Magány

Fejezet 7

Cigány felhúzza széles vállát. Nem lehet erre csak úgy egyszerűen megfelelni, hiszen annyi minden szép dolog van a világon.

A napokban látta a moziban a Strogoff Mihályt, akkor arra gondolt, hogy ő is szívesen lenne hasonló futár, ezer kalandon átvágná magát. De nem volna rossz, ha híres feltaláló lenne… Sok minden áthullámzik az agyán, végül sután, esetlenül motyogja:

– Még nem tudom. Koltai bácsi mit mond, mi legyek?

– Én… – a főmérnök az ajkába harap – tanult ember… tanult ember legyél, fiú…

– Elhegedülte azt a Szent Antal – szólt közbe Kun mama. – Hogyan legyen tanult ember? Vagy most nem az? Négy polgárija van! Itt a környéken még négy elemijük sincs a gyerekeknek. – Beszél Kun mama, közben a keze serényen jár. – A Fárizs fiúk már a harmadikból kimaradtak…

– Én szeretnék tanulni…

– Szeretnél, szeretnél. Én is szerettem volna. – Dühösen csattan a fedő. – Még tizennégy éves sem voltam, és már Klovatzéknál találtam magam. Hajnali négykor keltem. – Akarata ellenére beszél, önmagát akarja meggyőzni, mert mit tehet, ha a férje ellenzi. De biztosan igaza van. Álmodozni, azt szabad, de butaság volna, ha Cigány beleélné magát a gimnáziumba. – Vetkőzz le és lódulj! Vidd vissza a targoncát Vekeséknek, utána menj be Petróékhoz, és segíts Margit néninek. Kérdezd meg, mire van szüksége.

Cigány nem vitatkozik. Amikor a főmérnök a második csésze feketét issza, a fiú már tolja is a nyikorgó kerekű targoncát az udvaron. Fekete klottnadrágban, félmeztelenül, mezítláb. Bőre aranybarna, a játékosan rezdülő izmokon megperdül a napfény.

– Majd beszélek a férjével. Cigányt gimnáziumba adjuk. – A főmérnök feláll, átmegy a szobájába, Kun mama nem tiltakozik a „határozat” ellen. Este a főmérnök kiküldi Pétert a szobájából. Ketten maradnak, Kun és ő. Cigány apja hosszú, kórósovány, inas férfi, jó negyvenes. Fekete haja erősen őszül. Arca beesett és összetört, kétoldalt lázrózsás. Szeme alatt erős, fekete félhold sötétlik.

Csendesen végighallgatja a főmérnököt, arca elsötétül, tenyerét ökölbe vonja.

– Értem én, Koltai úr – mondja halkan. – De hát hogy az úristenbe csináljam? A gimnázium nem gyerekjáték. És ha rosszul tanul? Mit tudom én, meddig dolgozhatok? Hát nézzen rám. Ember vagyok én? Élve rohadok, főmérnök úr…

Koltai nem enged. Felemeli remegő kezét, elvágja a panaszáradatot. Belebámul a villanyfénybe. Emberszerető hangulatban van, és ilyenkor nem ismer akadályt. Támadásba indul. Majd ő segít. Beszél a gimnázium igazgatójával, előkészíti Cigányt a különbözetire, aztán Péterrel tanulnak együtt. S ha ezek után is nehézsége támadna, hát majd segíti más módon is.

Cigány reggeltől estig tanul. Töri a latint… Már hajnalban ott sétál a kis udvarban, és mint egy ifjú szerzetes, mormolja maga elé reggeli „imáját”. „Ante, apud, ad, adversus…”. Délután matematikaóra és történelem… Amikor az alkony szétterül az alacsony házak megszürkült, mohos tetején, Cigány leszalad a Dunára, és erős csapásokkal szeli a hűs vizet. A sziget füzesei alatt elnyúlik, mosolyogva bámulja a magasban úszó felhőket, belekapaszkodik egy-egy tarajos felhőbe, és száguld az ismeretlen tájak felé. „Aurea prima sata est…”, mert még csak ezt kell megtanulnia, és meghódítja a világot. Utazó lesz, hős lesz, meg minden lesz… Anyját is elviszi arról a lepratelepről, apját pedig a legjobb orvosokkal gyógyíttatja…

