1992
1510 Words
1992
Közeledett a hétfő, így Thomasnak újabb szörnyekkel kellett megküzdenie. Az ellenséges lények elterjedtek, eddig kizárólag a sötét zugokban lapultak, de ez megváltozott. A helyzet komollyá vált, új ellenség tűnt fel a láthatáron. Egyértelműen mumus lehetett, hiszen a gyerekek ágya alatt és a szekrényekben telepedett meg, de nem fogott rajta semmilyen addig ismert mumusűző fegyver. Thomasnak teljesen egyedül kellett felvennie a harcot a gyerekkínzó ellen.
– David – szólongatott a bátyám, mire úgy összerezzentem, hogy elejtettem a ceruzát. – Suli van.
Visszatértem a valóságba, amint Chris odaadta a reggeli szendvicsemet. Fintort vágva raktam be a táskámba, a jegyzeteimmel együtt. Kedd reggel volt, hét óra környéke. Egy órája felébredtem, annyira folytatni akartam Thomas, a szörnyvadász történetét. Apa újra egy hétre távozott, annyi különbséggel, hogy a hétfőt otthon töltötte.
– Megvárhatlak suli után? – kérdeztem Christől, rettegtem egyedül hazamenni.
– Persze. De legyél pontos!
Chris megigazította ruháját, végignézett rajtam, a konyhán, ami patyolat tiszta volt. Semmilyen lehetőséget nem akart hagyni arra, hogy anyánknak bármilyen kifogása legyen. Azt éreztem, képtelen vagyok felkelni az asztaltól, és elkezdeni a hetet. Kellemetlen görcs állt a gyomromba apa távozásának hírére.
Félórát kellett várnom az udvaron a testvérem érkezésére. Az ősz továbbra is izzasztó maradt, csorgott a hátamon a víz, a táska túlzottan melegítette. Nem akartam hazamenni, inkább sétáltam volna egész nap a városban, amíg össze nem rogy a lábam.
Nagy mennyiségű házi feladatot is hordoztam a táskámban, semmi kedvem sem volt belekezdeni. Unottan rugdostam a port a padon ülve. Az izmaim kellemesen elfáradtak a testnevelés óra után.
Megpillantottam Christ, amint kilépett az iskola kapuján. Egy szőke, virágos rövidnadrágos lány mellett sétált. A testvérem feltűnően sokszor nézett a földre. Az ismeretlen óvatosan rátette a kezét bátyám vállára, rámosolygott, majd integetve elsietett a másik irányba. A bátyám percekig nézett utána, enyhén kivörösödött arccal, aztán engem is észrevett.
– Szia – bólintott felém.
– Ki volt az a lány?
Chris nem nézett a szemembe, mintha a lányt kereste volna a távolban, aki addigra teljesen eltűnt.
– Amy. Ő az egyik új osztálytársam.
Fintort vágtam. Nem foglalkoztam a lányokkal, nem értettem őket. A testvérem tekintete furcsán idegennek hatott, épp ezért oldalba böktem.
– Menjünk már!
Chris szótlanul engedelmeskedett. Nem foglalkozott velem, nem kérdezett a suliról és bugyuta vigyor terült el az arcán. Dühös voltam az elhanyagolás miatt, ezért gondoltam kérdeztek tőle olyat, amitől figyelni fog:
– Te, Chris, milyen az a recskázás?
A bátyám váratlanul megszakította sétája ritmusát. Kikerekedett szemmel nézett rám, homlokáig elpirult.
– Ezt miért kérdezed?
Folytattam tovább a lassú sétát, Chris követett engem. Lefelé néztem az aszfaltra, egy követ rugdostam magam előtt.
– Ma Jeff Miller behozta a nővére, Susan Miller bugyiját tesiórára. Néhány srác fogadott vele, hogy úgyse meri megcsinálni. Susan az osztálytársad.
– Igen, Susan az – mondta Chris, de a hangja távolinak hatott.
– Elkezdtek arról beszélgetni, hogy ki csinálta már. Meg ugratták Jeffet, hogy biztos a nővére bugyijára recskázik.
Forró lett az arcom, reméltem, a meleg tehet róla. Nem akartam Chrisre nézni, de ettől még érdekelt a téma. A pár perces csendből az rántott ki, hogy a testvérem erősen megragadta a karomat. Szégyent éreztem valahol a gyomrom tájékán.
Felnéztem rá, de alig láttam az arcát az erős napsütéstől. Egy fejjel magasabb volt nálam, ezt az előnyét nem régen alapozta meg. Álltunk a járda közepén, szerencse, hogy senki sem volt a közelben.
