Neuromancer

EGY-3

Rajta, Case, mondta magában. Rántsd be őket! Erre fognak számítani a legkevésbé. Félsaroknyira járt a játékteremtől, ahol először találkozott Linda Leevel.

Egy csapat matróz rebbent szét előtte, ahogy végigrohant a Ninsein. Egyikük utánakiabált valamit spanyolul. Bevetette magát a bejáraton, és a lárma úgy csapott össze a feje felett, mint a tajték, az érzékelhetetlenül mély hangok a gyomrában dübörögtek. Valaki bevitt egy tíz megatonnás csapást a Tank War Europában, és a játékterem elmerült a szimulált légrobbanás fehérzajában, közben élénk tűzgolyóhologram gombafelhője jelent meg a fejük fölött. Case átvágott jobbra, és felrohant egy festetlen faforgácslapokból készült lépcsőn. Egyszer már járt ott Wage-dzsel, egy vényköteles hormonális hormontriggerről folytattak üzleti tárgyalást egy Matsuga nevű férfival. Még emlékezett a folyosóra, a foltos szőnyegre, az apró irodafülkékre nyíló egyforma ajtókra. Az egyik most nyitva volt. Fekete trikós japán lány pillantott fel egy fehér terminálról. A mögötte lévő görög utazási plakáton áramvonalas ideogrammák keveredtek az Égei-kékségbe.

– Hívja fel ide a biztonságiakat – mondta neki Case.

Végigrohant a folyosón, és eltűnt a lány szeme elől. Az utolsó két ajtó csukva volt, feltételezése szerint zárva is. Megpördült, és nekicsapta szintetikus anyagú futócipőjének talpát a kékre lakkozott műanyag ajtó szabadon álló oldalának. Az ajtó felpattant, széthasadt keretéből olcsó alapanyag hullott. A sötétségben egy terminálház fehér körvonala ködlött fel. Case a jobb oldali ajtóhoz ugrott, két kézzel megragadta az áttetsző műanyag ajtógombot, és teljes erejéből nekivetette magát. Valami elpattant, és ő már bent is termett. Itt találkoztak Wage-dzsel és Matsugával, de az üzletfelük fedőcége már rég eltűnt. Se terminálok, se semmi. A játékterem mögötti sikátorból fény szivárgott be a kormos plexin. Csak egy fali csatlakozóból induló üvegszálas kábel, egy halom piszkos kajásdoboz és egy elektromos ventilátor lapát nélküli kosara látszott.

Az ablakot egyetlen olcsó plexilap takarta. Case lerázta magáról a dzsekijét, a jobb ökle köré tekerte, és ütött. A lap széthasadt, és még két ütés után kiszabadult a keretből. A játékok tompa hangzavarát akkor egy riasztó harsogta túl, amit vagy a betört ablak, vagy a folyosó elején dolgozó lány indított be.

Case megfordult, felhúzta a dzsekijét, és teljes hosszában kieresztette a kobrát.

A csukott ajtó mögött lapulva arra számított, hogy a követője azt feltételezi majd, a lerúgott zsanérú ajtón ment be. A kobra bronzpiramisa finoman hintázni kezdett, rugós nyele felerősítette a pulzusát.

Semmi sem történt. Csak a riasztó sivított, a játékok csattogtak, a szíve kalapált. Amikor megjelent a félelem, olyan benyomást keltett, mint egy félig elfeledett barát. Nem a dexparanoia hideg, hirtelen mechanizmusa volt, hanem szimpla állati rettegés. Case már olyan régóta élt az állandósult szorongás peremén, hogy szinte el is felejtette, milyen az igazi félelem.

Az iroda az a fajta hely volt, ahol az emberek meg szoktak halni. Lehet, hogy itt éri a vég. Lehet, hogy lőfegyver lesz náluk…

Egy csattanás a folyosó túlsó végéről. Egy japánul kiabáló férfihang. Egy sikoltás, a nyers rettegésé. Újabb csattanás.

