgok állását tekintve, érted.

– A dolgokét?

– Ő egy fontos kapcsolat, Case.

– Igen. Meg akar ölni, Julie?

– Nem tudok róla. – Deane megvonta a vállát. Mintha csak a gyömbér áráról diskuráltak volna. – Amennyiben ez megalapozatlan pletykának bizonyul, öregfiú, gyere vissza úgy egy hét múlva, és neked is jut egy kis valami Szingapúrból.

– A Bencoolen utcai Nan Hai hotelből?

– Sok a kérdés, fiam! – vigyorodott el Deane. Az acélasztalon lehallgatászavaró eszközök is álltak kisebb vagyont érő kupacban.

– Még találkozunk, Julie. Beköszönök Wage-hez.

Deane ujjai felemelkedtek, hogy végigsimítsanak halvány selyem nyakkendőjének tökéletes csomóján.

Case nem egészen egysaroknyira jutott Deane irodájától, amikor beléhasított a szinte sejtszintű bizonyosság, hogy valaki követi, méghozzá nagyon közelről.

Bizonyos mértékű egészséges paranoiát természetesnek vett. Csak arra figyelt, hogy ne hagyja elfajulni, ami elég nehéz volt a nyolcszöghegyek mögött. Leküzdötte az adrenalinhullámot, és keskeny arcára az unott üresség álarcát erőltette, úgy tett, mintha csak sodródna a tömeggel. Amikor meglátott egy sötét kirakatot, sikerült megállnia mellette. Az üzlethelyiségben eredetileg minisebészet üzemelt, de átmenetileg bezárták felújítás miatt. Case, kezét a dzsekije zsebében tartva bebámult az üvegen át a faragott műjáde piedesztálon fekvő, lombikban növesztett hús lapos rombuszára. A rajta lévő bőr színe Zone örömlányaira emlékeztette; egy beültetett chiphez drótozott világító, tetovált digitális kijelző díszítette. Miért vacakolna az ember műtétekkel – merült fel benne a gondolat, miközben verejték csorgott végig a bordáin –, ha a zsebében is hordhatja ezt a cuccot?

Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, felemelte a tekintetét, és a körülötte áramló tömeget figyelte a tükröződő üvegben.

Ott.

A rövid ujjú, terepszínű egyenruhás matrózok mögött. Sötét haj, tükrös lencséjű szemüveg, sötét ruházat, karcsú alak…

Már el is tűnt.

Case nekiiramodott, legörnyedve, a testek között cikázva.

– Kölcsönadsz nekem egy pisztolyt, Shin?

A fiú elmosolyodott.

– Két óra. – Egy sigai szusistand mögött álltak, a friss, nyers tengeri herkentyűk szagában. – Visszajössz, két óra.

– Most kell, tesó. Nincs most nálad valami?

Shin kotorászni kezdett a kiürült kétliteres vízitormaporos flakonok mögött. Előhúzott egy keskeny, szürke nejlonba tekert csomagot.

– Sokkoló. Egy óra, húsz új jen. Harminc letét.

– A picsába! Nem ilyen kell. Egy pisztolyra van szükségem. Elképzelhető, hogy le akarok lőni valakit, érted?

A fiú vállat vont, és visszatette a sokkolót a tormaporos flakonok mögé. – Két óra.

Az üzletbe belépve rá sem pillantott a kiállított surikenekre. Életében nem dobott el egyet sem.

Vett két csomag Yeheyuant egy Mitsubishi bankchippel, amely Charles Derek May névre szólt. Ez még mindig jobb volt a Truman Starrnál, aminél elfogadhatóbbat nem tudott szerezni az útleveléhez.

A terminál mögött álló japán nő a látszat alapján rávert pár évet a jó öreg Deane-re, de minden orvosi segítség nélkül. Case elővette a vékony tekercs jent a zsebéből, és megmutatta neki.

– Fegyvert akarok venni.

Az eladó a késekkel teli vitrin felé mutatott.

– Nem – felelte Case. – Nem szeretem a késeket.

