Egy nyár

1.-1

1.– Cuc máj nudli!

– Melyik oldalon? – nézett fel Zsin a rengeteg papír közül.

Gorka, a szokásos ceruzájával a szájában, ingatta a fejét, miközben a tabletjét püfölte, időnként a tepsi méretű telefonján piszkált valamit.

– Nem hiszem el.

– Mit találtál, Chris?

– Ming találkozni akar velem a White Rabbit nevű pubban. Biztosan eltévesztette, nem nekem akarta küldeni.

– Biztosan nem – mondta határozottan Gorka, és állta Zsin szúrós pillantását.

– Miért? – kérdezte Zsin.

Gorka köhögni kezdett és kajánul nézte Christ:

– Másszál ki belőle egyedül pajtás.

Kristóf nyelt egyet. Mert most erre mit mondjon? Hogy Ming, a kínai, modellszerű lány ugyan Zsinnel van néha, de igazából Chris, azaz Kristóf jön be neki. Ezt nem is titkolja, mindenki tudja, csak Zsin nem érti. Kivágódott az ajtó, és a konyhába bebotorkált egy kazalhajú, vékony, hosszú srác, egy rózsaszín Hello Kitty köntösben, ásítva.

– ’Ning, guys! ’Gelt, srácok!

– 14.12 van, Liam – vetette oda Zsin.

– Kínában? Már fent vagytok?

A srácok erre nem is feleltek. Liam behunyt szemmel kapcsolta be a vízmelegítőt, amibe Gorka automatikusan tett vizet. Aztán kinyitotta a hűtőt, konstatálta, hogy nincs tej, ezért nyújtotta a kezét, amibe Kristóf betett három egyfontost, majd Zsin lerúgta a flip-flop papucsát, amit Liam felvett, és elindult Szaddamhoz, ahogy ő hívta az egy utcával arrébb lévő kisbolt egyébként pakisztáni tulajdonosát. Kristóf szólni akart, hogy a női, rózsaszínű Hello Kitty-s köntös bizonyos részeken nem takar és a Hello felirat nem jó helyre esik, de Zsin megfogta a karját, és nemet intett a fejével.

– Na de ha…

– Legyen egy jó napja másnak is!

Kristóf egy éve volt Bristolban, lassan megszokta: itt senkit sem érdekel, hogy ki hogy öltözik. Liam akár a Broadmeadre, a város központjába is besétálhatott volna ilyen öltözetben, senki még csak meg se nézte volt. Not is your business! Nem a te dolgod! Az egyik aranyszabály Angliában. A NÉZZ JOBBRA! szabály mellett, ami Kay szerint a hosszú élet titka errefelé. Kay amúgy egy vörös hajú, gömbölyű, sunderlandi leányzó volt, aki fejébe vette, Bristolban fog angol irodalomból doktorálni, különösen Chaucer és kora érdekelte. Hogy miért Bristol?

– Darren annyira édes volt, és ő itt tanult. Aztán apám azt mondta, minél messzebb vagyok, annál jobb. Ennyi. De miért érdekes ez? – nézett Kristófra félig hunyt pillákkal a csodás szeplőkkel megáldott lány.

Tényleg nem érdekes. Errefelé főleg nem. Otthon, Újpesten, azt mondták volna olyan csucsu a csaj, ami a dundi, puhán rezgő alkatú hölgyek meghatározása volt. Igaz, többen mondták, ilyen kifejezés, hogy „csucsu a csaj” nincsen, ám Kristóf megesküdött rá, hogy hallotta. És így van.

Kay közben megérkezett a konyhába.

– Dios mio! – suttogta Gorka.

A lány nem volt túlöltözve. Szemüveg, okosóra, amit sosem vett le, és egy piros tanga volt rajta. Intett a tátott szájú srácoknak, levett egy bögrét, filtert tett bele és forró vizet öntött rá. Aztán a filtert kivette, letette az asztalra az egyik papírhalom tetejére, és a hűtőben tejet keresett. Derékszögbe hajolva a válla alatt kérdezte:

– Herman’s Hermits?

A srácok kicsit arrébb hajoltak, mert Kay arcát nem látták attól, amit néztek. Aztán Kristófra meredtek, mert Kay ilyen megjegyzéseit csak ő értette.

– Liam mindjárt hoz.

Gorka kivette a szájából a ceruzát. Zsin nézte Kristófot:

– Mi van?

Kay felállt, lesajnáló pillantást vetett és vezényelt Kristófnak:

– Herman’s Hermits, angol zenekar. 1966-ban a legnagyobb sikerük a No Milk Today (Nincs tej) című daluk volt.

