Állati

Oda, át

ODA, ÁTMár szinte elviselhetetlen volt az érzés. Muszáj volt tennie valamit, hogy ez megváltozzon. Kerül, amibe kerül…

Így indult neki. A göröngyös földhöz tapadó száraz fűszálakat kis idő elteltével egyenletesen sima talaj váltotta fel, amin könnyebb volt a haladás. Ment, csak ment rendületlenül, mivel a kitűzött cél ott lebegett a szeme előtt. Egy idő után már nem is érzékelte, mióta van úton, csak arra összpontosított, hogy minél előbbre jusson.

Közben bealkonyodott, de őt ez sem tudta megállítani. Váratlanul, talán mert fáradt volt és elkalandozott a figyelme, vagy csak a sötét tette, nem lehet tudni, valami viharféle száguldott el közvetlenül az orra előtt. A bal oldali irányból érte az inzultus, amitől hátra tántorodott, és csak nehezen nyerte vissza az egyensúlyát. Meg kellett állnia, pihennie egy kicsit. Csak ezután tudta folytatni útját az eredeti irányban, kitűzött célja felé.

Apránként kivilágosodott, a hajnali fényben jobbak lettek a látási viszonyok. Ettől ő is erősebbnek érezte magát. Pedig előző este nem is pihent igazán, csupán a tempóból vett vissza egy keveset.

Már jó ideje haladt, amikor az előző napi rettenet megismétlődött. Olyan hirtelen, hogy szinte fel sem fogta, ismét elszáguldott előtte valami. De most jobbról érkezett, és olyan sebességgel, hogy a lendület, a felkavart szélvihar hanyatt döntötte. Egyszerűen nem tudta visszanyerni az egyensúlyát. Hiába próbálkozott, sehogy sem sikerült. Így esteledett rá, ebben a tehetetlen állapotban. A sok kísérletezéstől teljesen elgyengült. Már azt hitte, útja itt, egyszer és mindenkorra véget ér, amikor valahogy mégis talpra tudott állni. Sokáig mozdulatlanul gyűjtötte az erőt, hogy folytathassa, amit megkezdett. A hajnal megerősítette, s attól, hogy látja a környezetét, elszántabbá vált.

Csak ment tovább, haladt rendületlenül, és lám, a sok erőfeszítés meghozta a gyümölcsét. A levegő érezhetően nedvessé vált, jólesőn csiklandozta az orrát. Hamarosan megérkezik – nyilallt belé a felismerés. Öröm és bizakodás járta át minden porcikáját. Vége a nélkülözésnek, újra valódi elemében érezheti majd magát.

Ekkor váratlanul hatalmas valami tornyosult elébe, és a levegőbe emelte. Sok mindent átélt az elmúlt napokban, de ehhez foghatót nem. Egyidejűleg furcsa zörejeket is hallott, amit eddigi életében még sohasem.

– Jaj, te szegény, már majdnem a vízbe értél! Pedig úgy látom, már ha jól emlékszem a biológiai tanulmányaimra, te nem mocsári teknős vagy. Gyere kedves, segítek. Visszaviszlek a száraz oldalra, nehogy sokat kelljen talpalnod ezen a forgalmas útszakaszon…

LASSÚ TEMPÓBANPuritánul élek, egyebem sincs, csak a házam. Mégsem elégedetlenkedem. Lassú tempóban csordogál az életem.

Persze eljutok így is mindenüvé, ahová csak vágyom. A vágyaim egyszerűek, nem elérhetetlenek.

Társaságom alig van, az ismeretségi köröm kicsi.

Mint szinte mindenkinek, ellenségem nekem is van, noha igyekszem nem útjába kerülni senkinek, és szándékosan nem korlátozom senki mozgásterét. Ha mégis valaki „belém botlik”, azt csakis a sors akarhatta úgy.

A látásom széles körű, a figyelmesség lételemem, ami sokszor jól is jön, hiszen mindenki tudja, hogy az éles látás – különösen előrehaladott korban – akár életet menthet.

Csendesen éldegélek, ilyen téren ellenem még sohasem merült fel panasz.

Annak ellenére, hogy alig vesznek észre, azt hiszem, mégis képes vagyok nyomot hagyni magam után.

És ha elmúlik az életem, akármilyen szegény vagyok, mégis marad utánam valami.

Ha más nem, az egyetlen kincsem, vagyonom biztosan megmarad: a megüresedett, meszes falú, hófehér csigaház…