A nő előhúzott egy hosszúkás dobozt a pult alól. A fedele sárga kartonból volt, rápecsételve egy összetekeredett, felfújt csuklyájú kobra sematikus rajza. A dobozban nyolc egyforma, selyempapírba csavart henger lapult. Case végignézte, ahogy a foltos, barna ujjak lehámozzák a csomagolást az egyikről. A nő elé tartotta a tárgyat, hogy megvizsgálhassa: matt acélcső volt, egyik végén bőrszíj, a másikon egy kis bronzpiramis. Az asszony a markába fogta a csövet, a másik mutató- és hüvelykujjával pedig megfogta a piramist, és meghúzta. Három olajozott, teleszkópos alkatrész siklott ki az eszközből pattanásig feszült rugókon, majd a helyükre kattantak.

– Kobra – mondta a nő.

Ninsei neonremegése alatt gonoszan szürkéllett az ég. Rossz lett a levegő is, mintha fogakat növesztett volna. A járókelők fele szűrős maszkot viselt. Case tíz percet töltött a vizeldében azzal, hogy megpróbálta kitalálni, hogyan rejthetné el a legkényelmesebben a kobrát. Végül megelégedett azzal, hogy a farmernadrágja derekába tűzte a nyelét, így a csöve átlósan a hasára simult. A piramis alakú hegy a bordái és a dzsekije bélése között lapult meg. Úgy érezte, mintha az eszköz bármelyik lépésénél kieshetne a járdára, mégis biztonságérzettel töltötte el.

A Chatbe alapvetően nem a drogüzérek jártak, de hétköznap azért be-betértek az ilyesfajta vendégek is. Pénteken és szombaton más volt a helyzet. A törzsvendégek legnagyobbrészt megmaradtak, de kisebbségbe szorultak a matrózok és a rájuk vadászó specialisták áradata mögött. Case, miután belépett az ajtón, Ratzot kereste a tekintetével, de sehol nem látta. Lonny Zone, a helyi strici üveges tekintetű, atyai érdeklődéssel figyelte az egyik neki dolgozó lányt, aki egy tengerészt próbált éppen megpuhítani. Zone arra a nyugtatóra volt ráállva, amit a japánok Felhőtáncosoknak neveztek. Case elkapta a strici pillantását, majd intett neki, hogy menjen a pulthoz. Zone lassított felvételként siklott végig a tömegen, arca nyúlt volt, békés.

– Láttad ma Wage-et, Lonny?

Zone a tőle megszokott higgadtsággal mérte végi. Megrázta a fejét.

– Biztos, haver?

– Talán a Nambanban. Talán olyan két órája.

– Voltak vele bérfiúk? Az egyik vékony, sötét hajú, esetleg fekete dzsekiben?

– Nem – felelte végül Zone. Sima homloka ráncokba szaladt, jelezve, mekkora erőfeszítést okoz neki ennyi értelmetlen részlet felidézése. – Nagyfiúk. Implantosok. – Alig látszott a szeme fehérje, az íriszéből pedig még kevesebb, ugyanakkor lecsüngő szemhéja alatt hatalmasra tágultak a pupillái. Hosszan meredt Case arcába, majd leeresztette a tekintetét. Észrevette a kidudorodó acélkorbácsot.

– Kobra – állapította meg, majd felvonta a szemöldökét. – Ki akarsz csinálni valakit?

– Viszlát, Lonny! – Case kisétált a bárból.

Megint követték. Ebben biztos volt. Érezte, hogy belehasít az eksztázis, a nyolcszögekbe és az adrenalinba valami más is vegyül. Te élvezed ezt, gondolta. Te megőrültél.

Furcsa és nagyon hasonlatos módon ez is olyannak tűnt, mint a repülés a mátrixban. Ha az ember eléggé be van állva, és egy kétségbeejtő, de különösen elvont zűrös helyzetben találja magát, előfordulhat, hogy Ninsei egy adatmezővé változik a szeme előtt, mint ahogy egykor a mátrix is különböző sejtfunkciókat ellátó fehérjékre emlékeztette. És az ember ilyenkor nagy sebességre váltva cikázhat benne, teljesen a részévé válva, mégis távol az egésztől, körülötte meg ott táncol a biznisz, az információcsere, a feketepiac útvesztőjében hússá változtatott adat…