És léptek, amelyek minden sietség nélkül közelednek.

Elhaladnak a csukott ajtó előtt. Három gyors szívverés erejére megállnak. Majd visszatérnek. Egy, kettő, három. Bakancstalp csosszan a szőnyegen.

A nyolcszögből merített bátorságának az utolsó cseppje is elpárolgott belőle. Visszapattintotta a kobrát a nyelébe, és a félelemtől vakon, sikoltozó idegekkel az ablak felé vetette magát. Már fent is termett, aztán kint a párkányon, és zuhanni kezdett, mielőtt tudatosult volna benne, mit is csinál. A becsapódástól tompa fájdalomrudak hasítottak a sípcsontjába.

Egy résnyire nyitott szolgálati ajtó keskeny fénycsíkjában egy köteg eldobott üvegszálas optikai kábel és egy kiszuperált konzol háza rajzolódott ki. Case arccal ráesett egy átnedvesedett forgácslapra, ahonnan a konzol árnyékába gurult. Az iroda ablaka halvány fénykockának tűnt. A riasztó hangja még mindig hullámzott, idekint hangosabban, mert a hátsó fal eltompította a játékok ricsaját.

Egy fej jelent meg az ablakkeretben, a folyosói neonfény háttere előtt, majd eltűnt. Aztán ismét megjelent, de Case még mindig nem tudta kivenni a vonásait. Ezüst csillant a szemében.

– A fenébe! – mondta egy női hang észak-sprawli kiejtéssel.

A fej eltűnt. Case lassan elszámolt húszig a konzol alatt, majd feltápászkodott. Az acélkobra még mindig ott volt a kezében, és beletelt néhány pillanatba, amíg fel tudta idézni, hogy mi is az. Aztán elsántikált a sikátorban, a bal bokájára nem nehezedett rá.

Shin pisztolya egy Walther PPK dél-amerikai másolatának ötvenéves vietnámi imitációja volt, beakadt ravasszal. Egy 22-es puska tárával látták el, és Case jobban örült volna ólomazid töltényeknek, de Shin egyszerű kínai üreges hegyű lőszereket adott el neki. Mindenesetre lőfegyver volt a kezében, kilenc tölténnyel, és a szusistandtól a Shigán gyalogolva féltőn dédelgette a zsebében. Az élénkvörös műanyag markolat támadó sárkányt formázott, ezt simogatta a hüvelykujjával a sötétben. A kobrát egy szemeteskonténerbe száműzte a Ninsein, és szárazon lenyelt egy újabb nyolcszöget.

A tablettától felragyogtak az áramkörei, és ezen a löketen úszott végig a Shigán a Ninseihez, majd át a Baiitsura. Úgy döntött, a követője bizonyára lekopott, amit jól is tett. Telefonálnia kellett, üzleteket kötnie, és ezek nem várhattak. Egysaroknyira a Baiitsun, a kikötő felé jellegtelen, ronda sárga téglából készült tízemeletes irodaépület állt. Az ablakai már sötétek voltak, de ha az ember hátrahajtotta a fejét, láthatta a tető halvány neonfényét. OLCSÓ HOTEL – hirdették a főbejárat melletti kivilágítatlan neonbetűk egy rakás ideogramma alatt. Ha volt is a helynek rendes neve, Case nem ismerte; mindig csak Olcsó Hotelként emlegették. Megközelíteni a Baiitsuról nyíló egyik sikátoron át lehetett, ott egy lift várakozott egy átlátszó akna alján. Az Olcsó Hotelhez hasonlóan a lift is megkésett gondolatnak tűnt; az akna falát bambusszal és epoxigyantával tapasztották az épülethez. Case bemászott a plexiketrecbe, és elindította a felvonót az erre szolgáló, felirat nélküli merev mágnesszalaggal.

