Magány

Fejezet 3

ELSŐ FEJEZET

Pár hónappal ezelőtt nagyon fiatalon, hosszú szenvedés után meghalt Kun Istvánné Balthazár Ágnes. Jó barátok voltunk. Sokat vitatkoztunk egymással az élet és halálról, de legtöbbet és legszenvedélyesebben a hazugságról. Ágnes azt vallotta, hogy a hazugság emberi dolog, ezért hazudunk egymásnak. Aztán azt is állította, hogy vannak „szent hazugságok”, amikor az embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is a hazudás. „A hazugság bennünk él, emberekben – szokta mondani –, a hazugság hordozói mi vagyunk.”

Igaz. Csak egyről feledkezett meg szegény Ágnes. Arról, hogy az őszinteség is emberi dolog. Meg arról, hogy az igazság is bennünk él, bennünk, emberekben, s amióta igazság létezik, az csak velünk létezhet, mi vagyunk az igazság hordozói.

Gyakran meglátogattam őt a kórházban. Csendesen ültem ágya mellett, és szomorú fájdalommal néztem konok élni akarását, iszonyatos tusáját a halállal. Tudtam, hogy nincs segítség. Tudtam, hogy meghal. De ma már azt is tudom, hogy halála pillanatában győzte le a halált. Meg kellett halnia, hogy tovább éljen. Tovább éljen bennem, bennünk, emlékeinkben.

Egyik éjjel sürgősen magához hívatott. Már nem tudott beszélni. Rendkívüli szép arcát nem torzította el a szenvedés, nem látszott rajta a bénultság. Keze még mozgott, a szeme is beszélt. Egy vastag, kék fedelű füzetet és cédulát adott át. Szemével intett, hogy olvassam el a pár mondatos írást. „Ferikém, ezt a füzetet azonnal add át Pistának. Olvassa el, és jöjjön be hozzám. És olvasd el te is.”

Férjét nem találtam otthon. Vidéken tartózkodott, reggelre várták haza. Ottmaradtam, és elolvastam Ágnes írását. A vallomását olvastam. Aztán elolvasta István is.

Engedélyt és felhatalmazást kaptam, hogy Ágnes vallomását változtatás nélkül közreadjam. Nem tettem hozzá semmit, egy betűt sem hagytam el belőle. Helyenként kijavítottam egy-egy elírt szót vagy értelmetlennek tűnő mondatot.

Őrizze emlékét ez a könyv, és szolgáljon tanulságul mindazoknak, akik gazdagodni akarnak emberségben.