– Azta! Te ezt tudod.

– Igen, Zsin. Bocs, Kay, de nem öltöznél fel? Nagyon kedvesek és bájosak, ám ugye…

– Nincs köntösöm – vonta fel a vállát a lány, és a srácok feje vele mozdult.

– Adok egy pólót.

– Megyek.

Az ajtó kivágódott, mert Liam képtelen volt kinyitni bármilyen ajtót. Egy szoftver-zseni volt, csak az ajtók az ellenségei. Letette a tejet, elkapta Kayt és megcsókolta.

– Inkább a tejet – mondta lány.

Kristóf mobilja megint rezgett, és Kay felvette.

– Mi a csudda! – mosolygott és lapozott a mobilon.

– Liam, add már rá a köntösödet – morogta Gorka, akinek beszűkítette a látását a lány.

Liam levette a köntösét és a göcörésző lányra terítette. Ott állt egy szál mosolyban.

– Most jobb? – kérdezte grimaszolva Zsin.

– Nem. Viszont más – felelte Gorka.

– Bocs, Kay, az az én telefonom – nyúlt Kristóf a mobiljáért.

Közben Liam is nézte a telefont.

– Holy s**t! Ming alád akar kerülni, Chris?

– Hogy mi? – pattant fel Zsin.

Liam mutatta a telefont, amin Ming éppen egy erősítőgépen dolgozott. „Ez így jó lesz a Rabbitba?” felirattal.

– Mit akar tőled Ming? – nézett Kristófra.

A fiú rendezgette a papírhalmokat az asztalon. A ház legnagyobb asztala volt, főleg, hogy nem volt másik. A közös projekt, amin dolgoztak, sok papírt termelt. Ezzel volt teli AZ asztal.

– Állítólag a magyar srác nagyon jó – mondta Kay, és Liam összehúzott szemöldökkel nézett rá – Hallottam.

– Én is – bólogatott Gorka.

– Próbáltad?

– Liam! Kérlek! Katolikus vagyok!

– Az mióta kizáró ok? Főleg a papoknál.

– Nem akarok ebbe belemenni, jó?

– Jó. Mit akar Ming? Ezt „a magyar srác nagyon jó” dolgot ellenőrizni. Nehogy aztán a kis mosolygó lánykák bánatosak legyenek.

– Most akkor mit akar Ming? – nézett zavartan körbe Zsin.

– Azt, pont azt – sóhajtotta Kay, és tejet öntött a teájába, majd Liammal együtt elvonult.

– Mondjon már valaki valamit!

– Valami – mondta Gorka, és visszatette a ceruzát a szájába.

– A ceruza azért kell, hogy ne tudjak mérgemben mondani valamit, amit később megbánok – mondta még az elején a baszk fiú, Gorka Loitaxa.

Kristóf tovább pakolta a cuccait. Bajban vannak. Június végéig tart az Erasmus ösztöndíj. Ha addig nem találnak másikat, menniük kell. A SMAFU-val együtt. Solar Manual Accumulator for U. Vagyis egy kézi napelemes akkumulátor nektek, ami bárhol, gyenge fénynél is képes áramot termelni, miközben egy 1000 wattos gépet tud működtetni. Jó ötlet, Agárdi Kristófé a gép terve, a kinézete is. Zsin Ho Kuáé a napelemek elkészítése, összerakása, működése. Gorka Loitaxaé a tökéletes, kicsi és nagy kapacitású akkumulátor megvalósítása. Liam W. Ballantine a szoftvert hozza, ami vezényli a rendszert. Így álltak. Csak az 1000 watt még messze. Nem tudtak elég áramot tárolni és egy jobb szoftver kellene, hogy mindig, egy gyertyafénynél is működjön. Akkumulátor és vezérlés. Ez a probléma. Ehhez kellene még vagy kilenc hónap. És pénz, hogy maradhassanak. Itt Bristolban, a University of West Englanden, a Nyugat-angliai Egyetemen. Az Erasmus adna tanulóvízumot, pénzt nem. És persze kellene valami Nagy Áttörés. Utána menne minden. Kristóf biztos volt benne. Ha bejutnak a Bristol Robotic Laboratoryba, a bristoli Robotkísérleti Központba, akkor…

Május eleje volt. Már három helyről elküldték őket. Holnap találkozik majd az egyetem Nobel-díjas professzorával, aki ugyan orvos, de tudós is. És sok pénzről dönt. Ösztöndíj, projekt, pénz és állítólag megérzi, mi a tuti. Milliókat hoz az egyetemnek. Hetvenöt éves, de aktív. Dr. Wesley Tenshaw. Orvosi Nobel-díj, közösen egy doktornővel. A csomagoló antitestekért. Ennek utána kell néznie, hátha rákérdez. Mert ő fog tárgyalni. Agárdi Kristóf, Budapesti Műszaki Egyetem. Erasmus hallgató. Újpestről. Ahol minden, de minden kezdődött. A Megyeri temetőben.

