Influenza-félét viseltem el lábon, nem köhögtem, náthám sem volt, csak éreztem a karom, a combom, és ott, ahol megrándult volt a derekam, tompán sajogva fájt. Nem volt elviselhetetlen, csak éppen erőtlen lettem tőle. Eszembe se jutott, hogy elkérjem Irmától a „közös” cipőt, és ugrást gyakoroljak. Még hetek voltak hátra Emilék érettségijéig. Irma odajött a konyhaablakhoz. Azt mondta: esperes behívta az irodába. Az Oraşul Nostru ötrét hajtott példánya volt a kezében, s azt vagy tízszer Irma fejéhez csapkodta.
– Tudja.
– Engem is tud?
– Noná, hogy nem tud – mondta Irma. – Írt géppel egy levelet Mureşanu tanár úrnak, románul. A szedileket meg a szemilunákat tintával tette a magyar betűkhöz. Hangosan felolvasta előttem. Bocsánatot kért benne Mureşanutól.
– Ő?
– Na, most ezt add össze. Két
