1.-3
1987 Words
– Mert miért is?
Emőke sóhajtott és belekarolt a fiúba.
– Mert a fiú mindig attól fél, elveszti a partnert, a nőt, akivel fantasztikus, aki készséges, ott van és ő a legfontosabb neki. Mi van, ha összehasonlítja az előző, felnőtt partnerekkel? Akik ügyesebbek voltak, jobban tudták, mi kell egy nőnek. És akkor nekiáll teperni, minél többször, annál jobb alapon, észre sem veszi, a nő talán beszélgetne is… Elmenne sétálni, beülne egy kávéra, megnézne egy filmet egy moziban. Aztán a nőben mindig benne van, hogy mi lesz, mikor a srác észrevesz egy feszes fenekű, saját magával egykorú lányt? Aki napfényben is ráncok nélkül mosolyoghat. Akinek harmatosabb a bőre. Még nem ereszkedik sehol, semmije. Nincsenek terhescsíkok. Smink nélkül is hűha lány. Lány! Akkor megad mindent. Megcsinál mindent. Amit addig sosem, hogy megtartsa a srácot, mert úgy gondolja, nem lesz már másik az életében. És akkor nem lesz nő. Nem érzi annak magát. Aztán beleveti magát mindenféle megalázó kapcsolatokba. Vagy pont ellenkezőleg, bezárkózik és csak az emlékeknek él. Hogy milyen jó volt, amikor. EZ mindig ott van mindkettőnél. Ezért egy ilyen kapcsolat az papírgyújtós. Meggyullad és gyorsan, nagy lánggal elég. Te sok mindent adtál Icának. Az önbizalmát, a nőségét, az egyéniségét, hogy foglalkozzon magával. Erőt adtál és reményt.
– Ezt mind tőlem?
– Általad, Edie, általad. Mert rendes srác vagy. És látod, el tudott engedni a majdnem kopasz Lilike miatt.
– Ezt anyám…
– Ez ott van az oldaladon. A balatoni kép a lánnyal. A világ legkisebb bikinijében. A szemed meg kiesik. Közben a Lilike a Fecót nézi.
– Tényleg?
– Tényleg. Icának akkor már volt önbizalma. Tudta, utánad is van élet. Lépett. Otthagyta a férjét. Másik munkája lett. Van egy nagyon jóképű, igazán klassz pasija. Sármos, jópofa, sportos. Igazi férfi.
– És te ismered.
– Persze. Évek óta.
Kristóf megállt és nézte a lányt.
– AZ APÁD?!
– Igen.
A fiú felnézett az égre és a csapongó madarak táncát figyelte. Sokára pillantott Emőkére.
– Mindent tudtál, semmit se mondtál. Eljátszod itt ezt a mesét, hagyod, hogy rugózzak rajta, mint kandisznó a fantomkocán! Nem is az anyám…
– Anyád mondta, beszéljek Icával. Mert aggódik érted. Csak nem kellett megkeresni. Este beszéltem vele, nálunk. Fantomkoca? Jó hasonlat, majd ellopom jó?
– Atyavilág! Apád tudja…
– Nem. Ám tudod, ő úgy van vele, ami a másik előző életében történt, az csak akkor tartozik rá, ha a másik elmondja. Ica nem mondta el.
– Akkor mit mondott Ica?
– Azt mondta, vigyázzak rád. És hogy legyek melletted. Mert te sokat érsz. Nagy tudásod van, csak néha a szíved nagyobb. Olyanok is benne vannak, akiknek nem kellene. Aztán mondott mást is.
– Mit?
– Amikor itt lesz az ideje, elmondom.
– De Emőke…
– Elmondom.
A HÉV zakatolt velük, és Kristóf fogta Emőke kezét. Sok minden kavargott a fejében. Amiket a lány mondott. A külföldről és az emberekről. Nézte a lányt, ahogy hátradobta a haját. Ahogy összekulcsolta a karjait és bámulta a tájat. Tudta, hogy nem a fákat nézi, az országúton robogó autókat. Gondolkodik. Mondani akar valamit. Talán olyasmit, amivel bántaná Kristófot. Vagy saját magát.
– Utánanézel?
– Ha előttem mész, mindig.
– Hahaha.
– Amikor utánam jössz, megfordulok. Ígérem.
– Kristóf. A külföldi tanulásnak. Utánanézel?
– Jössz te is?
– Tudod, hogy nem megyek.
– Akkor nem nézek utána.
