A kis Francia menyasszonyiruha-bolt

ELSŐ FEJEZET-2

Szóval Larisa keze így került a kilincsre, miután eldöntötte, hogy pusztán önmaga szórakoztatására talán mégis be kellene mennie oda, hogy felpróbáljon pár ruhát, már csak a hecc kedvéért is. Miért is ne, mi más dolga van? A tapéta megvárja. Úgyhogy belépett a boltba, erre csilingelni kezdett egy kis csengő, és mire felocsúdott volna, már ott állt közvetlenül Mrs. Muldoon, a nyolcadikos nyelvtantanárnője előtt, aki egy felírótáblát és egy tollat tartott a kezében, mintha éppen leltárt készítene. Larisa mozdulatlanná dermedt, és pontosan tudta, hogy ez lenne a legmegfelelőbb pillanat a menekülésre. De utána Mrs. Muldoon levette a szemüvegét, és hagyta, hogy az a láncánál fogva a keblére hulljon. Kicsit zaklatott, vagy talán csak értetlen pillantását a reménybeli vásárlóra emelte.

– Elnézést – dadogta Larisa. – Nem számított rám. Gondolom, az ilyen helyekre előre be kell jelentkezni. – Bár csak homályosan rémlett neki az információ, biztosan hallhatta valakitől korábban, hogy Mrs. Muldoon felhagyott a tanítással, hogy esküvői szalont nyisson, ezért messze nem lepődött meg annyira, mint egyébként tette volna, amikor a volt tanárnője szemében felismerés csillant, és az idős hölgy eldobta a felírótábláját, hogy a nyakába ugorjon.

– Az olyan helyi lakosoknak, mint Larisa Pearl, dehogy kell! – búgta neki. – Drágám, hogy vagy? Hallottam, hogy talán visszajössz, és az áldóját, milyen jól nézel ki! Larisa Pearl az én üzletemben! Ne ácsorogj már ott, gyere beljebb!

Larisa előrébb lépett, és megállt a helyiség közepén. Az üzlet kicsi volt, négyzet alapú, a végében egy vitrin, a falai mentén pedig végig vállfákon lógó menyasszonyi ruhák, amelyek némelyike hosszú volt, és sikkes, mások buggyosak és muszlinosak, sőt pár törtfehér is akadt. Az egyik sarkot az örömanyáknak és koszorúslányoknak szánt kollekciók kapták – bordók, lazacrózsaszínek, türkizkékek –, míg egy másikban változatos fátylak kellették magukat: csipkések, csíkozottak, mintásak.

– Hát, igazából nem tértem vissza – próbált meg Larisa kibontakozni Mrs. Muldoon öleléséből.

– Timmy O’Leary mondta, hogy látta, amikor ma délután leszálltál a vonatról. Együtt kávéztunk ebéd után Antonio pékségében. Rögtön úgy éreztem, ne kérdezd, miért, hogy be fogsz nézni hozzám. Mintha tényleg a jövőbe láttam volna. – Mrs. Muldoon hátralépett, és a kezét csípőre téve Larisára vigyorgott. – Egyszerűen tudtam, hogy meglátogatsz a szalonomban.

Larisa bólintott, de nagyon vigyázott, hogy semmilyen valódi reakció ne tükröződjön az arcán, mert még nem tudta, hogy tényleg rögtön ki akarja-e teregetni a lapjait.

– Ezek a ruhák mind franciák? – kérdezte, miközben körülnézett.

Mrs. Muldoon csak legyintett, mintha egy bogarat akarna elhessegetni.

– Jaj, nem, az csak egy trükk arra, hogy becsalogassam az embereket az ajtón.

Pár pillanatig tétován álltak ott egymással szemben, miközben Larisa végignézett a teljes kínálaton az üzlet egyik sarkától a másikig.

– Milyen sok ruha – jegyezte meg, mert nem tudta, mi mást mondhatna.

Mrs. Muldoon függőlegesen maga elé tartotta mindkét tenyerét, és fel-le mozgatta őket, mintha egy járművet próbálna megállítani.

– Nehogy pánikba ess. Ez elég nyomasztó tud lenni. De ne aggódj, biztos, hogy találok valamit a nagy napodra. Különleges tehetségem van ahhoz, hogy ráhibázzak a tökéletes ruhára.

