IRIGYSÉGKinéztem az ablakon. Már világosodott. Köd szitált, nedves, tipikus őszi idő volt. Szinte hallani véltem, amint a hideg szélben hangos, ismétlődő csattanással egymáshoz verődnek a csonttá kopaszodott fák vizes ágai.
Számomra megkezdődött a nap, el kell indulnom a munkahelyemre. Pedig ilyen időben még a kutyát sem kergetik az utcára. Az ám, a kutyát nem is!
Pillantásom az ablakról, az ágyam lábánál, meleg takaróján hangosan szuszogó kutyámra esett. Az esti vacsorától még mindig félreálló hassal, kiterülve alszik, lába néha megrándul. Talán álmában nyulat kerget…
Irigylem a kutyámat. Neki nem kell most az utcára mennie. Nem kell a napot munkával töltenie, alkalmazkodni alamuszi kollégákhoz, mogorva főnökhöz.
Irigylem a kutyámat. Nem kell sorban állnia a közértben. Nem kell főznie