Ebben az épületben bérelt egy koporsót. Hetente fizette, mióta Chibába érkezett, de még soha nem aludt az Olcsó Hotelben. Még olcsóbb helyeken aludt.

A liftben parfüm- és cigarettaszag terjengett. A falai össze voltak tapogatva és karistolva. Miután az ötödik szint fölé emelkedett, meglátta Ninsei fényeit. Ujjaival dobolni kezdett a pisztoly markolatán, a fülke pedig sziszegve, fokozatosan lelassult. A lift, mint mindig, most is erőteljes rándulással állt meg, de Case már felkészült erre. Kilépett az udvarra, ami egyszerre szolgált előtérként és kertként.

A négyzet alakú zöld műfű szőnyeg közepén egy japán kamasz ült egy C alakú konzol mögött, és tankönyvet olvasgatott. A fehér, üvegszálas koporsók egy ipari állványrendszeren sorakoztak. Hatszintnyi koporsó, oldalanként tíz darab. Case a fiú felé biccentett, majd átsántikált a műfüvön a legközelebbi létrához. Az egész építmény tetejét olcsó, laminált szigetelőréteg borította, ami erős szélben zörgött, esőben meg beázott, de a koporsókat aránylag nehezen lehetett kulcs nélkül kinyitni.

A függőfolyosó rostélya meg-megremegett a súlya alatt, miközben végighaladt a harmadik szinten a 92-es számig. A koporsók három méter hosszúak voltak, ovális ajtajuk egy méter széles és majdnem másfél méter magas. Case bedugta mágneskulcsát a résbe, és megvárta, amíg a házi számítógép azonosítja. A mágneses reteszek megnyugtató kattanással kinyíltak, majd a tolóajtó a rugók nyikorgása közepette a magasba emelkedett. Neonlámpák keltek életre villogva, ahogy Case bemászott, majd behúzta maga mögött az ajtót, és rácsapott a manuális reteszt aktiváló panelre.

A 92-esben nem volt más, csak egy standard Hitachi zsebszámítógép és egy kis, fehér polisztirol hűtőláda. Ez utóbbiban három tízkilós, a párolgás késleltetése érdekében gondosan papírba csomagolt szárazjéghasáb maradéka lapult, meg egy alumíniumlombik. Case leguggolt a barna memóriahablapra, amely egyszerre szolgált padlóként és ágyként, kivette a zsebéből Shin 22-est, és a hűtőláda tetejére tette. Utána levette a dzsekijét. A koporsó terminálja a konkáv falba volt beépítve, azzal a panellal szemben, amely a házirend pontjait sorolta fel hét nyelven. Case kivette a rózsaszín telefont a helyéről, és emlékezetből bepötyögött egy hongkongi számot. Hagyta, hogy ötször kicsengjen, majd letette. A Hitachiban lévő három megabájtnyi értékes adatot tartalmazó RAM vásárlója nem fogadott hívásokat.

Beütött egy számot a tokiói Sindzsukuban.

Egy nő szólt bele japánul.

– Kígyóember ott van?

– Nagyon örülök, hogy hallok maga felől – szállt be a Kígyóember is egy melléken. – Már számítottam a hívására.

– Megszereztem a zenét, amit akart – pillantott Case a hűtőládára.

– Ezt örömmel hallom. Mindazonáltal likviditási problémáink vannak. Tud hitelezni?

– Ne már, ember! Nagy szükségem lenne a pénzre.

A Kígyóember letette.

– Te szemét! – mondta Case a zúgó kagylóba. Az olcsó kis pisztolyra meredt.

– Zűrös – jelentette ki. – Ma minden nagyon rázósnak tűnik.

Egy órával pirkadat előtt sétált be a Chatbe, mindkét kezét a kabátja zsebében tartva, egyikkel a bérelt pisztolyt fogta, a másikkal az alumíniumpalackot.