Sikerül a különbözeti. Aztán eljön az első tanítási nap. Alig várja, hogy a diáksapkát a fejébe csapja, és Péterrel útnak indul. Amikor végigmegy az alacsony házak között, kihúzza magát, azt sem bánná, ha egy fejjel magasabb lenne, hogy mindenki, a szomszédasszonyok, a srácok is észrevegyék, Kun Pista ötödikes gimnazista. Most már különb, mint a többiek, belőle úr lesz…

Aztán az első napok után kezdi furcsán érezni magát. Amikor az első osztályfőnöki órán a diákok egymás után bemondták édesapjuk foglalkozását, Pista alig tudja kimondani: „gyári munkás”. Úgy érzi magát, mintha mezítelenül állna fényesen kiöltözött emberkör közepén, és a szemekből a lenézés jeges hullámai csapnának feléje. Pedig csak ő látja így. A fiúk ugyanis inkább csodálkozással és furcsa kíváncsisággal néznek rá, és nem megvetéssel. Aztán, ahogy telnek a napok, egyszerűen nem vesznek róla tudomást. A négy év alatt már kialakultak a baráti körök, és Cigány csak teng-leng idegenül közöttük. Péter egyengeti az útját, de nem sok eredménnyel. Cigányban halmozódik a keserűség és a ki nem mondott fájdalom. Tanul. Majd elismerik őt, ha elhúz a többiek feje felett. Tehetséges, esze olajozottan forog. Magányba húzódik, száját konokul összezárja, nem barátkozik. Az első tornaórán azonban történik valami. Mintha feloldódna a közöny jégpáncélja. Felfigyelnek izmaira, könnyedén végrehajtott gyakorlataira, és amikor a futballmeccsen, amolyan kültelki módon, háromszor is végigcselezi magát az ellenfél játékosain, és mintaszerűen gólt rúg, már akadnak olyanok is, akik esküdnek rá. Szeptember végén Cigányt már sokan szeretik, mert az iskola csapatában nagyszerűen megállja a helyét. Talán csak Dietz Hugó nem nézi jó szemmel őt. Hugó hirtelenszőke, tejesképű, törékeny testű, lányosan szép és ápolt gyerek. Apja vezérigazgató az egyik fémárugyárban. Hugó nagyon művelt, okos, zárkózott természetű gyerek. Nemigen szeretik őt, mert éles az esze, mindenkivel gúnyolódik, finoman, alig észrevehetően. Csak Péter tudja, hogy Hugó betegesen bosszúálló. Ő is fél tőle.

Az egyik tornaórán Hugó a játék hevében megsérti Cigányt. Valami olyasféle megjegyzést tesz, hogy ő trógerekkel nem vitatkozik. Cigány arca elborul… Már hetek óta várt az alkalomra, hogy Hugó látszólagos hegemóniáját megtörje. Nos, most itt az alkalom. A szünetben Cigány megvárja az alkalmas pillanatot, amikor Hugót többen gyűrűbe veszik. Odamegy. Mesterkélt arckifejezést parancsol magára, így látta nemrégiben Harry Pieltől. Szemét összeszűkíti, és Hugó elé áll. Testesebb és fél fejjel magasabb. A verekedés szaga érződik a levegőben, a fiúk azonnal odasereglenek. Hugó barátságosan mosolyog, és Cigány szemébe néz. Cigány, mintha elveszítené biztonságérzetét, megzavarodik. A gyereksereg zúg, kósza kiáltások röppennek fel. Cigány erősnek érzi magát.

– Mit mondtál a tornaórán? – kérdi fenyegetően.

Hugó mosolyog. A fejek között átszűrődő fénycsík a szemébe csap, fejét féloldalt hajtja, kicsit hunyorog.

– Azt mondtam – mondja halkan –, hogy tróger vagy.

Nem fél. Cigányt ez még jobban megzavarja. Nézi a fiú hamvas arcbőrét, csillogó, szőke haját, fehér gyapjúpulóverét, pupliningét, égszínkék gallérját. Oda kellene ütni, oda, az arcába, leverni onnan azt a zavaró mosolyt. Most már bánja, hogy ott áll a fiú előtt, jó volna szép ügyesen visszavonulnia, de már késő, most már a tekintélyéről van szó. Nagyot nyel, szinte belecsikordul az ádámcsutkája. Érzi, hogy gyomra görcsösen megrándul, arca elfehéredik.