Magány

Fejezet 4

MÁSODIK FEJEZET

Azt olvastam valahol, hogy az ember halála előtt őszinte. Nos, én nem azért leszek őszinte, mivel meghalok, hanem azért, mert Pistát mindenkinél, önmagamnál is jobban szeretem. Hazajövetele óta készülök erre a vallomásra. Tegnap, amikor Pista nálam járt, még iszonyodva gondoltam a halálra, amolyan ostoba reménnyel magamba zártam biztatását, derűs mosolyát, amelyre azonban árnyékot vetett a lelkében kavargó vihar. Furcsa, de mégis hittem, mert hinni akartam, szeméből áradó bátorításában és a látogatásaikor hozott biztatásban. Most nincs mellettem, én mégis látom őt, hallom lágy, dallamos hangját: „Ugyan, kisöreg – ezt mondja mindig, kisöreg –, egy-két hónap, és hazajössz.”

Nem tudja, hogy meghalok. Szegénykém oly nagyon reménykedik felépülésemben. Úgy készültem a tegnapi találkozóra, mint egy szerelmes diáklány az első randevúra. Szegény jó Klára nővérke. Azt hiszem, megharagudott rám a sok zaklatásért, de hát csinos akartam lenni. Még a szemöldökömet is kihúztam ceruzával egy kicsit.

Az ágyam szélén ült. A bágyadt szeptemberi napsugárban milliárdnyi porszemecske fürdött, villódzva kavarogtak, vonzották, taszították egymást… A szobába zúduló napfény elkábított.

Lágyan simogatta a kezemet és vigasztalt. Felhők suhantak át szemén, és jól tudtam, hogy gondolatai másutt kalandoznak. Azután látszólag közömbösen megemlítette, hogy Bohus Géza ügyét a jövő héten tárgyalja a bíróság. Szegénykém nem sejtette, hogy Bohus Géza igazságát én őrzöm, magammal vihetném a halálba, de mégsem viszem, mert megértettem: vallanom kell.

Vallomásomat Pistának is átadhatnám, hogy mégsem ezt teszem, annak több oka van. Tegyük fel, elhatároztam, hogy odaadom a vallomásomat. Hogyan tegyem? Mit mondjak neki? Mondjam azt: vidd haza és olvasd el? Pistának nem lehet ilyet mondani. Nem vinné haza, mellém ülne, és azonnal elolvasná.

Nem, még a gondolatától is lúdbőrös lesz a hátam. Hidd el, nem félek Pistától. Szégyellem magam előtte, egyszerűen képtelen volnék a szemébe nézni. Nem, élve nem merem vállalni a felelősséget. Titkon azt remélem, hogy ha Pista meglátja halálba dermedt testemet, örökre lezárt szememet, talán megbocsát. A halál feloldja az élet megkövesedett görcseit, a halállal kezdődik a megbocsátás. Babits azt írja egyik versében: „Aki halott, megbocsát…”, de az élet tanulsága szerint a halottaknak is megbocsátanak. Te bizonyára megértesz. Jó barát voltál, s az maradtál a távolból is. Neked küldöm hát el vallomásomat, te pedig halálom után átadod Pistának. Olvasd el, s ha úgy véled, hogy egyes részletei nagyon felkavarnák vagy megráznák őt, cselekedj belátásod szerint. Esetleg várd meg azt az időt, amikorra megnyugszik.

Néztem őt. Ha tudná, mi játszódik le a lelkem mélyén, vajon mit mondana? És már sohasem tudom meg.

– Hogy van a kislány? – kérdeztem csendesen. Bohus kislánya, a tizennyolc esztendős Marika, amikor apját letartóztatták, idegösszeomlást kapott, és egy hónapja már, hogy idegszanatóriumban ápolják.

– Rosszabbodott az állapota.

Lehunytam a szemem. Talán ez is az én bűnöm. A magas láz átforrósította testemet, megszüntette a fájdalmakat, jóleső zsibbadás áradt szét bennem, torkomat mégis a sírás fojtogatta. Velem mi lesz? Szerettem volna felüvölteni: élni akarok, mentsetek meg, hát lássátok be, bűneimért megszenvedtem, gyerekem van, nekem kell felnevelnem őt.

– Nem figyelsz, kisöreg? – kérdezte, és megcsókolta a homlokomat. Hűvös, nyugtató volt a csókja. – Ne hagyd el magad. Ígérd meg, hogy meg akarsz gyógyulni, kötelességed, hogy meggyógyulj.

– Megígérem… – mondtam elcsukló hangon.

