1992
1300 Words
1992
David. David.
Szólongatott valaki először a messzi távolból, majd egyre közelebbről. Ismerős volt a hang, de az álom szorosan húzott vissza magával. Az ágyam túl kényelmesnek bizonyult.
– Apa itthon van, kelj már fel!
Az „apa” szó hallatára kipattant a szemem. Előző este alig tudtam elaludni, annyira vártam a reggelt. Chris az ágyam mellett állt, teljesen felöltözve: laza pólóban és farmernadrágban.
– Hány óra van? – kérdeztem, közben vetettem is le a pizsamát.
Felkaptam a kedvenc baseballpólómat, amelyhez Yankee sapka is dukált. Egy jó naphoz menő ruhák illettek.
– Hét, úgyhogy csak csendben – emelte ujját a szája elé.
Rávigyorogtam. Ezen a hétvégén nem voltak büntetések, apa törődött velünk. Persze az óvatosság sohasem ártott.
Felkaptam a hátizsákomat, amibe csupa izgalmas holmit készítettem elő előző este. El akartam menni kirándulni, kiszabadulni az áporodott lakásból. A táskában volt a baseball-kesztyű, az ütő, frizbi és minden szuper kellék. Apa hosszú távollét után általában igyekezett minket menő dolgokkal kárpótolni.
Kinéztem az ablakon: megláttam apát, amint kiemeli a táskáját a csomagtartóból. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, lerohantunk a lépcsőn, ki a szabadba.
Az üde reggeli hűvösben futottunk apa elé. Érezni lehetett a bőrünkön, hogy forró napra számíthattunk, de a korai levegő frissességet hordozott magában. Imádtam mélyen beszívni a tüdőmbe, miközben átkaroltam apát. Üdvözölt minket, engem szorosan megölelt.
– Sziasztok, srácok!
Chris egy lépéssel távolabb ácsorgott, de apa egy karnyújtással magához húzta másik fiát is.
– Nagyon hiányoztatok! – sóhajtott fel. – Hosszú volt az út.
A bátyám némán mosolyogva vette fel apa bőröndjét a földről. Engem egyáltalán nem érdekelt a fáradtsága, szórakozni akartam.
– Megyünk a parkba, apa?
– Ne nyúzd már, David! Először be akar pakolni, meg reggelizni valamit.
Kérlelő szemekkel néztem apára, semmi kedvem sem volt visszamenni a házba. Odabent furcsa, kínos csend honolt, amit meg kellett tartani, hogy anya ne ébredjen fel. Nem akartam veszekedést hallani egy ilyen szép reggelen.
Apa rám nézett zöld szemével, majd elmosolyodott. Sötétebb hajába pár helyen ősz szálak vegyültek, amitől idősebbnek tűnt a koránál. Pedig ő is nagyon fiatal volt, amikor megszülettünk.
– Tudod mit, Chris? Tedd vissza azt a bőröndöt a csomagtartóba, reggelizni lehet Samnél is.
Szélesen Chrisre vigyorogtam, aki azonnal viszonozta. Nyertem, de sejtettem, hogy Chris is ezt akarta. Egyenesen a belvárosba indultunk, ahol éttermi palacsinta várt ránk.
Perceken belül a hátsó ülésen ültem, Chris pedig apa mellett foglalt helyet. Kinyújtóztam a hatalmas térben, és letekertem az ablakot. Kintről beáramlott az édes őszi levegő. A motor berregve indult el.
– Nem fáradtál el a sok vezetésben? – kérdezte Chris, miközben apa kikanyarodott a ház elöl.
– Kicsit, de már ez a pár mérföld nem fog semmit sem számítani. Vagy te akarsz vezetni?
Előrehajoltam a két ülés között. Eddig apa még sohasem ajánlotta fel, hogy vezethetünk. A szívem azonnal erősebb ütemre váltott. A bátyám arca kivirult.
– Én?
– Jövőre jogosítványod is lehet, nem ártana elkezdeni gyakorolni.