– Te ilyen csendes dilis vagy, vagy kezdjek el sikítani?

Kristóf ekkor vette észre a csinos, fekete lányt. Hollófekete haja magas kontyban, kicsit mandulavágású mélybarna szeme érdeklődve nézte a fiút. Egészen barna bőre volt, rövid, festett körme. Egy póló, térdig érő, rongyos szélű farmer, bőrszandál. A lábkörme is festett. Formás lábára egy tigris volt tetoválva. Vállán nyersbőr tarisznya. Kezében egy csokor tarka virág. Ami olyan szép volt, mint maga a lány.

– Csendes dilis vagyok. Ne haragudj. Azt hittem, nincs itt senki.

– Na, az vagyok én. Amúgy mit csinálsz?

– Az apámnak meséltem el, túléltem az első évet az egyetemen.

A lány körülnézett. Aztán a hajába tűzött napszemüveggel is. A fiú mosolygott.

– Minek a napszemüveg?

– Tudod, szabad szemmel nem látom apádat. Esetleg csak asztrál állapotban lebeg, akkor a polaroid lencse hátha megmutatja. Az apádat.

A fiú nevetett kicsit, majd megfogta a sírkövet, amely mellett állt.

– Négy éve meghalt.

– Ó. Bocsánat. Én meg poénkodom.

– Semmi gond, biztosan élvezi, nagyon jó humora volt.

– Élvezi? – nézett nagyot a lány, és közelebb jött.

Agárdi István 1966–2011.

– Nagyon fiatal volt.

– Ő igen, a szíve, mint kiderült, nem. Agárdi Kristóf. Szia.

– Perák Emőke. Szia. És az apád…

– Tudod, én hiszem azt, hogy hallja, amit mondok. Nagyon szerette volna, ha leérettségizem. Aztán, ha egyetemre megyek. Amikor megvolt az érettségim, kijöttem, szakadt az eső, megmutattam neki: Fater, sikerült. Majd megköszöntem neki.

– Azta!

– És kérhettem egy másolatot, mert az eredeti érettségi bizonyítvány ronggyá ázott.

A lány nevetett. Kis gödröcske volt az arcán, fehér gyöngyfogak a bíborszínű ajkak mögött. Szép lány volt. Friss és üde, komoly szemekkel, melyek játékosan tudtak csillogni.

– Amikor felvettek, akkor is kijöttél.

A fiú zavartan nézett.

– Ezt kitaláltad? Vagy mondtam esetleg…

– Nyilvánvaló következtetés. Semmi más.

– Értem. Igen, kijöttem. Aztán mondtam a Faternak, mármint apámnak, hogy messze kerültem az álomtól.

– Mi volt az álom? Bölcsészkar?

– Most én kérdezem, kezdjek-e félni vagy élve elengedsz?

A lány megint nevetett és nézte a fiút. Látta, milyen srác. Nem trendi. Rövid ujjú kockás ing, egy szemüvegmadzagon lógó napszemüveg, Ray Ban, az oxidációról ítélve nem mai darab. Sima vászon rövidnadrág, egy kényelmes szandál, a jobb lábán törött a nagyujja. A kisujján valami roncsolta a körmét. Kicsit puhának tűnik a srác. A vádlija izmos. Vékony a felsőteste, a feneke kemény. A karja száraz izom végig. Biciklizik. Nem keveset. Majdnem sűrű, barna haja van. Rövid. Nem fodrász vágja. A mamája vagy a csaja. Borotválkozik. Villanyborotva. Az álla alatt van egy forgó, mindig marad pár szál. Nincs elég anyag a szakállhoz. Ezért a kis körszakáll, egy kölyökarchoz. Rövid körmei vannak. A jobb kezén a kisujj körme hosszúra hagyva. Csavarhúzónak használja. Neki is egy marhabőr táska van a vállán keresztülvetve. Bőr karkötő. Meg egy fekete. Nem passzol. Aha! Emlék egy lánytól. Drágának tűnik. Hohó! ASSZONY! Ki hitte volna?

