Feleseltem a csenddel.
– De én a szülésbe belehalok.
– No és? Azt mondtad, az életedet adnád Pistáért.
– Igen, de hát…
– Semmi de hát, Ágnes.
– Félek… élni akarok…
– Szülj, a többit bízd a sorsra.
Nem válaszoltam. Fejemet a párnába fúrtam, fülemre tapasztottam tenyeremet.
– Nem felelsz? Hallgatsz? Én benned élek, hangom elől nem zárhatod el a füledet. Ágnes… Ágnes… gondoltál-e arra, hogy hazugságod is kiderülhet? Nem hallod lépteit? Figyelj csak! Ott dobbannak a hátad megett. Nyomon követ, és mint az árnyad, egyre nő… Most nem mondhatod el Pistának a hazugságot. Holnap sem. Talán holnapután sem. Csak akkor, ha meggyógyul. De akkor már nem hisz neked. Be kell bizonyítanod szerelmedet.
– Hogyan?
– Szülj!
– Mit bizonyítok azzal?
– Becsületességedet, hűségedet, mindent. Gondold csa
