Magány

Fejezet 6

Cigány… Mennyit hallottam tőle ezt a nevet. Persze akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy az az ismeretlen munkásgyerek, aki bizalmatlanságával Péternek annyi fájdalmat és keserűséget okozott, évek múlva a férjem lesz, és Péternél is mélyebben, odaadóbban fogom szeretni. Akkor még Péter elbeszélései alapján ellenségesen gondoltam arra a szegénységével és nyomorával büszkélkedő munkásra, aki minden polgáremberben az ellenségét látta, és nem volt hajlandó megalázkodni előttük. Péter sok érdekes történetet mesélt Cigányról, és én úgy éreztem akkor, hogy nagyon alaposan és bensőségesen ismerem azt a furcsa csodabogarat. Arra tanítottak az iskolában, és ezt a tanítást nem cáfolta meg a szülői ház sem, hogy azért van nyomor és azért van nincstelenség, mert a munkások általában részegesek, rendezetlen családi életet élnek, anarchisták és elégedetlenek, ellenségei minden szépnek és nemesnek, s mindezt a soraik közé befurakodó kommunista agitátoroknak köszönhetik, akik sztrájkokra, lázadásokra buzdítják őket. A kommunista szó fogalma családunkban, de baráti körünkben is egyenlő volt a bűnöző fogalmával, s mivel politikával nem foglalkoztam, különösebben nem érdekelt, hogy a kommunistákról terjesztett híresztelések igazak-e vagy sem. Mindez, amit Péter fiatalkori éveinek nehézségeiről elmondott, bennem azt a hitet erősítette, hogy nekünk, polgárembereknek ellenségeink a munkások, és semmi jót sem várhatunk tőlük. Amikor Péter Cigányról beszélt, szokatlan melegség fűtötte át a hangját. Őszintén szólva, túlzottnak tartottam a rajongását, és nem nagyon hittem szavainak. Miért hittem volna, hogy Cigány nem szerette az alkoholt, hogy könyveket olvasott, hogy színházba járt, hogy nyelvet tanult? Miért van szüksége mindezekre egy öntőnek? És miért kell személyét valami furcsa titokzatossággal övezni? S ha Péter igazat mond, akkor Cigány nem igazi munkás. Lehetséges, hogy törvénytelen fia egy úriembernek. Amikor ezt elmondtam Péternek, nagyot nevetett.

– Ne butáskodj. Látod, Ágnes, mindez azért van, mert ti nem ismeritek az igazi munkásokat.

– Lehet – válaszoltam elgondolkodva. – De akkor azt magyarázd meg, hogy például ez a Cigány miért gyűlöl annyira bennünket?

Péter felállt. Megtapogatta a csontját, azután kinézett egy napsugaras helyet a füvön, és odament. Intett, hogy én is menjek a napra. Leültünk a fűre. Péter hanyatt feküdt, és fürkészve, összeszorított szemmel bámulta a magasban úszó, tömött fellegeket.

– Miért? – kérdezte kis idő múlva. – Azt hiszem, naponta megalázzuk őket.

– Én soha senkit sem aláztam meg…

– Te nem, mert nem érintkezel velük. Nézd csak, megmagyarázhatnám ezt a kérdést társadalmi oldalról is, de azt hiszem, nem értenéd meg. Amikor Cigányban fellobbant a gyűlölet, ő sem erről az oldaláról nézte a dolgokat.

– Te tudod, hogy mikor ébredt fel benne a gyűlölet?

– Mondtam, hogy barátok voltunk.

Az esztergomi vonat éles füttyel száguldott a töltésen, a szerelvény kerekei vadul csattogtak. A legelésző kecske ijedten felkapta a fejét, jobbra-balra forgatta, aztán tovább rágcsálta a füvet. A pöttömnyi legényke éktelen ordítással integetett a szerelvény után.