– Nem, nem… – kezdett volna tiltakozni Larisa, de Mrs. Muldoon félbeszakította.

– Larisa Pearl férjhez megy! – énekelte egy helyben ugrálva középmagas sarkú cipőjében. – Larisa Pearl férjhez megy!

– Hát, igazából nem, csak kíváncsi lettem a ruhákra – próbálta meg Larisa kijavítani, de az idős hölgy meg se hallotta.

– Hoztál magaddal kombinét? És pánt nélküli melltartót?

Larisa csak bámult, azon gondolkozva, hogyan menthetné ki magát ebből a helyzetből, de Mrs. Muldoon ismét csak legyintett.

– Ne aggódj, van itt néhány kölcsöndarab. – És mielőtt még Larisa tiltakozni kezdhetett volna, Mrs. Muldoon már be is terelte a vitrin mellett nyíló kis folyosóra, ami egy túlméretezett próbafülkébe vezetett, a kezébe nyomva a kölcsönfehérneműt és egy frottírköntöst.

– Vedd fel ezeket, én meg mutatok pár ruhát. Hoztál újságkivágásokat olyan stílusokról, amelyek tetszenek?

Larisa megrázta a fejét.

– Semmi gond. Mutatok egy válogatást.

És mielőtt még Larisa észbe kaphatott volna, már benne is volt ebben a színjátékban, le is vette a csizmáját és a pamutszoknyáját, hogy magára húzza a csipkés melltartót. Van valami furcsán és megtévesztően intim abban, gondolta, miközben ott állt majdnem meztelenül, ha az ember az alsóneműjében – vagyis inkább valaki másnak az alsóneműjében – mutatkozik olyasvalaki előtt, aki szinte idegen számára. Úgyhogy csak állt ott a kapott melltartóban és kombinéban, és hagyta, hogy magával ragadja Mrs. Muldoon lelkesedése. Végül is, mi baj lehet ebből, gondolta.

– Mindig is arról álmodoztam, hogy megtervezem magamnak a tökéletes esküvőt – jegyezte meg –, de nem gondoltam volna, hogy az otthonomhoz ilyen közel találok egy menyasszonyiruha-szalont. – Ez persze nem volt igaz. Larisa soha nem álmodozott semmilyen esküvő megtervezéséről, tündérmeseszerű menyegzőről pedig semmiképpen; alig jutott eszébe bármi ilyesmi. Miért csinálja ezt? Nem tudta a választ, de abbahagyni sem bírta. Halványan sejtette, hogy konfliktuskerülésből enged, mint oly sok mindenben, de nem csak ezért ment bele a játékba. Örült a haladéknak, amit kapott, a menekülőútnak. Rendkívül felszabadítónak tűnt számára eljátszani önmagának ezt a változatát.

– Nos, nagyon okos dolog volt tőled, hogy vártál, édesem – szűrődött be Mrs. Muldoon hangja a próbafülkébe. Larisa hallotta, hogy vállfákat tologat, és ruhákat vesz le róluk. – Az én Sallym, az isten áldja, boldog a maga öt gyerekével (akik közül ketten már kamaszok!), de húsz kilót szedett fel magára, és részmunkaidőben utazási ügynökként dolgozik. Ez van, ha az ember túl korán megy férjhez.

Larisa bólintott. Még emlékezett Sallyre, egy évfolyamra jártak középiskolában. Barátoknak számítottak, vagy valami olyasminek; volt pár közös órájuk, és időnként egy asztalnál ebédeltek.

Mrs. Muldoon bedugta a fejét a próbafülkébe, és lepakolt néhány ruhát a fal mellé tolt rojtos ottománra. Felsegítette Larisát egy kis zsámolyra, ami a tükörrel szemben állt.

– Neked viszont milyen alakod van még mindig! Pont olyan, mint bálkirálynő korodban.

Larisát kicsit felzaklatta, hogy Mrs. Muldoon még emlékszik azokra az időkre, amikor ő bálkirálynő lett a KC középiskolában. Már el is felejtette, mennyire jól szigetelnek ezek a kisvárosok, hogy meg tudják őrizni a múltat. Mindig is szégyellte ezt a bálkirálynős dolgot, nem is sejtette előre, hogy megválasztják. Aránylag népszerű volt ugyan, belegondolva, de nem az a típus, aki részt vesz a sportrendezvényeken, diáktanácsi helyekért indul, vagy bálokat, autómosásokat és osztálykirándulásokat szervez. Ő komolyabban vette a tanulást, mint a többi gyerek, és csendesebb is volt.