– Olyan… olyan…
– Gyerekes vagyok. Ez szokott jönni.
– Olyan nagyon szeretlek – bújt hozzá a lány.
Kristóf átölelte, felemelte az állát és megcsókolta. Emőke szinte ráfonódott, és úgy szorította, mint aki nem akarja elengedni.
– Rosszul vagyok, mikor ilyen gusztustalan dolgokat látok – morogta egy idősebb hölgy.
– Én is, mikor ilyen gusztustalan banyák beszólnak – replikázott egy srác hátrább.
– Hogy beszél velem, fiatalember?! Mit képzel!?
– Ha azt elmondanám, akkor… – kezdte a srác, de a nő dühösen rángatva maga után a banyatanknak nevezett gurulós bevásárlókocsiját, leszállt.
A peronon még mondta a magáét, a srác viszont egy ujjával válaszolt. Kristóf pedig elveszett Emőkében.
Kis híján harmadszor is elgázolták. Emőke sokszor mondta, csak öngyilkosok kerékpároznak Budapesten. Kristóf igyekezett mindig szabályos lenni. Amikor a kátyúk engedték, az út szélén haladni. Csak ugye ahhoz utak is kellenek. Ezért volt olyan, hogy muszájból az út közepén ment. Akkor aztán kapott mindent! Dudálást, anyázást. Néha leöntötték, leköpték, sokszor leszorították, párszor direkt el akarták ütni. Valahol értette, miért dühösek az autósok. Lassan Budapesten már mindenki dühös volt és ezt az utakon vezette le. Meg a bicikliseken. Tény, sok kerekes volt, aki a járdán száguldozott, néha közlekedési eszköz, néha gyalogos volt. Szembe mentek, keresztbe, piroson át. Mindegy, csak haladjunk alapon. Este volt a legrosszabb. Amikor gyenge volt a világítás. És ilyenkor nem számított, hogy ezek a kerekesek voltak kevesebben.
– Pszichológiai tény, hogy a rossz jobban megmarad emlékként. Talán, mert mi magyarok szeretünk hangosan szenvedni.
– Hangosan, Emőke?
– Amikor nem is az a lényeg, hogy szenvedsz, hanem hogy panaszkodsz. Bárkinek. Aztán az, akinek panaszkodsz, megpróbál überelni. Mert az kell. Annyi vereség éri az embereket nap mint nap, hogy muszáj legalább egyszer győzni.
– Mint például?
– Vegyük a Margitot.
– Egyszer mondtam, hogy jól néz ki. Egyszer.
– És megnyaltad a szádat, nagyot nyeltél és láttad maga előtt. Mind a kettőt.
– Ezeket te mindig csak odaképzeled, pedig…
– Pedig igaz. Szóval vegyük a Margitot. A kriminálpszichológia előadás szünetében mesélte egy lány, hogy a fiúja mindenképpen egy nyilvános helyen akarja csinálni vele. Ő meg nem akarja. Ezért aztán, meglehet, szakítani fognak. Én mondtam, akkor hagyja a fenébe azt a pöcshuszárt. Erre a Margit: nem nagy ügy egy pislogó szaxizás.
– Egy micsoda?
– Kristóf, te teljesen le vagy maradva. Nyilvános helyen, ahol látják, egy gyors lecuppantás.
– Cuppantás? Látják? Ja, hogy…
– Végre. Pedig a Margit sosem csinált olyat. Viszont muszáj volt kitűnnie valahogy. Ezt választotta.
– Nagyobbat mondott. Van ilyen.
– Van. Azóta naponta kap ajánlatot népes helyeken előadott furulyaversenyekre.
– Hűha! De nem…
– Tipikus pasi reakció. Rögtön elképzeli. Nem. Most már szégyelli. Amikor cuppognak utána. Amikor jön szembe a Zombori, az az ótvar segédtanár és a nyelvével mutatja az oboa mozdulatot.
– Várjál már. A nyelvével mit mutat?
Emőke előadta, aztán mosolygott a piruló fiún.
– Szóval a Margit úgy győzött, hogy sokat veszített. Az embernek néha vissza kell ütnie. Önbecsülés, erősítés, önbizalom. Csak nem mindegy, mikor, hol és kinek. Ez a pszichológia.
– Értem. Hogy jön ez ahhoz, hogy háromszor akartak elütni, mire ideértem hozzád az egyetemre?
