Magány

Fejezet 5

Így ismerkedtem meg Koltai Péterrel. Tudom, most nagyon csodálkozol, mert te is úgy tudtad, hogy Pétert én 1947 őszén ismertem meg. Sajnos még sok meglepetésben lesz részed, ha vallomásomat végigolvasod.

A szerelemébredés nem volt viharos, lassan érett be, mint a késői vetés, de már az első pillanatban éreztem, ismeretségünk nem amolyan futó kaland, hanem valami mélyebb kapcsolat kezdete.

Mintha elvesztettem volna az akaratomat, követtem őt, megfeledkeztem bepiszkolódott ruhámról, és valahogyan természetesnek tartottam, hogy egymás mellett sétáltunk a Duna-parton. Különös egyénisége annyira lekötött, hogy az idő múlásáról is megfeledkeztem. Csak akkor eszméltem fel, amikor az Anna-templom harangja borongósan megkondult. Azt hiszem, akkor még nem rendelték el a légvédelmi elsötétítést – nekem most az évek távlatából úgy tűnik –, s magam előtt látom a parti lámpák fénylő gömbjeit és a víz mélyébe eresztett, nyugtalan fénygyökereket.

A kőlépcsőn ültünk. Lábamat magam alá húztam, államat a térdemre fektettem, és némán bámultam a feketén hömpölygő folyót, a tetején szeszélyesen csillogó fénypászmákat. Valahol messze vontatógőzös kürtölt hosszan és rekedten. Féloldalt fordítottam fejemet, és Péter arcának sziluettjét bámultam. Magas homloka, merész, egyenes orra, szegletes álla az angol sportolókat juttatta eszembe, és találgatni kezdtem magamban, milyen foglalkozása lehet ennek a mellettem ülő, széles vállú fickónak. Csak a nevét ismertem, mást nem tudtam róla. Péter. Csúnya név, nekem sohasem tetszett. Atletizáltam én is a Műegyetem sportklubjában, sok sportolót ismertem, és sorra vettem a híres sportembereket, van-e közöttük Koltai nevű.

– Mi a foglalkozása? – kérdeztem. Rám nézett, szeme fehérje átderengett a sötétségen.

– Mérnök vagyok. Elektromérnök.

– Én gépészmérnök leszek.

– Egyetemista?

– Másodéves.

Felnevetett.

– Lám, kollégák vagyunk.

Nem válaszoltam. Bosszankodva tűnődtem, hogy mi a csudát keresek én ezzel a szemtelen, magabiztos fiatalemberrel itt a part kőlépcsőjén, miért nem állok fel azon nyomban, és miért nem hagyom ott. S mintha valami belső kényszernek engedelmeskednék, ülve maradtam. Persze te most joggal azt gondolhatnád, hogy rabja voltam a miszticizmusnak, esetleg romantikus nosztalgiámat akarom utólag megmagyarázni. Nem erről van szó. Egyszerűen ma sem tudom megfejteni azt az ellentétes érzéskomplexumot, amelyet Péter közelsége ébresztett fel bennem.

– Hol végzett? – kérdeztem egy idő múlva.

– Zürichben. Öt éve már. – S mintha sejtette volna, hogy mit akarok kérdezni, nevetve folytatta. – Ha érdekli, mindent elmondok magamról, hogy mielőbb túlessünk a szokásos és végtelenül unalmas formaságokon. Tehát kezdem. Huszonhét éves vagyok, nőtlen, egészséges, és nem szándékozom megnősülni.

– Eszem ágában sincs, hogy a felesége legyek.

– Remélem is. Ámbár ahogy így elnézem, magából nem lesz rossz feleség. – Megérintette a kezemet. – Nos, mit akar még tudni rólam?

– Semmit – válaszoltam közömbösen. Aztán mégiscsak megtudtam egyet s mást. A Siemens-műveknél dolgozott. Apja a Selmayer-féle Műszergyár főkonstruktőre volt. Ironikusan elmesélte, hogy a Műszergyárban nagy hazafiúi buzgalommal gyártják a németek számára a lokátorokhoz szükséges műszereket, és ez a tény az angolszászoknak, de az oroszoknak is állítólag sok gondot okoz. Előadásának cinikus hangja megzavart. Nem tudtam eldönteni, gúnyolódik, vagy komolyan beszél-e? Amikor pedig apját említette, szavaiból azt éreztem ki, mintha különösképpen nem rajongana érte.

– Maga nem szereti az édesapját?

– Hát… – felhúzta a vállát – hogyan is mondjam? Viszonylag jó véleményem van apámról, ő azonban nem kedvel. Mondhatnám úgy is, felelőtlen, meggondolatlan fráternek tart. – Megcsuklott a hangja. – No, de azt hiszem, ez nem is nagyon érdekes.

– De, mondja csak…

– Mit mondjak, kedves, ifjú hölgyem?

– Kínáljon meg egy cigarettával.

– Én Leventét szívok. Nem lesz az erős?

– Megpróbálom.

Mélyen leszívtam a füstöt, kaparta a torkomat.

– Egyetlen gyerek?

Nevetve válaszolt.

– Isten különös kegyelméből igen.