Megmarkoltam Chris ülésének fejtámláját. Mindig is én voltam az autósabb fiú a családban, ötévesen is vezetni akartam apa ölében. Christ bezzeg sohasem érdekelte a téma.
– Keresünk egy forgalommentes útszakaszt és ott kipróbálhatod.
– Én nem? – kérdeztem bele a beszélgetésbe.
– Davey, te ráérsz még erre – intett le apa.
Lebiggyesztettem a számat és összefont karral hátradőltem az ülésen. Nem érdekelt sem a baseball, sem a palacsinta. Vezetni akartam, aminek hangot is adtam.
– Ez igazságtalanság!
Chris hátranézett rám, megrázta a fejét:
– Ne legyél már ilyen! Majd te is vezethetsz később.
– Persze!
Elcsavartam a fejemet, de ahogy csend honolt az autóban, visszafordítottam. Chris kifelé nézett az ablakon, tekintete a távolba révedt. Nem akartam elrontani ezt a reggelt, ezért megtörtem a hallgatást:
– Akkor dupla palacsintát kérek!
– Rendben – nevetett fel apa, és Chris is rám mosolygott. – Egy-két év, és téged is tanítalak, ígérem!
Újra kinéztem az ablakon, ennek ellenére dühös maradtam. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy kész csapás a fiatal korom. Egyszerűen odáig voltam a kocsi elringató ritmusáért, alig vártam, hogy én is irányíthassam.
Rengetegen akarták a remek időt a Hudson partján tölteni, de mi igazán korán értünk ki, így az egyik legjobb helyen dobálhattunk. Szerettem a déli parkot, kevés ismerőssel lehetett összefutni. Az osztálytársaim a városi parkba jártak, nem volt kedvem hozzájuk szombaton is. Egyikükkel sem ápoltam túl szoros kapcsolatot, anya nem igazán engedett át másokhoz.
A juharszirupos-eperlekváros, baseballos, felhőtlen délelőttnek Chris elszakadt pólója vetett véget. Addig minden tökéletes volt. Felszabadultan dobáltuk a baseball-labdát, kifeküdhettünk a harmatos fűbe.
A bátyám fehér pólója futás közben akadt fenn egy bokor ágában, egyenes vonalban hasítva végig az anyagot. Ez épp elég volt ahhoz, hogy láttatni engedje a friss sebeket a hátán. Apa azonnal Chris mellé futott, hogy megnézze a póló sérüléseit.
– Minden oké, apa! – mondta Chris, és igyekezett elfordulni.
Nem beszéltünk neki a verésekről, csak elszomorította. Ráadásul mindig hangos veszekedéseket szított otthon, amit gyűlöltünk hallgatni. Hétvégére a béke után vágytunk.
Chrisnek nem sikerült elég gyorsan begyűrnie a szakadt pólót a nadrágjába.
– Hadd nézzem a hátadat!
– Minden rendben a hátammal, komolyan! – azzal felkapta a földről a baseball-labdát.
Apa tekintete menthetetlenül elsötétedett. Nem messze álltam tőlük, markoltam az ütőt, olyan szorosan, hogy belefájdult a kezem. Chris gyöngyöző homlokkal nézett apára, arca vidám maradt. Apa egy gyors mozdulattal felrántotta a fehér pólót, mire összeszorítottam a szemem. A hallásomat azonban nem tudtam kizárni.
– Mi történt? Miért csinálta ezt megint?
Apa hangja elkeseredett dühöt sugárzott, formálta egymás után a kérdéseket, amelyek záporoztak a testvérem felé. Kinyitottam a szemem: Chris a szakadt pólóját nyomkodta vissza a nadrágba, igyekezett senkire sem nézni.
– Rossz voltam, kikaptam. De minden oké. Jól vagyok.
– Öcskös! – szólt hozzám apa kemény hangon. – Miért kapott ki a bátyád?