– Kedves Kristóf, tőlem csak az féljen, aki hazudik nekem.

– Ezt tudja a barátod is?

– Nagyon ügyes! Most már tudja. És már nem a barátom.

– Én… nem akartam…

– Jaj, Kristóf dehogynem! Semmi gond. Akkor melyik egyetem? Műszaki?

– Ezt… igen. Szerintem a szakot is kitalálod.

– Biztos?

– Biztos. Te olyan vagy.

– Milyen? – csillant meg a lány szeme.

– Egy igaz, veszejtő fekete rózsa; Igaz lélekkel szólva; Bús bánatom átkarolva; Hűs patakvíz a csókja; Minden jó megálmodója.

– Lorca?

A fiú már meg se lepődött.

– Majdnem. Alejo Carpentier, kubai író. Saját fordítás. Szerű.

– Szép. Mint egy kupola, amin átjön a napfény. Építész?

– Nem. Annyira nem vagyok tehetséges.

– Elektro-akármi?

– A körmöm miatt? Az a gépemhez kell. Nagyon szép gép.

– Oké. Dizájner.

A fiú nézte a lányt, és legszívesebben megölelte volna.

– Sosem gondoltam, hogy apám sírjánál találkozok a mesebeli Mindentudó Lánnyal, aki előtt semmi titok. Igen. De érdekelnek más dolgok is.

– Észrevettem. Pedig tényleg diszkrét vagy. Tán apád miatt.

A fiú nevetett és megveregette a sírkövet.

– Apám szerint mulya vagyok mindenhez. Meg bátortalan és…

– És egy asszony kellett, hogy ez megváltozzon.

– Na jó. Te ismersz engem, biztosan.

– Igen. Úgy három perce.

– Az asszony-dolgot, azt… – nézett végig magán a srác.

– A karkötő. A barna fonott az te vagy. Sok minden érdekel, szeretsz új dolgokkal foglalkozni. Belevágni sok mindenbe. A másik, az ajándék. Emlék. Tőle.

– Tőle?

– Kristóóóf! Az egy drága dolog. És már bocsánat, de a ruhád alapján, a kínai rövidnadrág, a régi Ray Ban, nem azt üzeni, hogy te vehetsz egy karkötőt úgy ötven rugó körül.

– Ötvenezer?! Komolyan?

– Nem tudtad. Rendes srác vagy.

– Mert hülye vagyok?

– Mert nem nézted meg, hogy mennyibe került, csak örültél neki, mert szép emlék.

Emőke látta a fiún, ez most felkavarta egy kicsit. Mert talán bűntudatot érez amiatt, hogy ott hagyta az idősebb nőt. Aki annyira jó volt hozzá. És sok mindent vállalt miatta.

– Ha nem lenne nevetséges, azt mondanám, pszichológus vagy. Esetleg rendőr. Vagy ügyész. Doktor Perák Emőke, kriminalisztikai szakértő.

– Leszek.

A fiú őszintén meglepődött.

– Tényleg?

– Tényleg. Még két év. Aztán doktorandusz szeretnék lenni. A kriminalisztika a céltudomány. Amikor megvan, akkor Nemzeti Közszolgálati Egyetem.

– Hűha! Ritka… izé…

– Ritka az olyan lány, aki ennyire eltökélten tudja, mit akar. Talán nem is randizna, ha elhívod? Biztosan magasak az elvárásai, úgysem érem el.

– Ez, kedves Emőke, borzasztó. Így még kisebbnek érzem magam.

– Biciklin erős vagy. Csak te meg a kerékpár. Az út és az izmok. Menni és nyomni, ahogy bírod. Ott magabiztos vagy. Semmi kétkedés.

– Azt ismerem. Nem okoz csalódást.

– Aha. Pofára?

– Teljesen.

– Legjobb barátod?

– Ezt így nem lehet, mert…

– Mert elhívtál volna?

A fiú mélyen nézett a lány szemébe.

– El. Ha pofon vágsz, akkor is.

– Nézzük. Nem a lakásodra hívtál volna egy döngetésre. Mozi, így egy nyári csütörtökön, nem pálya, mert nem tudod a moziműsort. Ahá! A haver, aki mozis, ma nem dolgozik. Ebédelni délután háromkor, kiesett. Nincs is annyi pénzed. Cukrászda! És ha Újpest, akkor a Horváth!

– Rémes. Nem talált.

– Az nem lehet – döbbent le a lány.

– Harangvirág. Ott jobb a Rákóczi-túrós. Szerintem te inkább rétesben utazol.