– Erről otthon egy szót se beszélj! Esküdj meg rá!
Erősen kapkodta a levegőt. Vissza akartam szívni a mondataimat, a fejem tovább vörösödött. Soha többet nem akartam erről beszélni. Végképp nem otthon.
– Kérlek, ebben az egyben hallgass rám! Én vagyok az idősebb.
Megremegett a hangja, nem tudtam, mit tehetnék. A fiúktól hallottak után nem ilyen reakcióra számítottam. Azt gondoltam, jót röhögünk majd rajta. Chris hozzátette:
– Anya nem tűri jól ezt a témát.
Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy örökre el akarjam felejteni ezt a beszélgetés. Nem akartam belegondolni, milyen tapasztalatok lehetnek a testvérem háta mögött. Idősebb koromban a terapeutámmal fejtettük meg, hogy a lavina egy része itt kezdődött.
Hazafelé az út további része szótlanul telt. Chris szavait képtelen voltam kiűzni a fejemből. Ahogy a házunkhoz értünk azonnal sajogni kezdett a gyomrom.
A tornácon eltöltött idő rettenetesen hosszúnak tűnt, pedig mindössze pillanatok telhettek el. Chris lassan elcsavarta a kilincs gombját. Fejvesztve akartam menekülni inkább, mint hogy találkozzam anyámmal.
Odabent kellemes illatok szálltak a levegőben, a rádióból vidám zene szólt. Anyánk mosolyogva kukucskált ki a konyhából. Fehér, térd felett érő ruhát viselt, erős kontrasztban a vörös rúzzsal.
– Hát hazaértetek az iskolából! – mondta. – Fél óra múlva kész a vacsora!
Dudorászva visszatért a konyhába, tovább készítette az ételt. A testvéremmel sokatmondó pillantást váltottunk, felindultunk a szobáink felé.
– Fél négykor vacsorázunk? – kérdeztem.
Chris felhúzta a vállát, arca továbbra is nyugodt maradt.
– Örülj neki, hogy csinál valamit! Biztos jó kedve van.
Mégsem örültem, inkább bementem a szobámba. Volt fél órám, hogy ledobjam a táskámat, és kiheverjem a nap addigi megrázkódtatásait. Amint magamra csukhattam az ajtót, erős megkönnyebbülés öntötte el a testemet. Ledőltem az ágyra ruhástól, ami tiltólistán szerepelt. Percekig néztem a plafont, aztán felkeltem átöltözni.
Nem voltam éhes, a vacsora gondolatától is felfordult a gyomrom. Mindig émelyegtem, amikor anya főzött nekünk. Gabonapelyhet akartam enni, mint mindig apa nélkül.
Persze muszáj volt legyűrni az ételt, anya sokat fáradozott vele.
Asztalhoz ültünk pontosan fél négykor. Amint leértem az emeletről, megterített asztal tárult a szemem elé. Rántott csirke volt édeskrumplival. Egyszerű és finom, ennek ellenére merő görcsben állt a gyomrom. Anya az asztalfőn foglalt helyet, normálisnak tetsző beszélgetést kezdeményezett. Egy üveg bor állt előtte, pontosan olyan színű, mint a szája.
– Milyen volt az iskola, fiúk?
– Jó – mondta Chris. – Este tanulnom kell, mert holnap dolgozatot írunk történelemből, de nem lesz gond.
Eddig tartott a beszélgetés, beült a csend a konyhába, csak odakintről szűrődött be zaj, amint egy nagyobb autó elhaladt az utcán. A villák csattogása fülsiketítő lett, ahogy elcsendesedett az utca. A cseresznyés asztalterítőre meredtem, gépiesen rágtam az íztelen rántott húst. Tökéletes szimmetriában helyezkedtek el az élénkpiros gyümölcspárok, többször megszámoltam, mennyi van belőlük. Igaz, anyánk nem sűrűn csinált meleg ételt, de ha épp az volt, akkor mindig a cseresznyéket számoltam.
A csendet anya vékony hangja törte meg, észrevétlenül összerándultam.
– Apátok nem mondhatja, hogy nem főzök nektek semmi rendeset.
Chrisre pillantottam, aki megrázta a fejét.
– Nem fogja ezt mondani, egyébként sem maradunk éhen. Nem panaszkodhatunk.
– Bizony nem!
– Nem kell nekünk minden este ilyen főzőcske, teljesen jó nekünk a gabonapehely meg a makaróni, szívesen megcsináljuk magunknak. Igaz, öcskös?
Rám mosolygott, miközben kedvesen összeborzolta kissé hosszúra nőtt hajamat. Szerettem ezt a mozdulatot, ennek ellenére eltoltam magamtól a kezét.
