Evermore – A kígyó szíve

Bevezető

A VARÁZSLÓNŐ

Ma éjszaka fegyvert kovácsolok az Alkimista véréből. Jules Ember véréből.

Egy szobában állok, mélyen a shorehaveni báltermek és balkonok alatt. Velem szemben izzadva kushad egy időkölcsönző, és porokat kever össze a munkapadjánál. Ő legújabb az időkölcsönzők hosszú sorában, akiket felfogadtam, hogy csalogassák elő a bujkáló Alkimistát. Eddig mindegyik alkalmatlannak bizonyult, és az életükkel fizettek érte. Ám valami azt súgja, hogy a mai éjszaka más lesz.

A levegő veszélytől és ígéretektől terhes.

A semperaiak olyan fantáziátlanul bánnak a drága idejükkel, a vérvasukkal. Ha nem vedelik el, mint a barmok, akkor elpocsékolják, hogy a virágaik szirmot bontsanak, vagy a tűzre locsolják, hogy jobban melegítsen a télen.

Holott a megfelelő vérvas lángba boríthatja a világot.

Amikor az időkölcsönző belecsorgatja a fiolából az apró üstbe Jules Ember vérét, nappali világosság támad a szobában, mintha nem is a föld gyomrában lennénk, mintha váratlanul megvirradt volna. Korom és hamu kavarog körülöttem, mielőtt a földhöz vágna bennünket a robbanás. Egy pillanatig repülök. Olyannak érzem a világot, mint valamikor sok száz éve: feszes bőrnek egy harci dobon. Valahol most sújtott le a kalapács.

Bár a padlódeszka fájdalmasan megüti a hátamat, a vérem harsog a diadaltól. Szemhéjam mögött felizzik egy kép: egy lángban álló vidék, egy hitvány falu, amely a nevetséges Crofton nevet viseli.

Hangtalanul nevetve tápászkodok fel. Az időkölcsönző hason fekszik a padlón, és tátog, akár egy hal.

– Hát te vagy az – motyogja. Az igazi nevem, a Varázslónő, elhal az ajkán.

Oda se neki. A bronz üstben valamilyen folyadék gyűrűzik, villog és foszforeszkál, egyszerre színtelenül és minden színben játszva. A mágiát nehéz látnia az emberi szemnek. A lábamnál haldokló ember Sempera legszebb gyémántjaiból keverte egyetlen évre való vérvassal, amit az édes Jules Ember hagyott Everlessben.

A számhoz emelem az edényt, és iszom az Alkimista idejéből. Csak egy kicsit.

A többivel terveim vannak.

Fájdalom hasogatja a torkomat.

Lélegzem, élek. Markolom az asztal szélét, gyenge testem megremeg. Várok, hogy ezernyi tőrré dermedjen az idő, mint azon az everlessi éjszakán, amikor végre rájöttem, ki rejtőzik valójában Jules Ember bőrében. Várom, hogy Jules ideje úgy törjön ki belőlem, akár egy élőlény.

Nem történik meg. Helyette cseppenként itat át a hatalom.

Energia járja át a szobát, minden parány megtelik varázslattal, amely csak azt várja, hogy rászabadítsák a világra. Egyelőre még acsarog a pórázon, mint egy falka vadkutya.

Pár cseppet töltök egy palackba. Az üveg sötétzöld, hogy elrejtse a gyémántos ragyogást.

Fent a föld színén odaadom a palackot Ivan Tenburnnek, az everlessi kölyöknek, aki most már fél tőlem. Úgy tartja a kezében a palackot, mintha megharaphatná. Helyes. Legyen is óvatos. Azt akarom, hogy alkotásunk épségben jusson el Croftonba.

Ahonnan elhozza nekem az Alkimistát.

– Gyújts nekem tüzet! – suttogom Ivan fülébe.

SEMPERA POLGÁRAI!

ELFOGATÓPARANCSOT adunk ki a croftoni Jules Ember ellen, aki meggyilkolta az Első Királynőt, Sempera boldogult megmentőjét, a Századok Úrnőjét és Lord Roan Gerlinget, Lord Nicholas Gerling és Lady Verissa Gerling imádott fiát, Lord Liam Gerling szeretett fivérét.

Ötszáz esztendei vérvas a jutalma annak, aki a gyilkost élve elfogja, és átadja őfelsége Ina Gold katonáinak.