Mintha kicserélték volna, felélénkült. Lelkesen beszélt a gyárról, terveiről, és most a nehézségeket is könnyűnek találta.

Azután elbúcsúzott. Amikor hozzám hajolt, és lágyan megcsókolta arcomat, átkaroltam erős nyakát.

– Gondolj rám, Pityukám, és szeress… nagyon szeress… – suttogtam.

Szerettem volna még sok mindent mondani. Annyi minden zúgott, kavargott szívemben. Mégsem szóltam. A félelem gúzsba kötötte akaratomat, s a szégyen érzése megbénított. Verejtékcseppek gyöngyöztek homlokomon. Elment. A derű, a biztatás, a boldogság távozott vele, de betegszobámban ottmaradt a kétségbeesés, a gyötrelem, a vívódás.

A kockát elvetettem, most már vallanom kell. Fel kell törnöm magányom hűvös páncélját, és ki kell szórnom az évek óta rejtegetett vacakjaimat: a hazugságot, az önámítást és az önigazolást.

Hol kezdjem, hogy minden érthető legyen?

Porszemek villódznak a napsugárban, és arra gondolok: lám, milyen áttekinthető, milyen egyszerű és könnyen érthető minden a világon. Azt is értem, hogy négy nappal ezelőtt miért hoztak át ebbe a kétágyas szobába. Nem azért, hogy a „tökéletes nyugalmat” biztosítsák számomra. Elkülönítő ez. A halált várók különszobája, itt nem kell felállítani a spanyolfalat.

Süt a szeptemberi nap. Élesen kirajzolódnak a formák, a nyitott ablakon illatos levegő ömlik be, rátapad arcomra. Belehunyorgok a napsugárba.

Félek.

*

Akkor is nagyon féltem, amikor apát nyári pihenése megkezdésekor kikísértem az állomásra. Attól féltem, hogy letaposnak az emberek. Szédültem a tömegben, a felvillanó arcok bántották a szememet. Görcsösen apába kapaszkodtam.

Amikor felszállt a vonatra, megijedtem. Egyedül maradtam a nyüzsgésben. A vonat lassan távolodott, én pedig behunyt szemmel integettem utána. Vállak verődtek a vállamhoz, éktelen zaj, zagyva ordibálás kavargott köröttem, korom és gázszag csapódott arcomba. Amikor felnyitottam a szememet, a vonat már messze járt.

Körülnéztem. Katonák, katonák, mindenütt katonák. Fiatal, nevető katonaarcok…

Bizonytalan léptekkel a kijárat felé indultam. Furcsa, a katonaruha mennyire megváltoztatja az emberek jellemét, magatartását. Ezek a katonák ezer kilométerre a fronttól még magabiztosak, fellengzősek és olyan nagyképűek, mintha száz csatanyerés állna mögöttük. Szinte követelik, hogy a közönséges civil a frontkatonáknak kijáró tiszteletet adja meg nekik. Sajnáltam őket. Egy év múlva, ha megjárták a tűzvonalat, csendesek, szerények, kiégettek és csalódottak lesznek…

Aztán azon vettem észre magam, hogy az olajfoltos, piszkos, szürke betonon ülök, vállamba fájdalom hasít. Amikor felnéztem, egy férfiarcot, parázsló szempárt láttam, amelyből sajnálkozás, bocsánatkérés ömlött rám. A férfi a hónom alá nyúlt, felsegített a betonról, és az arcomba bámult.

– Elnézést kérek – mondta fojtottan –, mindketten elbámészkodtunk.

Szerettem volna pofon csapni. Mindketten… mintha én is hibás volnék, hogy feldöntött. Valami olyasfélét hebegtem, hogy őrült… meg mafla. Ömlött belőlem a szitok. Nem védekezett, nem tiltakozott a sértegetések ellen, csak bámult rám, mintha megdelejeztem volna. Síró kétségbeeséssel sápítoztam bepiszkolódott kosztümöm láttán, ő pedig csak nézett, egyre csak nézett. Amikor azonban zsebkendőmmel akartam szoknyámat leporolni, megfogta a csuklómat.

– Várjon. Még jobban elpiszkítja. – Bűnbánóan elmosolyodott. – No hagyja már békén azt a ruhát. Kitisztítják… nem olyan nagy tragédia. Megütötte magát?…Inkább arról beszéljen. Jó, jó… tudom, szamár, udvariatlan fráter vagyok, de közlöm, nem vághat olyan sértést hozzám, amelyet ne tűrnék el…