– Én nem tudom, miről tetszik beszélni – mondtam elsötétült arccal. – Mi nem szoktuk elolvasni egymás leveleit, és a táviratait se. − (Úgy látszott, hogy a magyarországi levélről nem tudott. Nem értettem, hogy szándékosan érti-e félre ezt a táviratot, és mit akar egyáltalán.) Gizi néni megsértődött, de azért mosolygott, csak csípett a hangja:
– Más a levéltitok, s más a távirati titok. Ha titkos egy távirat, akkor azt sifrírozni kell. – Aztán ezt mondta mérgesen: – Harminckét lej. Vagy urgent? – Bólintottam, hiszen „urgent” sürgős volt, hogy anyu ne izguljon tovább, és jöjjön azonnal haza. Kért még 10 lejt, odaadtam. Nem mentem be az udvarunkba, mikor odaértem, hanem fennebb mentem egészen a Wazekék sarkáig, s lestem egy kicsit, hogy jönnek-e a nyolcadikosok; nem jöttek. Haza kellett menn