– Csak háromszor? Javul a közlekedési morál. Az autóvezetőkben is a rossz marad meg. Ezért aztán zsigerből utálnak minden bicajost. Minél nyugatabbra mész, ez annál kevésbé igaz. Más kultúra. Több győzelem, kevesebb vereség. A siker az egy nagy erő. Mindig kell.
– Mindegy, hol?
– Néha. Ha sikeres vagy a szerelemben, de a munkádban nem annyira, akkor olyan lesz az ember, mint te most, Kristóf.
– Mert én sikeres vagyok a szerelemben, Emőke?
– Nálam biztosan – ölelte át a lány.
– És a munkában? Abban nem?
Emőke elővett egy almát és jóízűen beleharapott. Mentek a kicsit szürke borúba öltözött Váci utcán a Vörösmarty tér felé. A lány úgy tudott, olyan szenvedélyesen enni, mint szeretni. Kristófot mindig rabul ejtette a látvány. Emőke újabb darabot harapott. Ránézett a fiúra. Majd rágott tovább.
– Bántsál nyugodtan. Kibírom.
Az almacsutka egy szemetesbe került.
– Fenéket bírod ki. Megsértődsz, aztán játszod a kemény fiút. Nem vagy az, Kristóf. És nem bántalak. Nem is tudnálak. Igazat mondok. Érdeklődtél a külföldi ösztöndíjak után?
– Már megbeszéltük.
– TE megbeszélted. Magaddal. Tudtam, hogy semmit se lépsz.
Kristóf megállt és egy üres padhoz támasztotta a biciklit a Vigadó előtt, mert Emőke erre vette az irányt. Mert valamit csinált. És most elmondja. Levette a sisakját, megkócolta a haját, leült és várta a lány mondanivalóját. Emőke leült, kisimította a szoknyáját.
– Figyelj, Kristóf. Fontos dolgot kell megbeszélnünk.
– Hozzám jössz feleségül?
– Légy szíves, ne hülyéskedj.
– EZ nekem nem hülyeség.
– KRISTÓF! Holnap 11-kor ott kell lenned egy helyen. Nyár utca, Wesselényi sarok. Van ott egy tér vagy mi. Kardos Évát kell keresned.
– Miért is? Nem emlékszem, hogy jelentkeztem volna bárhová is. Kivéve a Bosch-t, ahonnan elküldtek. Akkor mi is ez?
– Tempus Közalapítvány.
– Mit kell alapítanom?
– Magadat. Nem kell öltöny meg ilyesmi, nézzél ki normálisan. Kell az érettségid, a leckekönyved és a nyelvvizsgát igazoló oklevél.
– Mi a…
– A motivációs levelet már beküldted.
– Én. Mihez?
– Ösztöndíj. Külföldi egyetemen. Erasmus. Tudod, mi az?
– Az Európai Unió ösztöndíjas rendszere, hogy az EU-országok fiataljai tanulhassanak más egyetemeken is. Nem jelentkeztem ilyenre.
– Jelentkeztél – nézte a kezét a lány.
– MICSODA?!?
– Igen. Kristóf, egy éve vergődsz itt a projekteddel. Látom, hogy fontos neked. Itt nem tudod megcsinálni. Külföldre kell menned.
A fiú nem tudott mit mondani. A háta mögött csinálta. A háta mögött!!!
– Ehhez kellett egy férfihang is, amikor beszélt a Tőrös hölggyel.
– Kardos. Kardos Éva. Beszéltél vele.
– Az apád?
– Nem.
– FECÓ?! Komolyan az a szemét ebbe is beleártotta magát?! Letépem az arcát. Mocskos fradista! Zöld majom!
– Ennek semmi köze ehhez, Kristóf. Fecó segített. Sok mindent tud a projektedről. Azt is, hogy egyszer mondtad, a Rolls Royce-nál szeretnél dolgozni. Bár Jony Ive és az Apple az álmod.
– Te vagy az álmom, Emőke!
– És aztán van egy ismerőse, aki szerzett egy listát, hová lehet Erasmusszal pályázni. Aztán megbeszéltük, hogy mi lenne jó neked.
– Komolyan? Én tulképpen tök felesleges vagyok, nem? Minek is kellek én?!
– Kristóf! Magadtól megtetted volna?
– Nélküled nem teszem meg. Soha. Ahhoz túlságosan szeretlek.
Emőke megfogta a fiú kezét, az arcához emelte. Szerette a fiút, és keveset mondta neki.
– Én is szeretlek, Kristóf. Viszont a soha, az nem szerepel nálam. A te jövőd nem itt van. Most. Pár év múlva elképzelhető.