Ratz az egyik hátsó asztalnál ült egy nyikorgós széken, százhúsz kilónyi tésztás testével a falnak támaszkodva, és Apollonaris vizet ivott egy söröskrigliből. A pultnál egy Kurt nevű brazil kölyök dolgozott, ő szolgálta ki a legnagyobbrészt néma részegekből álló gyér közönséget. Kopaszra borotvált fején vékony verejtékréteg csillogott.

– Rosszul nézel ki, művész barátom – villantotta meg Ratz fogai nedves romjait.

– Pedig jól vagyok – vigyorodott el Case, mint egy koponya. – Szuper jól. – Leereszkedett Ratzcal szemben a székre, de a kezét még mindig a zsebében tartotta.

– Persze. És piából és szerekből épített hordozható légvédelmi bunkerben mászkálsz ide-oda. Védelem a nagyobb érzelmek ellen, az ám.

– Nem szállnál le rólam, Ratz? Nem láttad Wage-et?

– Védelem a félelem és a magány ellen – folytatta a pultos. – Hallgass a félelemre! Lehet, hogy a barátod.

– Mit hallottál a mai balhéról a játékteremben, Ratz? Megsérült valaki?

– Egy őrült megvágott egy biztonsági őrt. – Ratz vállat vont. – Azt mondják, egy lány.

– Beszélnem kell Wage-dzsel, Ratz, én…

– Á! – A kocsmáros szája elkeskenyedett, egyetlen vonallá szűkült. Case háta mögé nézett, a bejárat felé. – Úgy tűnik, mindjárt fogsz is.

Case lelki szemei előtt hirtelen felvillantak a kirakatban látott surikenek. A speed dalolni kezdett a fejében. A pisztoly a tenyerében síkossá vált az izzadságtól.

– Herr Wage! – köszönt Ratz lassan kinyújtva rózsaszín műkarját, mintha arra számítana, hogy megrázzák. – Micsoda öröm! Ritkán tisztel meg minket.

Case megfordult, és felnézett Wage jellegtelen maszkra emlékeztető, cserzett arcába. Szemei lombikban nevelt, tengerzöld Nikon implantátumok voltak. Acélszürke selyemöltönyt viselt, két csuklóján egyszerű platina karkötővel. Két bérfiú vette közre, szinte egyforma fiatalemberek. Karjuk és válluk csak úgy dudorodott a művi izomtól.

– Hogy vagy, Case?

– Uraim! – Ratz rózsaszín műanyag karmával felemelte az asztalról a csurig telt hamutartót. – Nem akarok itt bajt. – A Tsingtao sört hirdető reklámhamutartó vastag, törhetetlen műanyagból készült, de Ratz minden további nélkül összemorzsolta, műkezéből csikkek és zöld műanyagszilánkok zuhogtak az asztalra. – Ugye megértik?

– Hé, szivi – szólalt meg az egyik bérfiú –, nem akarod ezt rajtam is kipróbálni?

– Ne fáradj azzal, hogy lábra célzol, Kurt – folytatta Ratz társalgási hangnemben. Case körbepillantott a helyiségben, és látta, hogy a pult mögött álló brazil egy Smith & Wesson tömegoszlatót fog a trióra. A fegyver papírvékony ötvözetből készült csöve kilométernyi üvegszállal volt körbetekerve, és akkora volt, hogy egy ököl is belefért volna. A csontvázszerű tárban öt kövér, narancssárga töltény sorakozott. Szubszonikus gumilövedékek.

– Hivatalosan nem minősül fegyvernek – jegyezte meg Ratz.

– Hé, Ratz – szólalt meg Case –, jövök neked eggyel.

– Dehogy jössz – vont vállat a pultos. – Ezeknek lehetne több eszük – meredt Wage-re és a bérfiúkra. – A Chatsubóban nem nyírnak ki senkit.

Wage köhécselt.

– Ki beszélt kinyírásról? Csak bizniszről szeretnénk beszélgetni. Case és én. Mi együtt dolgozunk.

