1.-2
2032 Words
– Meg buszon. A rétest tényleg szeretem. Oké, köszönjünk el apukádtól, és menjünk. Még a Manyi nénihez be kell néznem.
– Elviszel egy rokonodhoz?
– Nyugi. Isteni pofa volt. Már nem él sajnos. A virág neki lesz. Ja! Útközben ne vegyél nekem, csak útban lenne.
Kristóf megveregette az apja sírkövét, és ennyit mondott:
– Hát lehet ezt így? Komolyan?
Csak ültek a Duna-parton és ették a fagyit. A nap sütött, bár az ereje már csak simogatni volt jó. Kristóf a nyakában lévő könnyű pulóvert ráterítette Emőke vállára, aki azzal a tündöklő, gödrös mosollyal válaszolt.
– Jó tanuló vagy, Edie.
– Esetleg az Edie helyett más?
– Mi bajod vele? Imádsz kerekezni. Eddie Merckx a világ legjobb profi kerékpárosa volt. Az Edie pont jó.
– Akkor miért nem Ive?
– Az Apple formatervezője. A bálvány. Poszter a falon. Ahhoz még kicsi vagy. Nem is nagyon kicsi.
– Add vissza a pulóvert!
– Nem teszel te olyat – búgta a lány, és egy citromízű csókot adott Kristófnak.
Nem. Persze, hogy nem tesz olyat. Mert szereti. Mert nem lehet nem szeretni. Még akkor is, amikor mindent észrevesz és megmond. Azt is szereti benne.
– Nagy szarban vagy, fiam – fújta anyja a füstöt az ablakban, miután megismerte a lányt.
– Én? Miért? Csinos, szép, okos.
– Pont ezért. Itt nem mennek majd a fal dumák. A vetítések. A kitalált szövegeid, mekkora ász vagy, mikor néha tök alsónak is kevés.
– Igazán köszönöm, anya. Mindig jó veled beszélni.
– Mindig is jó lesz, fiam. Amíg vagyok. Mert utána senki nem fogja azt mondani neked: kisfiam.
– Nem úgy gondoltam, anya, de…
– Ami a de előtt van, az lószar. Ned Stark.
– Te nézed…
– A Gyűrűk Urát? Persze.
– Trónok harca, anya! Trónok harca.
– Mindegy. Jó kis film. Mindig meglepődöm rajta, hogy már akkor is ismerték a brazil fazont. Kicsi a világ.
Kristóf anyja egy neves kozmetikában volt kozmetikus, sok vendéggel, és a hasonlatait is onnan hozta.
– Nem az a lényeg, anya.
– Dehogynem. Ti, pasik azt szeretitek. Olyan Mátyás király-dolog. Legyen is, meg ne is. Aztán egy nő ne szóljon semmit, ha egy komplett teveszőr kardigánnal találja szemközt magát.
– Anya!
– Jó, jó – nyomta el a csikket a nő. – Emőke szuper csaj. Egy kis szemöldökszedés nem ártana. És a fekete szőre miatt…
– Légy szíves!
– Mit légy szíves? Még nem…
– Nem – mondta vörösre válva a fiú.
– Két hónap után? Sem? Nem mered?
– Ismerkedünk, anya.
– Ezt így hívják manapság? A mindenit. Aztán a leány nem kopogtat már a kulcs után édes fiam, mert azt a zárat olajozni kellene?
– Én ezt…
– Ti tudjátok – mondta az anyja, megsimogatta a fia arcát, összekócolta a haját, amit ő nem szeretett –, ennyire komoly. Nehéz lesz elválnotok.
– És ha nem válunk el? Ha örökké tart?
– Apád is ezt mondta, emlékszem. Aztán három számmal nagyobb méret, meg mínusz tizenöt év, és lelépett – mondta a fiának.
Az anyja akkor nagyon szomorúan nézett rá. Bólintott picit és kiment a szobából. Kristóf pedig akkor először úgy érezte, tényleg örökké fog tartani.
Ahogy most Emőke kibontakozott a csókból, még jobban érezte ezt.
– Szeretlek – simította a füle mögé a lány hollófekete haját.
– Tudom – súgta, és belecsókolt a fiú tenyerébe.