Chrisre néztem, majd vissza apára. Óvatosan az alsó ajkamba haraptam. Sejtettem, hogy nem üthetek többet aznap.
– Fent hagyott egy szendvicset a szobámban.
Apa sötét hajába túrt két kezével, lassan fel-alá kezdett járkálni a füvön.
– Fent hagyott egy szendvicset a szobában, ezért véresre verte az anyja a hátát – mondta magában. – Részeg volt?
A testvéremet néztem, de ő apát figyelte. Nem tudtam válaszolni a kérdésre, de nem is tudtam, kinek szánta apa. Chris vontatottan bólintott apa felé válasz gyanánt.
Az idő innentől kezdve gyorsan pörögni kezdett. Olyan volt, mintha perceken belül máris a fürdőszobában fülelnénk. Apa dühösen hajtott haza, Chris vezetésleckéjét is kihagyva, csakhogy „beszéljen anyánk fejével”.
Hiába utáltuk, amikor veszekedtek, muszáj volt hallgatóznunk. Fontos volt anya reakciója és a veszekedés súlyossága következő hetünkre nézve.
A Chris hálója mellett található fürdő volt a legjobb hely a kivitelezéshez. Kádas, gusztustalan sárgászöld csempés helyiség volt, ahová anyánk be se tette a lábát. Szerencse, hogy a szüleink hálószobájához is tartozott egy fürdő. A hallgatózáshoz a fonott szennyes kosarat kellett középre tolni, magunk alá tenni egy törülközőt, mivel folyamatosan szivárgott a csap. Mind a ketten a falhoz fértünk, de egyre nehézkesebben.
A bátyám hangos lélegzését is hallottam, pedig fülemet erősen a hideg falhoz nyomtam. Apa pillanatokon belül megszólalt:
– Felkelnél? Tizenegy óra van!
Anyánk halkan nyöszörgött, amikor megszólalt, kemény gúny vegyült a hangjába:
– Hazaértél, édesem?
– Haza, és vettem a fiainknak rendes ennivalót is, amit, a hűtőben körülnézve, te nem tettél meg. Talán ezért vittek szendvicset a szobájukba! Miért verted meg Christ? Miért akarod tönkretenni őket?
– Milyen anya vagy te… – súgta a fülembe a bátyám, amitől kirázott a hideg.
– Milyen anya vagy te? – ismételte meg apa félelmetes hasonlósággal.
Anya hangja hűvös közönnyel csendült fel, semmi idegesség nem hallatszódott benne, amíg apa hangja megremegett.
– Azt kapják, amit megérdemelnek!
– Tudod te is nagyon jól, hogy jó fiúk! Ha még egyszer részegen meg mered verni őket…
– Akkor mit csinálsz?
Halk kuncogás is társult a kérdés mellé, melynek egy hangos csapódás vetett véget. Apa valószínűleg az asztalra üthetett vagy bármire, ami a közelébe került.
– Pontosan olyanok, mint te!
Chris a kád mellé húzódott, annak támasztotta hátát. Arca félelmetesen elkomorodott.
– Bemegyünk? – kérdezte. – Nincs kedvem tovább hallgatni.
Bólintottam. Én sem akartam maradni, ugyanis a veszekedés ezen pontján következtek az „undorító férfi vagy, és a fiaid is azzá válnak” részek. A falon keresztül is átszűrődött az ordítozás, de én a testvérem arcát figyeltem. Egyenesen a sarokba nézett, zöld szeme benedvesedett. Kizárta a világot maga körül.
– Chris – szólítgattam, de nem felelt elsőre.
Egy apró rándulással visszafordult felém, megtörölte az arcát.
– Itt vagyok, nem mentem sehova.
Visszatoltunk mindent a helyére, elvonultunk a szobánkba, ahová csupán értelmetlen hangfoszlányok jutottak el az ordítozásból. Engem egyre gyötörtek a kétségek, hogy talán a bátyám mégis elment valahová, miközben ott volt mellettem.
- Writer