– Oké. Szögezzük le. NÉLKÜLED nálam semmilyen jövő nem szerepel.
Emőke sóhajtott és nézte a Vár impozáns épületét. Muszáj megmondani.
– Kristóf. Itthon fél ember lennél. Szakmai sikerek nélkül, egy tört álommal a lelkedben. Picit mindig sebzett lennél. És előbb-utóbb az én sikereim fájnának neked. Azt nem akarom. Várj, ne szólj közbe. Fecó beszélt a Kardos Évával. Beadtuk a pályázatot a UWE-re.
– UWE? Az hol van? Miért oda és…
– University of West England. Bristol. Anglia.
– Ott van a Rolls Royce hajtóműgyára – egyenesedett ki a fiú.
– És támogatja az egyetemet. Megpályáztunk Fecóval egy helyet neked az Erasmuson keresztül. Fél év dizájnerképzés, fél év szakmai gyakorlat. És van kutatási lehetőség. Csoportosan, de összeszedsz pár srácot, ebben biztos vagyok. Holnap leszel szíves lelkesen előadni az Univerzális bigyó ötletedet.
– Univerzális Akkumulátor Mindenkinek.
– Azt. Aztán legyél meggyőző. A lényeget mondjad.
– Mi a lényeg?
– Hogy mit akarsz. Mi akarsz lenni? Megvalósítani a projektedet.
– Hol jössz te a képbe?
– Én a keretben sem vagyok.
– Köszönöm. Piszok rendesek vagytok. Nem.
– Kristóf, légy szíves. El kell menned. A Tempus baromi rendes egy társaság. Segít mindenben. Elérhető a dolog. Anyád szerint a legjobb történne veled.
– Mert ezt már anyámmal is megbeszélted.
– Természetesen. A fia vagy. Az egyetlen fia. Nehéz lesz elengednie téged. Viszont szeretné, ha boldog lennél, ezért azt mondja ő is, menj.
– Én veled tudok boldog lenni. Nélküled nem.
Emőke szíve megtelt szerelemmel. Ez a fiú, akit szeret, akiért érdemes élni. Mégis…
– Én nem megyek külföldre, Kristóf. Kiváló szakemberek vannak itt. Végh József lesz ősszel a mentorom. Nyáron vele fogok dolgozni. Ő a legjobb kriminálpszichológus. Nekem maradnom kell, hogy az legyek, ami lenni akarok. Így leszek teljes ember.
– Nélkülem?
Emőke lassan bólintott. A fiúban hirtelen összezuhant minden. Az nem lehet. Ezt most megint csak… Mert ők ketten… Akkor minden… én nem hiszem… A kurva, rohadt életbe!!! És csak cikázott minden a fejében. Az arca kemény lett és a sisak bordáját piszkálta a körmével. Kicsit lejött a festék róla. Hol a fenébe ütötte be? Talán mikor leejtette a lépcsőn az egyetemen? A Fecó… Még hogy barát! Az Emőkére hajt! Biztosan meg akarja kapni. A Kovács Fecó. A csajok álma. Néha modellkedik is. Meg vitorlázik, és ilyenek. Szóval, ők ketten. Elküldik, hogy aztán ők… amit csak mi… a mocskos zöld majom!!! Felpattant és feltette a sisakját. Aztán felült a biciklire.
– Most hová mész?
– Nem mindegy az neked? – vetette a háta mögé a fiú, és elszáguldott.
A mosoly közepébe ütött. Ököllel. Aztán leosztott egy slampecot, a tenyéréllel jól megnyomva. Fecó térdre esett. Akkor lendült Kristóf lába, amit elkapott. Emelt rajta és a sisakos fiú a gyepre zuhant. Ott fordult egyet és újra Fecónak ugrott volna, de akkor már ketten is fogták.
– Meg akarod dugni??! MI?! Ezért, te szemét?! Ezért?! Minden nő kell neked?!
– Mi az isten bajod van, mi? Holnap fotózásom lenne. Nézd meg, mit csináltál!!
– Szétverem a pofádat, te szemét!
– Mégis, miért?!
– Emőke, te dugógép.
– Mi van vele? Engedjétek el – intett a fiúknak, akik tartották Kristófot.
Ahogy engedett a szorítás, a fiú újra Fecónak ugrott. Ő elkapta a lendülő karját, megcsavarta, majd maga alá szorította a földre.
- Writer