Aztán csak nézték, ahogy a hajók, csónakok mentek a Dunán és a nap lassan elolvadt a szépségben. Felálltak és elindultak a HÉV felé. Szentendrén voltak, a kedvenc helyükön. Nem biciklivel jöttek, kivételesen. Végigsétáltak a bevezető utcán. Aztán a Fő térre mentek, majd azon a piciny sikátoron törekedtek felfelé, ahol a lángos mennyei illata már vezette őket. Két ásványvíz, Emőke végighallgatta Kristóf morgását a műanyagszennyezés miatt, és a Templom térre felérve leültek egy árnyas falrészen. Lassan eszegették a lángost, a lány összezsírozta a fiú arcát, aki odafordult egy idősebb nőhöz:
– Tessék rászólni, bánt.
A nő zavartan felállt a padról, és odébb ment, a másik nővel együtt.
– Így kell üres padot szerezni – hajolt meg Kristóf, és Emőke göcögősen nevetett. Ahogy csak ő tudott. Aztán elnyúlt a padon, a fejét a fiú ölébe tette és nézték a régi templomot. A lombok között játszó napfényt, a sok embert, a gyerekeket. És csak boldogok voltak.
– Mesélj a csudamasináról! Hogy állsz vele?
– Abbahagytam.
A lány felült. Zord lett a tekintete és megfeszült az állkapcsa.
– Mit csináltál?!
– Ne kiabálj, más is hallja!
– Nem érdekel! Mit csináltál?!
– Abbahagytam. Nem lesz belőle semmi.
– Ezt te már tudod.
– Képzeld, tudom.
– Nem is vagy mérnök! Akkor honnan is?
– Beszéltem mérnökökkel. Leendő mérnökökkel. És szerintük nem lehet megcsinálni.
– Steve Jobs mit mondott volna?
– Steve Jobs? – nézett nagyot Kristóf.
– Igen, az a seggfej zseni.
– Nem seggfej. Néha talán pöcs volt, de sosem volt… pénisz.
– Fasz, Kristóf, így hívják. Neked is van. Az egyik legkedvesebb pajtásom.
A fiú teljesen vörös lett, és zavartan nézte a férfit, aki a mondatot hallva leejtette a fagylaltját.
– Emci, légy szíves.
– Nem vagyok einsteini képlet. Emőke a nevem. Szóval? Steve Jobs is abbahagyta volna?
– Ő nem, de ő egy zseni volt. Én meg nem vagyok az.
– Tény. Ettől még folytatnod kellene. Nem a megfelelő embereket találtad meg, nem a megfelelő helyen.
– Komolyan? Mert ki tudom választani, hogy kik kellenek a projekthez? Meg tudom mondani, mi kell hozzá? Milyen irányba menjünk?
– Igen.
Kristóf nézte a karcsú, fekete hajú lányt, ahogy majdnem fekete szemében lobogott valami olyan tűz, ami mindenkinek fényt adott volna. És a fény, az maga a remény. Mert a fény…
– Napelem!
– Pontosan – bólintott a lány.
– Mi az, hogy pontosan?
– Valami beugrott neked. Hogy rossz irányba mentél eddig, a bigyóddal.
– Univerzális Akkumulátor, áramforrás bárhol, bárkinek.
– Akkor a marketing már működik, csak még nincs mit eladni. Eddig dízel volt? Vagy valami egyszerű motor? Aztán energiatárolás és kész?
– Hasonló. Csak a tárolás és…
– Napelem. Valami spéci. Amit, mondjuk, komputer vezérel. Egy chip. Amit erre fejlesztenek ki. És egy igazi, szilárd anyagos aksi. Hogy bárhová el lehessen vinni, ne kelljen gondozni és nagy kapacitása legyen – sorolta a lány.
– Pontosan.
– Tényleg nem lehet megcsinálni – bólintott a lány és gyors mozdulatokkal kontyba tette a haját.
Ettől Kristófnak mindig kiszáradt a szája. Mert ilyenkor volt a legszebb, a felnyúló bársony karjaival, a szabaddá váló, csókra született nyakával és a mindig kicsit emelkedő melleivel. Atyavilág!
– Ezért hagytam abba.
– Nem. Te azért hagytad abba, mert nem hiszel saját magadban, Edie. Mert te formatervező leszel, és nem értesz ilyen mélységekben műszaki és tech dolgokhoz. Nem használod ki, azt, amiben jó vagy.
– Ennyi ember előtt?