De még mielőtt reagálhatott volna, Mrs. Muldoon feltartotta neki az első ruhát, és intett, hogy bújjon bele. A felsőrésze anyagában mintás volt, hamis tollakkal díszített szoknyája a viselője bokáját verdeste, és az egész halvány barackszínben játszott. Larisának egy strucc formájú marionettbábu jutott eszébe, amit évekkel korábban látott egy vidámparkban; egy bőrsapkás férfi húzogatta a zsinórjait úgy, hogy a strucc a járdán ugráljon, filcarcán nevetséges, rózsaszín vigyorral.

Mrs. Muldoon gyorsan hangot adott a véleményének.

– Nem hinném, te igen? Egy kicsit túl sok Zsa Zsa, és nem elég Gabor, ha érted, mire gondolok.

Larisa nem értette, de neki sem tetszett a ruha.

Jött a következő – egy csillámporos Hamupipőke-szoknya szív alakú dekoltázzsal és spagettipántokkal. Mrs. Muldoon segített Larisának belelépni, majd felhúzta hátul a cipzárját. Addig rángatta a pántjait és igazgatta a fűzőjét, amíg pont úgy állt a lányon, ahogy neki tetszett. Amikor Larisa megfordult, hogy megnézze magát a tükörben, nem találta különösebben csúnyának a ruhát – talán csak egy kicsit túl fiatalosnak és mindenképpen túl prímabalerinásnak, de az is egy stílus. Mrs. Muldoon is végigmérte.

– Ó, helló… Glinda, a jó boszorkány, nemdebár? Soha nem hagynám, hogy ezt tedd magaddal. És, ha már itt tartunk… drágám, olyan régen nem láttalak. Mit kezdtél az életeddel? Ahhoz kétségem sem fér, hogy fergetegesen sikeres lettél. – Ezzel letelepedett az ottománra, a ruhák közé, állát az öklére támasztva, a könyökét a térdére, és várni kezdte, hogy Larisa levetkőzzön.

– A Sotheby’shez kerültem – válaszolta Larisa homályosan. Valójában nemrég rúgták ki onnan, bár ezt még nem sikerült teljesen felfognia. – Az Ingatlaneladások és Magángyűjtemények részleghez.

Mrs. Muldoon bólogatott, és felmarkolta a levetett ruhát.

– Milyen nagyvilági!

Larisa utolsó öt éve a Sotheby’snél egyáltalán nem a nagyvilágiság jegyében telt. Egyszer felutazott Londonba az éves nagygyűlésükre, de nagyjából ennyi. Ugyanakkor az sem volt ellenére, hogy lendületesnek és dinamikusnak állítsa be a karrierjét.

Mrs. Muldoon felugrott az ottománról, és ismét énekelni kezdett.

– Larisa Pearl férjhez megy, férjhez megy, de férjhez megy! Ó, drágám, úgy örülök ennek.

Larisa mereven elmosolyodott a piedesztálon állva, és ismét átfutott az agyán, hogy tisztáznia kellene a helyzetét. De most már hogyan tehetné, miután ilyen messzire ment? És egyébként is, úgy tűnt, hogy Mrs. Muldoon nagyon élvezi az egészet. Miért is rontaná el az örömét? Leereszkedett a magasból, és hagyta, hogy kicipzározza a ruháját.

A következő három öltözék olyan merev és vastag volt, mint a tojáshab – az első törtfehér szoknyarészének bevarrt hullámai mandulás habcsókra emlékeztettek, a másodikéi a selyemcukorkára, a harmadik hosszú uszályban végződött. Mrs. Muldoon mindegyikkel elvacakolt egy darabig, mielőtt félredobta volna őket, és eközben végig kérdéseket tett fel Larisa nagy napjáról, amelyekre gyakran ő maga adta meg a választ.

– És hol is lesz? Ó, hát persze! A házban – csapta össze két tenyerét az álla előtt csillogó szemmel. – Elmhurstben. Hallottam, hogy rád hagyta szegénykém.

