Megfogta a kezemet.
– Ági…
– Várj, nagyon kérlek, hallgass meg…
Megadóan széttárta a kezét.
– Tessék, beszélj…
– Most megharagudtál?
Bánatosan felvonta a szemöldökét.
– Nem, dehogy, csak pontosan tudom, hogy mit akarsz mondani…
Egy katicabogár szállt a szoknyámra. Hirtelen megfeledkeztem Péterről, arról, amit mondani akartam, és bágyadt örömmel bámultam a piros szárnyú bogarat. Óvatos mozdulattal kezem fejére tettem, gyengéden ráfújtam: „Katicabogár, szállj el, szállj el…” Emlékszem, gyermekkoromban tanultam ezt a versikét anyámtól, és nagyon bántott, hogy elfeledtem…
– Nos – kérdezte Péter –, miért nem folytatod?
A katicabogár a kezem szélére mászott, s mintha megijedt volta a mélységtől, hirtelen a magasba emelkedett. Ha nekem is szárnyam volna, ha elrepülhetnék én is… Tűnődve