– Ne vigyorogjál. Nincs mire – legyintett a lány, és mosolyogva nézte a fiú zavart arcát. – Jaj, te Edie! Sosem fogod megérezni, mikor viccelek veled? Bátran nevethetsz. Van mire – nyomott egy csókot a lány.
– Akkor miben vagyok jó? Még.
– Hm. A szervezésben. Megtalálsz embereket, mindenféle dologra. Mint a favágás.
Kristóf látott egy cikket a neten, hogy egy vidéki iskolának nincs pénze a korhadt fákat kivágni, ezért a gyerekek nem játszhatnak az udvaron. Az önkormányzat kasszája üres, éppen lenyúlta az aktuális polgármester. Két nap alatt az egyetemen összeverbuvált egy csapatot. Aztán szombaton lementek, kivágták a fákat, hatalmas tábortüzes bulit csaptak. Emőke évfolyamtársai közül páran szintén mentek, gitárokkal, dobbal. Egy helyi juhásztól kaptak pörköltnek valót is. Nagy buli volt. Még focimeccset is játszottak a gyerekekkel másnap. Amikor is jött egy teherautó, tíz facsemetével. Trágyával, és ami kell. Ezt Emőke szerezte. Micsoda nap volt! Aztán kaptak egy idézést a járási kapitányságra, szabálysértési eljárást indítottak ellenük, mert nem volt orvosi személyzet biztosítva az eseményen, a táncos rendezvényekre vonatkozó szabályokat sem tartották be, és ráadásul a falu vagyonát képező fák egy részét megsemmisítették. Aztán a faluban híre ment a dolognak és egy emberként mentek a rendőrség elé tüntetni. A feszült hangulat miatt a százados úgy látta, hogy felfüggesztett büntetést ró ki, és elengedte a vádlottakat.
– Az nagyon klassz volt. Jött mindenki szívesen.
– Mert te úgy tudsz kérni, hogy nem lehet nemet mondani.
– Biztos? Ha most…
– Eszedbe ne jusson! – suttogta Emőke, és a kezével betapasztotta a fiú száját. – Kristóf. Nem. Nagyon boldog vagyok veled. Talán túl boldog. De ezt nem. Jó?
– Emőke, én nagyon szeretlek. És…
– Én is szeretlek. És nem – mondta határozottan a lány.
Kristóf köszörült a torkán párat. Mert olyan szépen eltervezte. Ott kéri meg a lány kezét, ahol mindig boldogok voltak. Ahol először megcsókolta, mikor nyakukba szakadt a zivatar. És egyiküket sem érdekelte. Beljebb nyomta a kis dobozt a zsebében.
– Khm. Szóval te is azt mondod, nem lehet megcsinálni.
– Nem, Edie, én azt mondom, ITT nem lehet megcsinálni. Neked felfelé hajtó erő kell. Sok. Olyan emberek, akik mernek álmodni, és senki, semmi nem húzza vissza őket. Előre mennek. Mindig előre, mert a jövő ott van. Itt nem találsz olyanokat. Pénzt se fogsz kapni, mert nem adod el az ötletedet. Nem osztod meg valamelyik nagy ember fiával-lányával.
– Remek. Akkor mégis mit csináljak?
– Menj el innen!
– Tessék?!
Kristóf megrémült. Most igazán. Mert valahol ő is érezte, ez a megoldás. Talán az egyetlen lehetőség. De akkor Emőke…
– Menj el külföldre! Tanulni, és ott összehozhatod a dolgot.
– Veled?
A lány egy láthatatlan hajfürtöt simított hátra, és a templom tornyát nézte.
– Nekem, Edie, itt van a jövőm. Már akkor elmondtam. Ott a temetőben. Megyek előre. Idén diplomázom, nyáron gyakorlaton leszek és utána kezdem a doktori procedúrát.
– Nem is kell vizsgáznod, annyi tárgyból kaptál mentességet.
– Ez igaz, de akkor is vizsga lesz. Államvizsga. És diplomamunka.
– Amit már most ki akarnak adni. Mint az köztudott.
Emőke ránézett a fiúra.
– Ez rossz neked, Edie?
– Nem. Én rettenetesen büszke vagyok arra, milyen barátnőm van. Mindig is büszke leszek rá. Mikor már sztár leszel, és léleksimogató könyveket rittyentesz magukat nem találó, elveszett nőknek. Önbizalom-hiányban szenvedő pasiknak. Imádom az okos nőket. És az okos, szép nőket főleg.
