Evermore – A kígyó szíve

1

1

Véres a kezem, amikor felébredek.

Hiába csak a holdfény és a mozgó árnyak játéka, mégis lázasan dörgölöm a tenyerem nyirkos köpenyembe, mintha ezzel az egyszerű mozdulattal kitörölhetném az emlékezetemből a vörös szennyet.

Crofton határában, Amma barátnőm fészerének egyik sarkában gubbasztok vacogva, sokkal inkább a félelemtől, mint a hidegtől, miközben Amma nagynénjének három tyúkja halkan kotyog felém a ketrecből. Tavaszi eső dobol a tetőn. Amikor még kislány voltam a papa karján, az eső hangja altatót dalolt – új életről, a sarjadó gabonáról beszélt, amelyet hamarosan learatnak, lisztjét megdagasztják, és kenyeret sütnek belőle a tűzhely izzó kövén. Az eső altatott el, olyan halk és valóságos volt, mint egy szeretett személy hangja.

Most a halk dobolás minden szélrohammal hangosabb lesz. A közeledő végzet hangja.

Crofton csalt ki az erdőből, a háztetők cakkos vonala az ég hátterén, amelyet oly sokszor láttam már. Most jut eszembe, hogy a mi kunyhónk alig tíz percre van az ösvény mellett, azután belém hasít a fájdalom, mert az is eszembe jut, hogy az már nem az enyém és a papáé. Everless minden ragyogását és fényűzését odaadnám azért, ha még egy estén ülhetnék apámmal a tűz mellett. De Everless is elveszett számomra: örökre száműztek első igazi otthonomból.

Nem akartam megállni, miután elmenekültem Everlessből, de amikor megláttam az ismerős kunyhót a frissen szántott mező közepén, nem tudtam parancsolni magamnak. A lábam magától indult el. Mintha azzal, hogy bebújok az ismerős sötétbe, hetekkel-hónapokkal visszaforgathatnám az időt, és meg nem történtté tehetnék mindent.

Ha szerencsém van, elbúcsúzhatok Ammától.

Ez órákkal ezelőtt, éjnek évadján történt. Odakint katonák keresnek. Engem, Jules Embert, a királynő gyilkosát. Időnként hallottam őket, ahogy csörtetnek az aljnövényzetben, otrombán tördelik az ágakat, mindig bőségesen hagyva időt, hogy menedéket találjak egy barlangban, vagy fenn, egy fán. Most itt vagyok, biztonságban…

Valami reccsen odakint. Elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam az esőn és a tompa égzengésen át.

Arcomat az ócska deszkafalhoz tapasztom, és kilesek a résen. Attól félek, hogy valami katona vagy kóbor vérenc bukkant rá a búvóhelyemre. Nem tudom, melyik lenne rosszabb. Az erdőben bolyongó vérenc valószínűleg elvágná a torkom, és úgy inná ki belőlem az éveimet, hogy közben rám sem néz. Ám egy katona vasra verne, és rabszállító szekéren hurcolna vissza a palotába. Semmit sem látnék, csak a szélben hajlongó fákat, amelyek mintha rám mutatnának ostorként suhogó ágaikkal, és azt suttognák…

Gyilkos! Alkimista!

Nagyot nyelek. A becsapó villám fényénél, megesküdnék rá, hogy annak a lánynak az arcát látom, aki gyerekkori rossz álmaiban üldözött. Sápadt állatszeme van, amely gyengédnek álcázza magát. A haja sötét, akár az éjszakai ég. Vigyorogva mutatja a foga fehérjét.

Amikor gyerek voltam, a papa azt mondta, hogy az álmaim sosem bánthatnak, de nem mondott igazat. Két hete ez a lány kitört rémálmaimból a valóságba.

Caro. A Varázslónő. Az én ősi ellenségem.

