Harmincegyedik fejezetOlivia enyhén nyikorgó rattanszékben ült a kőburkolatú teraszon, és a kilátásban gyönyörködött: hosszanti, szabályos kertek húzódtak előtte, a távoli mocsár kékes színben játszott. A buján zöldellő gyepen gondozottak voltak a virágágyások; csend volt, csak madárcsicsergés és egy pár halk beszélgetése hallatszott a terasz másik végéről, és néha egy-egy koccanás, amikor valaki visszatette a csészéjét az alátétre.
– Az Earl Grey teája, hölgyem – jelent meg mellette a pincér egy tálcát egyensúlyozva.
– Köszönöm! – mondta, és a pincér ügyes mozdulatokkal eléje sorakoztatta a csészét, a tejeskancsót és a cukrot, végül a gőzkarikákat eregető teáskannát.
– Hozhatok még valamit? – kérdezte a pincér, a háta mögé rejtve az üres tálcát. A húszas évei elején járhat, tippelte Ol