Chris arcát erőteljes pofon érte. A csattanás betöltötte az egész konyhát, én a tányérra ejtettem a villát. Kissé nyitott szájjal néztem Chris felé, akinek egy új seb éktelenkedett az arcán anya jegygyűrűje nyomán. Szakadozott szélű, véres vágás volt.
Tekintete idegennek hatott. Arcát nem fordította vissza, kezét nem kapta a seb elé. Írisze kiüresedett, a szoba sarkába révedt a tekintete. Pár pillanatig tartott, mégis úgy éreztem, nincs ott. Kifutott a testéből messzire, ahol nem bánthatják a lelkét.
Nemsoká a sebre emelte a kezét, könnybe lábadt szemmel nézett anyánkra.
– Tizenöt évesen nem kéne bőgnöd. Gondolom, játék közben szerezted – mutatott a sebre, majd egy újabb falatot tömött a szájába. A rúzs érintetlen maradt.
Chris bólintott, felkelt az asztaltól, hiába volt tilos távozni.
– Megmosom az arcomat.
– Tedd azt!
Hosszú ideig nem jöttem rá, miért is kapta azt a pofont. Aztán egyszer, huszonévesen eszembe jutottak apa mozdulatai, amelyek kísértetiesen hasonlítottak Chriséhez.
Amint elszabadulhattam az asztaltól, Chris szobája felé vettem az irányt. Nem jött vissza vacsorázni, amitől az addig teniszlabda méretű gyomrom pingponglabdányi lett. Nem bírtam volna elviselni, hogyha aznap még egy verést kap, mert nem ette meg az ételt.
Nyikorogva nyitottam ki a szobája ajtaját, de az üresen kongott. Ágya katonásan megvetve terült el előttem, ismerős illat lengte be a terepet, amely Chrishez tartozott. Halkan lépdeltem végig a furcsa csendben a fürdőszoba irányába.
Ott megtaláltam a bátyámat: a fürdőszoba tükrébe nézett félmeztelenül, elmélyülten, mellkasa szaporán emelkedett fel-le.
– Chris – szólítottam meg halkan.
Nem kaptam választ. Közelebb léptem hozzá, idegennek hatott. Óvatosan megérintettem a vállát, mire összerezzent, és rám pillantott. Tekintetéből düh sugárzott, mintha megzavartam volna valamiben. Pillanatokon belül felfogta a jelenlétemet, az arckifejezése újra ellágyult. Minden a helyére került.
– Megvacsoráztál, David?
Bólintottam, de a fejem tele volt kérdésekkel. Tudtam, hogy megint eltűnt valahová, amitől egyre rosszabbul éreztem magam. Tekintetem a sebre siklott, ami sokkal feltűnőbb volt, mint gondoltam. Anya csak akkor ejtett rajtunk látható sérüléseket, amikor nagyon kijött a sodrából. Chris újra a tükörbe pillantott.
– Nem szép, de nem is fáj.
A földre szegeztem a tekintetemet, elnéztem a sárgás csempéket, majd kibukott belőlem a kérdés.
– Hogy csinálod?
– Micsodát?
– Tudod. Azt!
Felemeltem a fejemet, majd határozottan Chris zöld szemébe néztem. Pillanatokig bámultuk egymást, bátyám visszakozott a válaszadástól.
– Nem tudom.
A szívem kalapálni kezdett, a sírás fojtogatott, nem értettem semmit.
– Meg kell, hogy taníts rá!
– Nem tudlak megtanítani rá, David! Nem tudom, hogy csinálom. Tényleg nem!
A szemem megtelt könnyel, belerúgtam a fonott szennyeskosárba, kirohantam a fürdőből. Chris azonnal a nyomomba eredet, óvatosan megfogta a karomat, majd leültetett az ágyra.
– Veled akarok menni, amikor elmész! Nem akarok itt maradni egyedül!
– Nem vagy egyedül. Nem megyek sehová.
– Dehogynem mész! Te mondtad, hogy el tudod hagyni a testedet.
Chris elmosolyodott, megrázta a fejét.
– Te is nagyon jól tudod, hogy ez butaság. Ez nem létezik a valóságban. Itt maradok veled, ne aggódj!
– Mindig?
Bólintott, majd magához húzott. A nagy sírásgombóc a torkomban maradt. Értelmetlenné vált a világ, mivel tudtam, hogy nem mond igazat. Innentől kezdve az életem abból állt, hogy folyamatosan kerestem azt a képességet, amelyet Chris birtokolt.
Később megtaláltam a drogok világában.
- Writer
