VAKONA koromsötétben nem láttam semmit. Az égvilágon semmit! Tudtam azonban, hogy bármilyen szorult helyzetben is vagyok, muszáj ásnom. A kezemmel kell vájnom a földet, ahová beszorítottak.
Abba az irányba, ahonnan jöttem, nem fordulhattam vissza, hiába volt mögöttem a magam túrta alagút. Ott életveszély leselkedett rám, már megtapasztaltam, és azt is csak remélhettem, hogy ha tovább ások, talán megmenekülök.
Ilyen kétségbeejtő helyzetben még sohasem voltam. Szó szerint hajszálon múlott az életem, alig tudtam elmenekülni. A halál valamiféle sűrű füst formájában ide is utánam jött a föld alá, de bíztam abban, olyan tekergős ez a vájat, hogy talán eloszlik benne a mérgező gáz.
Míg lankadatlanul ástam, kapartam magam előtt a talajt, számtalan gondolat kavargott a fejemben. Mit ártottam én