– Hát, nem, igazából a szüleimre, de…

Mrs. Muldoon levegő után kapott.

– Ó, és hogy vannak a szüleid? June és Ward Cleaver.1 Én mindig is így gondoltam Clarkra és Kittie-re. Olyan boldog volt a házasságuk.

Larisa lelki szemei előtt átsuhant egy emlékkép a szüleinél tett utolsó látogatásából – egy mocskos szivacsé, ami egy félig kipucolt vécében lebegett, mert az anyja gondolatai menet közben elkalandoztak. Szokás szerint az apja vállalta magára, hogy megoldja a helyzetet, miközben ő habozott. Te jó ég, milyen rettenetes gyereke a szüleinek. Mennyire esett volna nehezére eltávolítani egy mocskos szivacsot a vécéből?

– Jól vannak – blöffölte. – Alig érnek rá. Most éppen hegyet másznak a Himalájában. – Azt remélte, Mrs. Muldoon nem vette észre az árulkodó habozását. Nagyon kevés embernek beszélt az anyja betegségéről, és egyelőre nem volt kedve az egész várost beavatni a dologba.

Mrs. Muldoon szerencsére minden fennakadás nélkül továbblépett.

– Azok ketten mindig is olyan aktívak voltak, hogy az csuda!

Clark és Kittie egészen a közelmúltig a környéken éltek, abban a szerényebb, koloniál stílusú házban, amelyben Larisa is felnőtt. Az apja, egy nonprofit szervezetekre szakosodott közösségi jogász, közismert embernek számított a városban. Larisa még emlékezett arra, mennyit találkozgattak a helyi családokkal, milyen sokszor látták őket a templomban. Egy térdveregetés, egy kézfogás. Hogy vagy, Charlie? Ugorj be egyszer egy kávéra. Ismered Kittie-t… mindig akad a sütőjében egy banánkenyér vagy valami hasonló. Hét évvel ezelőtt eladták a házukat, és egy nyugdíjas közösségbe költöztek New Hampshire déli részén. Ezt már évek óta tervezgették, a helyszínt a golfpálya, a fedett medence és a tóparti házhoz való közelség miatt választották, ahova időnként nyaralni jártak. De nem sokkal a költözés után Kittie, aki korábban nagyon is a kezében tartotta a dolgokat, hirtelen egyre több buta kis hibát követett el. A rövid távú memóriája kezdett elsőként kihagyni. Kiment a házból, hogy meglocsolja a virágokat, és megfeledkezett a sütőben lévő vagdalt húsról. Néhány számlát kétszer is befizetett, másokat meg egyáltalán nem. Nem emlékezett, hol hagyta abba a kötést, és úgy találtak rá, hogy körbe-körbe forgatja a kezében az addig elkészült részeket, azt keresve, hol folytathatná. Nem, Kittie már egyáltalán nem tudta úgy ellátni a háztartást, mint korábban. Olyan gyorsan romlott az állapota, hogy az is szóba került, hogy visszaköltöznek Elmhurstbe. Larisa az apjának nem szólt erről ugyan, de egyáltalán nem helyeselte ezt a tervet. Az a ház hatalmas, nem bírták volna kezelni. Nem. Elmhurstöt ki kell pofozni egy kicsit, és utána eladhatják. Tudta, hogy ezen mindenki megdöbben majd, de igazából nem volt más választásuk.

Mrs. Muldoon egy ideig békén hagyta a ruhákat, és minden energiáját Larisa faggatására fordította.

– Mikor lesz? A dátumot kitaláltátok már?

A szeme tágra nyílt, már-már megszállottnak tűnt az örömteli várakozástól. Larisa pedig, látván, mennyire beleéli magát a dologba, csak annyit tudott határozatlanul kinyögni: „Júniusban?” Mrs. Muldoon erre lelkesen összecsapta a kezét.

– Nincs tökéletesebb egy júniusi esküvőnél. Gondolom, a következő júniusra gondolsz, ugye? Akkor már csak… – kezdett az ujjain számolni – …október, november, december… nyolc hónapotok maradt a megtervezésére. – Larisa karjára tette a kezét. – De ne aggódj, az elég lesz.