Case elővette a 22-est a zsebéből, és Wage ágyékára tartotta.

– Úgy hallottam, le akarsz számolni velem. – Ratz rózsaszín karma a pisztolyra fonódott, és Case hagyta elernyedni a kezét.

– Hallod, Case, mondd már meg, mi a fasz bajod van. Begolyóztál, vagy mi? Mi ez a hülyeség, hogy meg akarlak ölni? – Wage a bal oldalán álló fiúhoz fordult. – Ti ketten menjetek vissza a Nambanba! Várjatok meg ott.

Case végignézte, ahogy átvágnak a báron. A helyiség időközben szinte teljesen kiürült, Kurt és egy részeg, egyenruhás matróz maradt csak, utóbbi egy bárszék lábánál gömbölyödött össze. A Smith & Wesson csöve követte a párost az ajtóig, majd visszalendült Wage felé. Case pisztolyának tára nagyot csattant az asztalon. Ratz a karmába fogta a fegyvert, és kiürítette a tárat.

– Ki mondta, hogy ki akarlak nyírni, Case? – kérdezte újra Wage.

Linda.

– Hm? Ki? Valaki át akart vágni.

A matróz felnyögött, majd sugárban hányni kezdett.

– Vidd ki innen! – szólt oda Ratz Kurtnak. A fiú már a pult peremén ült, és a Smith & Wessonnal az ölében éppen cigarettára gyújtott.

Case érezte, hogy rázuhan az éjszaka súlya, mintha egy zsák nedves homok ereszkedne a szeme mögé. Kivette a zsebéből az alumíniumpalackot, és átnyújtotta Wage-nek.

– Csak ennyim van. Hipofiták. Ötszázat megadnak érte, ha gyorsan elpasszolod. A többi lét egy RAM-ba fektettem, de annak már vége.

– Jól vagy, Case? – A palack már el is tűnt egy szürke hajtóka mögött. – Úgy értem, oké, egálba kerültünk, de rosszul nézel ki. Mint a mosogatórongy. Jobb lenne, ha elhúznál kialudni magad.

– Igen. – Case felállt, és érezte, hogy megfordul körülötte a Chat. – Nos, volt egy ötvenesem, de azt odaadtam valakinek. – Felkuncogott. Megfogta a 22-es tárát, és a mellette heverő tölténnyel együtt az egyik zsebébe ejtette, a pisztolyt meg a másikba. – El kell mennem Shinhez visszaszerezni a letétemet.

– Menj haza! – szólt rá Ratz, és a szék megnyikordult alatta, mintha zavarban lenne. – Művészlélek. Menj haza!

Case érezte, hogy néznek utána, miközben végigmegy a termen, és átfúrja magát a műanyag ajtószárnyak között.

– Ribanc – mondta a Siga feletti rózsás árnyalatnak. Odalent, Ninseiben a hologramok már kezdtek eltünedezni, akár a szellemek, a neonlámpák legnagyobb része is hideg és halott volt. Case egy utcai árustól vett egy kávét, azt szürcsölte a műanyag gyűszűből, és nézte a napfelkeltét.

– Szállj el, édesem! Az ilyen városok annak valók, aki a lefelé vezető utat szereti. – De valójában nem erről volt szó, és Case-nek egyre inkább nehezére esett fenntartani az árulás miatti felháborodását. A lány csak egy jegyet akart hazaútra, és a Hitachijában lévő RAM árából ki is tudná neki fizetni, ha találna egy jó orgazdát. És az a dolog az ötvenessel! Linda majdnem visszautasította abban a tudatban, hogy minden mást elszed tőle.

Amikor kilépett a liftből, ugyanaz a fiú ült a pultnál, csak már másik tankönyvvel.

– Kishaver – kiabált oda Case a műgyepen át –, ne mondj semmit. Tudom jól. Egy csinos hölgy keresett, volt nála kulcs. Szép kis borravalót adott neked, mondjuk, olyan ötven újat?