Annyira csípett a dohányfüst, hogy pár szippantás után a vízbe hajítottam.

– Vallásos? – kérdeztem.

– Maga talán nem az?

– Apám orvos. Húsz éve ateista. Én sem vagyok vallásos. Néha azonban azt hiszem, mégiscsak kell valaminek lenni, ami összetartja és igazgatja ezt a nagy mindenséget. – Elgondolkodva felnéztem az égre.

Péter rám csodálkozott.

– Maga azt mondta az előbb, hogy mérnökhallgató.

– Igen.

– Mégis úgy beszél, mint egy álmodozó bölcsész. – Hangomat utánozva folytatta:

– …nagy mindenséget.

– Gúnyolódik?

– Nem, dehogy.

Aztán rendszeresen találkoztunk. Apámnak nem szóltam semmit. Szorgalmasan tanultam, de ha egy kis szabadidőm volt, azt Péterrel töltöttem. Kéz a kézben barangoltunk a macskaköves óbudai utcákon, vagy megbújtunk valamelyik kedves kis cukrászda félhomályos sarkában. Megszerettem Óbudát. A sétákon mindig az volt az érzésem, mintha az egymás mellett gubbasztó, alacsony kis házak ablakaiból cinkosán rám hunyorítana az alkonytól lopott fény. A szurtos utcagyerekek kíváncsian fordították felénk maszatos arcocskájukat. Péter ott nőtt fel, azokban a zegzugos utcákban, ismerte a házak történetét. Ott vívta első csatáit a nincstelen proligyerekekkel, akik ösztönösen gyűlölték benne az idegent, a jómódú polgárgyereket. De nem tudták legyűrni őt. Olykor nevetve mesélt legkérlelhetetlenebb ellenfeléről, a büszke, akaratos Cigányról, aki a későbbi évek során a barátja lett.

Cigány. De sokszor hallottam tőle ezt a nevet, és sokáig azt hittem, hogy nagy ellenfelének ez az igazi neve.

– Nem, ez csak amolyan gúnynév – magyarázta. – Cigányt Kun Istvánnak hívják.

Aquincumban ültünk, a Múzeum kertjében, egy padon. Nem messze tőlünk egy tömött tőgyű kecske legelészett, pöttömnyi gyerek őrizte.

– Ezen a környéken – mondta Péter – minden gyereknek van valami gúnyneve.

– Neked is van? – kérdeztem. Már tegeztük egymást.

– Pöttyös.

– Miért éppen az?

– Gyerekkoromban lencsényi szeplők tarkították az arcomat.

Lehajoltam, és letéptem egy fűszálat. Bársonyos porréteg tapadt rá. Finoman szoknyámba töröltem.

– Az a Cigány miért haragudott rád? – kérdeztem, a fűszálat rágcsálva.

Mosolyogva a távolba nézett. Szőke haja olajosan fénylett a délutáni napsütésben.

– Azt hiszem, féltékeny volt. No nem valamelyik kislányra, hanem az édesanyjára.

– Az édesanyjára?

– Igen. – Csodálkozva rám nézett. – Te még nem hallottál ilyet?

Aztán hosszasan mesélt Kun mamáról, Cigány édesanyjáról, aki náluk hosszú évekig takarítóné, szakácsné, nevelőnő volt egy személyben, s akinél drágább, becsületesebb asszonyt nem ismert. Péter anyja ugyanis fiatalon otthagyta őket. Okát ma sem tudom, Péter erről sohasem beszélt. Apja, a jó képességű mérnök, attól a naptól kezdve szinte embergyűlölő lett, és az italban keresett vigasztalást. Ha nem ivott, kertészkedett. Csodálatos rózsakertet varázsolt a ház köré. Csak két embert tűrt maga mellett, Kun mamát meg a bolondos Glubert, akivel együtt dolgozott a Selmayer-féle Műszergyárban. Pedig – mint Péter elmondta – apja zseniális ember volt. Nagy néha, amikor kedve szottyant, nekilendült egy-egy izgalmas műszaki probléma megoldásának, hetekig, hónapokig dolgozott, és az alkotás lázában még az italról is megfeledkezett. Aztán egyik percről a másikra váratlanul hátat fordított a számok és képletek világának, és valami szörnyű nyomás hatására az italhoz menekült megint. Kunék ott laktak a szomszéd földszintes házban. Ismertem a házat is, Péter egy alkalommal megmutatta. Ház? Igen, ház is volt ott, de abban a háziúr, Bücker kalaposmester lakott. Cigányék azonban az udvar végén, egy alacsony, viskószerű téglaépületben, amely valamikor fáskamrának készült. Padlása sem volt, lapos tetejét kátránypapírral vonták be. Csak jóval később, Cigány öntőinas korában építettek a kamra mellé egy nyári konyhát is. Mellékhelyiségek természetesen nem voltak. Még vízvezeték sem. Az utca végén állt a nyomókút, a környék lakói onnan hordták a vizet. Cigányék is. Amikor azonban Kun mama Koltaiék mindenese lett, a vízhordás fáradalmaitól megszabadultak, mert Koltaiék megengedték a kerti vízcsap használatát.