Beszívom a levegőt. Kifújom. Lehunyom a szemem, igyekszem egyenletesen lélegezni, hallgatom az eső kitartó kopogását a tetőn. Átkarolom felhúzott térdemet, hagyom, hogy a hang megtöltse körülöttem a sötétséget. Ám a szorongás tovább markolja a szívemet. Az erdőben képes voltam figyelmen kívül hagyni a félelmemet. Félretoltam, mindig a közvetlen feladattal foglalkoztam: menni, vadászni, rejtőzni. Eljutni Ambergrisbe, a kikötővárosba, ahol egy hajó várt, hogy elvigyen Sempera földjéről, ahogy azt Liam Gerling megszervezte.

De most, hogy itt vagyok, miként távozhatnék anélkül, hogy elbúcsúzzam Ammától?

Napkelte után mindennap idejön összeszedni a tojást, amiből reggelit készít magának és a húgának, Aliának. Hamarosan megtalál, amit tétlenül kell kivárnom. Vajon felsikolt-e régi barátnőm, ha meglát? Rohan-e a katonákért, akik nyilvánvalóan éjjel-nappal őrjáratoznak Croftonban, azt remélve, hogy elhurcolhatnak?

Ahogy ezt elgondolom, csikorogva nyílik az ajtó. Számítottam rá, de így is összerándulok a félelemtől. Felkapom a fejem.

Amma árnyalakja tűnik fel az ajtóban. Vállán pokróc, karján fonott kosár pihen. Jól néz ki, öröm látni pirospozsgás arcát. Neki adtam a vérvasakat, amelyeket Liam Gerling küldött nekem titokban azután, hogy a papa meghalt Everless kapujában. Reméltem, hogy a súlyos pénzes erszény segítségével jobb életet teremthet magának és Aliának.

Barátnőm csipás szemét dörgölve lép be – azután meglát, és a földbe gyökerezik a lába.

Fel akartam állni, de most én is megdermedek. Felbámulok Ammára, igyekszem összerendezni a fejemben csapongó szavakat, ám ő megelőz.

– Jules? – suttogja.

– Amma. – A hangom rekedt, az erdőben elszoktam a beszédtől a néma hét alatt, amíg a Gerling birtokról eljutottam Croftonig. Megtámaszkodom a falon, nehézkesen feltápászkodok, de nem indulok el hozzá. Még nem. Addig nem, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy nem rohan el sikoltozva.

Amma szája kinyílik, azután döbbenten becsukódik. Végül azt suttogja:

– Kérlek, mondd, hogy nem te voltál!

Nem kell megmagyaráznia, mire gondol. Bűneim híre bejárta Semperát. Mikor Everlessben szolgáltam, elcsábítottam Roan Gerlinget, és felhasználtam, hogy bejussak a látogatóba érkezett királynő szobáiba. Aztán elvágtam Roan torkát, és szíven szúrtam a királynőt.

– Nem én voltam – mondom. A hangom rekedt, rimánkodó. – Nem én voltam, Amma.

Szoborként áll az ajtóban, szúrósan néz rám nedvesen fénylő, kerek szemével. Azután óvatosan lép egyet felém, egyenesen a tető résén behulló fény tócsájába. – Akkor mi történt? Ki ölte meg őket?

– Úgy hívják, hogy Caro – felelem, de a hangom megremeg, noha fejben begyakoroltam a mondanivalómat. Olyan nehéz kiejtenem a nevét, mintha kő lenne, amely a torkomon akadt. Egész Sempera gyilkosnak tart. Ahogy állok tehetetlenül reszketve Amma előtt, rájövök, hogy szükségem van valakire, aki hisz nekem. Szükségem van rá, hogy Amma elhiggye, amit mondok.

Ha a barátnőm nem azt a Julest látja, akit ismert – nem annak lát, aki vagyok – akkor összeroppanok.

– Caro őfelsége komornája volt – folytatom, erőlködve, hogy ne remegjen a hangom. – Ő ölte meg a királynőt és Roant, azután rám kente a gyilkosságokat. Most engem tart bűnösnek mindenki.

Majdnem hozzáteszem, hogy kivéve Liam Gerlinget, de inkább elharapom a szót.

