Nem tudtam sírni. Kínzó nyomást éreztem agyamban, aztán mintha dobpergést hallottam volna: Pista nincs. Pista nincs. Mit tegyek? Ösztönösen felálltam, és kimentem a laboratóriumból. Végigvánszorogtam a hosszú folyosón, szemközt jövő munkatársaim szóltak hozzám, de nem értettem szavukat, csak furcsa arckifejezésüket rögzítette agyam. Valaki belém karolt, megkérdezte, rosszul vagyok-e, emlékszem, azt válaszoltam, nem tudom.
A pártirodában összefolytak előttem az arcok. Mozdulataim gépiesek voltak. Nem kérdeztem semmit, kopogás nélkül benyitottam Kovács Sándorhoz.
Csodálkozva nézett rám.
– Mi van magával, elvtársnő?
Bambán bámultam rá, feltűnt, hogy milyen ősz a haja, a keze is nagyobb a normálisnál. Furcsa, hogy eddig ezeket nem vettem észre. De mindez csak átsuhant agyamon, aztán így sz