– Ica nem volt annyira okos.
– Mert ismered, mi? – horkant fel a fiú.
– Igen.
Kristóf felállt és elindult a Duna felé futó lépcsőn. Ica volt az első nő az életében. Egy tíz évvel idősebb asszony, akivel csak úgy megtörtént. Aki kedves és aranyos volt. Aki tényleg szerette a fiút. Ő meg azt hitte, szereti az asszonyt. Mert úgy gondolta, minél többet szeretkeznek, annál jobban szereti. Később megtanulta, a két dolog nem ugyanaz. Ica egy borzalmas házasságban élt, és a fiútól megkapta azt a szerelmet, amit a férjétől hiába várt. Akit amúgy egyáltalán nem érdekelt, a felesége mit csinál. Aztán elfogyott az a tűz, ami táplálta ezt az eleve kudarcra ítélt kapcsolatot. A fiúnak már kevés volt csak az ölelés. A nő nem adhatott többet. Amikor otthagyta a fiút, akkor adta a karkötőt. Emlékül. És Kristóf viselte is. Azóta is.
– Edie, várjál már! Ne legyél gyerek!
Emőke szaladt utána. Megfogta a karját és egy csókot akart adni, de a fiú elhúzta a fejét.
– Most haragszol.
– Igen. Minek kellett beszélned vele? Minek felbolygatni dolgokat? Az nekem egy szép emlék. Egy igazán szép és boldogságos időszak az életemből. Bántottad?
– Ne légy már hülye!
– Anyám adta meg, hol éred el?
– Mivel az ő vendége, azóta is.
– Az ő vendége?! Nem hiszem el.
– És én is hozzá járok. Így aztán szóba kerül.
– Két gyanta között az én volt barátnőm kerül szóba köztetek?
– Lézeres kezelés. Illetve…
– Na, ezt ne, légy szíves.
– Mert a késztermék az oké, ahogy készül, az fúj?!
– Talán van olyan szó nálad is, hogy szemérem.
– Van. És van, amikor nem használom. Remélem, emlékszel.
Kristóf emlékezett. A szállodára, ahol először szerették egymást. Hosszan és boldogan. Aztán másnap alig bírtak kerekezni. Valóban, szemérem nem volt ott. Akkor.
– Emlékszem. Arra is, hogy egymás múltjával nem foglalkozunk. Kinek hány barátja, barátnője volt.
– Nem foglalkozom vele. Tudom.
– Az anyám…
– Nem mindet tőle. Vannak barátaid is.
– A Fecó soha… szóval ő.
– Rendes srác, jót akar neked. És imád mesélni.
– A hülye.
– Nem. Jó haver. Icát nem ő mondta. Véletlenül került szóba, amikor…
– Mondtam, hogy ne…
– Amikor anyád azt kérdezte, miattam vagy-e szomorú. Mondtam, hogy szerintem valami évfordulótok lehet az asszonnyal. Akkor mondta anyád, az lehet, mert tegnap járt nála az Ica, és csendes volt. Pedig imád beszélni. Aztán azt is mondta, beszélhetnék vele, mert te velem komolyan tervezel. Mint egy gépet.
– Emőke én soha… én nem úgy…
– Nyugodás, Edie. Tudom – mosolygott rá a lány.
Kristóf megfogta a kezét, és ballagtak lefelé a Duna-partra. Még mindig zavarban volt. Ica mindig ezt hozta ki belőle. Mindig.
– Megkerested?
– Meg. Amikor meglátott, tudta, ki vagyok. Anyád megmutatta a fényképem.
– Van fényképe rólad?
– f*******:, fafejű. Még közös fotónk is van.
– Bakker.
– f*******:. Aztán leültünk egy kávé mellé beszélgetni. Vagy egy órát. Érdekes asszony. Kicsit egyszerű, de még mindig szeret téged. Sokat adtál neki.
– Én! ÉN?!
– Hogy még mindig nő. Akit szeretni lehet, kívánni. Akire szükség van, és nem csak úgy van, felejtett feleségként zöldséget pucolva a konyhában. Újra nő lett belőle. Igazi nő. Önbizalma lett. Ez a legfontosabb. Csak tudod, egy fiatal srác és egy idősebb nő kapcsolatában MINDIG ott van a féltékenység, a bizonytalanság. Nincs igazán szilárd alap a szexen kívül.
- Writer
