– Kérem… én vagyok a hibás… megszédültem… Semmi bajom…
– Ne hívjunk mentőt? – kérdezte a rendőr aggódva.
– Nem, köszönöm… haza akarok menni.
A barnakalapos belém karolt.
– Hol lakik?
Megmondtam a címemet.
– Ha nem érti félre, egy darabon elkísérem…
Nem gondoltam én semmi rosszra, örültem a meleg emberi hangnak, és beleegyezően bólintottam. Nem emlékszem már az arcára sem, utólag úgy tűnik, magasabb volt nálam és erős, mert szinte a levegőbe emelt a karomnál fogva, és könnyedén vezetett, mint egy gyermeket. És közben beszélt. Marton Bélának hívták, és esztergályos volt a Bányagépgyárban. Két éve nősült, Zsófi, a felesége is munkáslány, tekercselő, esti technikumba jár. Keveset vannak együtt, mert még nincs lakásuk, ez elég kellemetlen, mert a gyerek már útban van.
– De hamarosan jó