Most azon tűnődöm, hogyan írjam le neked ezt a furcsa históriát, amelyet akkor Péter elmesélt, és amely férjem emberi fejlődésére, jellemére kihatással volt. Bennem a történet elevenen él, mert később, évek múlva ugyanezt elmondta nekem Pista is, édesanyja is, és ma már nem tudnám szétválasztani, hogy az egyes részleteket kitől hallottam. Talán közrejátszik a fantáziám is (lázam ma sem csökkent), mindegy, úgy mondom el, ahogyan bennem él, és ahogyan magam előtt látom az eseményeket…

*

Kun mama az ebédet főzi Koltaiék nyári konyhájában. Koltai szabadságát odahaza tölti, iszonyúan szenved a júniusi hőségtől. Napok óta nem esett, hamufinom porréteg takarja a fák és virágok leveleit. Kun mama idegesen nézi a vekkert, Cigánynak már haza kellett volna jönnie. A bizonyítványosztás napja van. Nagy nap ez a Kun családban. Cigány elvégezte a polgári iskolát. Az örömbe azonban gond vegyül, mert Kun mama szeretné, ha fia tovább tanulna. Talán kereskedelmibe vagy gimnáziumba kellene beiratkoznia Cigánynak. Keveri a rántást, és gondolatban már maga előtt látja egyetlen gyermekét, a „diplomás” Cigányt, akiből lám, mégiscsak úriember lett, nem afféle kisemmizett senki, mint az apja, aki többet állt a gyárkapuk előtt, mint a gépek mellett. De hogyan taníttassa? Férje hallani se akar róla. Keze gépiesen jár, kellemes illatok terjengenek a levegőben. Feketét is kell főznie, mert a főmérnök úr hamarosan csengetni fog. Hajnal óta dolgozik, még a rózsákat sem öntözte meg reggel, ami évek óta nem fordult elő. De Kun mama tévedett. Koltai nem csengetett, hanem fáradt léptekkel becsoszog a konyhába. Szeme vörös az álmatlanságtól, fiatal kora ellenére ezer apró ránc pókhálózza be sovány, beesett arcát. Kun mama megcsóválja a fejét, motyog valamit maga elé, aztán alig észrevehetően megrándítja a vállát, és belebámul a fazékból felcsapó gőzbe, szemét is összehunyorítja.

Végre megszólal Koltai. Hangja rekedtes, mint az olyan emberé, aki naphosszat kornyikált.

– No, mi lesz már azzal a feketével?

– Jó, jó, főzöm már, ne tessék türelmetlenkedni. – Kun mama megdarálja a kávét, élvezettel szívja be kellemes illatát. Koltai a török kávét szereti, a jó erősét. Amíg a kávé fő, halkan beszélgetnek. A főmérnök ma emberszerető hangulatban van, beszédes. Felszabadultan, könnyedén cseveg a gyerekkoráról, anyjáról, egy-egy melegebb emléknél elidőzik, ilyenkor rekedten felnevet, a beúszó napfényben megcsillan az aranyfoga. Kun mama szája is nevetésre áll, aztán ijedten kapja sovány kezét szája elé. Hiányoznak a fogai, és ilyenkor egyébként lányosan szép arca megcsúnyul.

Aztán árnyék borul a tűzhelyre, a fénylő zománcozott fazekak és lábosok elvesztik csillogásukat, a gőz színe is elszürkül. Az ajtóban Cigány áll. Sötétkék ruhája feszül izmos termetén, a kabát ujja vöröses csuklóját sem takarja el. Hollófekete, göndör haja rakoncátlanul hull a homlokába, kék szeme acélosan csillog, melle dagad a büszkeségtől.

Megcsókolja anyját. Le kell hajolnia, mert majdnem fél fejjel magasabb már a törékeny asszonynál. Nem szól semmit, csak mosolyog. Aztán darabos mozdulattal átnyújtja anyjának a kék papírba csomagolt értesítő könyvecskét és a jutalmul kapott Vernét. Kun mama a bizonyítványba lapoz, átfutja, és büszkén adja át a feketéjét szürcsölő főmérnöknek.

– Kitűnő, tiszta kitűnő, tessék csak nézni, főmérnök úr…

Koltai átveszi a könyvecskét. Cigány észreveszi, hogy a főmérnöknek hosszú, remegő, bütykös ujjai vannak, és a középső ujja sárga a nikotintól. De hát ez nem érdekes, nézze csak a bizonyítványát, biztos jobb, mint Péteré, pedig a Koltai sráccal mennyire odavannak. Még az anyja is.

Koltai leveszi végre vastag szarukeretes szemüvegét, és Cigányra néz.

– Mondd csak, fiam, mi szeretnél te lenni?