13
– Stef!
Elakad a lélegzetem, amikor hirtelen felém fordul, és belém fúrja a pillantását. Csak most eszmélek rá, milyen vakmerően viselkedek. De már késő, hogy visszakozzak. Szúrós tekintete úgy csihol bennem félelmet, mint mikor szikra pattan a kova és az acél között. Talán csak színjáték volt a tiszteletlen hang, amellyel az új Királynőt emlegette. Ha így van, és felismeri bennem az előző királynő meggyilkolásáért körözött, croftoni Jules Embert, talán most ítéltem halálra magamat kétségbeesett segélykérésemmel.
Szerencsére nem ismer meg, legalábbis nem mutatja. Tekintete lassan végigvándorol az arcomon, szája gyanakodva legörbül.
– Azt hallottam, hogy sövényboszorkány vagy – próbálkozom a társalgással azon a magabiztos, derűs hangon, amelyet elképzelésem szerint a diákság használ,