A fiú letette a könyvet.

– Nő – mondta Case, és elhúzta a hüvelykujját a homloka előtt. – Selyem. – Szélesen elmosolyodott. A fiú visszamosolygott, és bólintott.

– Kösz, seggfej – felelte Case.

A függőfolyosón elbíbelődött egy kicsit a zárral. Linda elrontotta, ahogy vacakolt vele, gondolta. Amatőr. Ő is tudta, hol lehet olyan fekete dobozt kapni, ami az Olcsó Hotel bármelyik ajtaját kinyitná. Bemászott a koporsóba, és életre keltek a neoncsövek.

– Nagyon lassan csukd be az ajtót, barátom! Nálad van még az a szar, amit a szusis adott kölcsön?

A lány hátát a falnak vetve üldögélt a koporsó túlsó végén. Csuklóját felhúzott térdén pihentette, és egy tűvető borsszórószerű torkolata emelkedett fel a kezében.

– Te, a játékteremből? – Case lehúzta az ajtót. – Linda hol van?

– Csapj a zárra!

A férfi úgy tett.

– Az a csajod? Linda?

Case bólintott.

– Lelépett. Elvitte a Hitachidat. Nagyon ijedős fajta. Mi van azzal a pisztollyal? – A lány tükrös lencséjű napszemüveget viselt. A ruhája fekete volt, fekete csizmasarka mélyen belevájt a memóriahabba.

– Visszavittem Shinnek, visszaadta a letétet. A töltényeket is visszavette, fél árat fizetett értük. Te a pénzt akarod.

– Nem.

– Akkor egy kis szárazjeget? Más nincs most nálam.

– Mi ütött beléd az éjjel? Minek rendezted azt a jelenetet a játékteremben? Nuncsakuval kellett lenyomnom azt a bérzsarut, aki a nyomomba eredt.

– Linda azt mondta, meg akarsz ölni.

– Linda azt mondta? Soha nem láttam korábban, csak itt.

– Nem Wage-nek dolgozol?

A lány megrázta a fejét. Case rájött, hogy a szemüveglencsék be vannak ültetve a bőrébe, lefedik a szemgödrét. Az ezüstszínű üveg mintha a járomcsontja feletti sima, sápadt bőrből nőtt volna ki, sötét, tépett frizura keretezte. Fegyvert tartó ujjai vékonyak voltak, fehérek, és burgundivörös lakkban végződtek. Körmei mesterségesnek tűntek.

– Azt hiszem, ezt elcseszted, Case. Én megjelentem, te meg ügyesen beillesztettél a saját valóságodba.

– Szóval, mit akar, széphölgy? – Case nekidőlt az ajtónak.

– Téged. Egy eleven testet, többé-kevésbé egyben lévő aggyal. Molly, Case. Mollynak hívnak. Egy ügyfelem megbízásából gyűjtelek be. Csak beszélni akar veled, ennyi. Senki nem akar bántani.

– Az jó.

– Csakhogy én néha bántok embereket, Case. Azt hiszem, így vagyok összerakva. – Szűk, finom fekete bőrnadrágot viselt, és bő szabású, fekete dzsekit, amelynek az anyaga mintha elnyelte volna a fényt. – Ha elrakom ezt a pisztolyt, Case, könnyű dolgom lesz veled? Kinézem belőled, hogy hajlamos vagy ostoba kockázatokat vállalni.

– Hé, én nagyon könnyű eset vagyok. Nyugis alak. Semmi gond nem lesz.

– Akkor jó. – A tűvető eltűnt a fekete dzseki alatt. – Mert ha szórakozni próbálnál velem, életed egyik legostobább kockázatát vállalnád be.

A lány tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét, fehér ujjai enyhén szétnyíltak, és alig hallható kattanással tíz dupla élű, négy centiméteres szikepenge csusszant ki a burgundivörös körmök alól.

Elmosolyodott. A pengék lassan visszahúzódtak.