Amma pislog, azután becsukja maga mögött a fészer ajtaját. A szívem kihagy egy ütemet, amikor a lámpás reszketeg árnyakat vetít a falakra.

– Miért? – suttogja sápadtan. – Miért ölné meg őfelsége komornája Roant?

A szemem felvillan.

– Nem tudom – hazudom, lenyelve a fenyegető könnyeket. – Azt mondják, Lady Gold hallgat rá. Talán Caro úgy gondolja, hogy hatalmasabb lesz, ha Ina a királynő.

Nagyon szeretném, ha ez a válasz – ez a részleges igazság – elég lenne, ha Amma homlokáról eltűnne a redő, ha elernyedne a válla. De mivel a redő és a feszültség marad, rájövök, milyen oktalanul reménykedem. Amma kislány korunkban is látta rajtam, amikor füllentettem, holott akkor még csak a kiborult levesről és az eltört babákról hazudtam.

– Azt rebesgetik, hogy boszorkány vagy. Csak egy boszorkány képes megölni, olyan hatalmas valakit, mint Sempera királynője – ezt már szinte súgja.

Félelmetes gondolat, hogy el kell mondanom neki az igazságot: én vagyok az ősi Alkimista, a gonosz Alkimista, aki újjászületett. Összeszedem magam, mélyen beszívom a levegőt.

– Emlékszel a meséimre? A rókákról és a kígyókról?

Amma szeme felcsillan.

– De mennyire!

Belenyúlok a batyumba, leginkább azért, hogy időt nyerjek. Amma kissé megrezzen, a tekintetével követi a mozgásomat. Ez fáj egy kicsit, de nem törődök vele.

Lassú, megfontolt mozdulatokkal előveszem az Everless kincstárából lopott, bőrbe kötött naplót. Gyermekkorom könyve, amelyet hátrahagytunk, amikor a papa és én elmenekültünk Gerlingék várából. Tele volt mesékkel és rajzokkal, amiket gyermekes csapongásnak véltem a papa haláláig. Apám vissza akarta szerezni a könyvet, hátha így megvédheti a tudást – megvédhet engem – az ősi ellenségemtől, a Varázslónőtől, de belehalt. A könyvbe zárt titkok szinte melegítik a kezemet. Összekapcsolnak a kastéllyal, amely olyan sok emlékemet őrizte falai között.

Igazad volt, papa, csakugyan veszélyben voltam, gondolom, miközben szomorúan nyújtom a naplót Ammának. Apám azt hitte, hogy a királynő jelenti a fenyegetést. Ám a valódi Varázslónő kivárta az idejét, miközben az árnyékból leselkedett. Összebarátkoztunk, mint egyik szolgáló a másikkal, és öntudatlanul feltártam előtte a titkomat.

Róka és kígyó. Varázslónő és Alkimista.

Amma feljebb emeli a lámpást, hogy lássa a könyvet. Összepréseli az ajkát, de azért tesz egy óvatos lépést, és fél kézzel kinyitja, miközben másik kezével közelebb tartja hozzá a fényt.

– A meséid – mormolja, és lapoz néhányat. Azután felnéz rám. Aggodalom és gyanakvás kergetik egymást a jól ismert arcon. – Leírtad őket? Mi ez, Jules?

– Ezek nem csak mesék. Ezek jelentik a kulcsot. Kulcsot olyan dolgokhoz, amiket elfelejtettem. – Az idegességtől kiszárad a szám. – A kígyó én vagyok, így hívtam magam. A róka pedig Caro.

Amma rám sandít.

– A lány, aki megölte a királynőt.

– Valamikor jó barátnők voltunk, még azelőtt, hogy veled találkoztam. Legalábbis úgy gondolom.

– Vagyis, amikor te és a papád Everlessben laktatok? – Valami felcsillan Amma szemében – egy kislány tekintete, mint amikor könyörgött, hogy a legapróbb részletig bányásszak elő az emlékezetemből mindent, ami Everlessben történt, hogy aztán boldogan sodródhasson az urakról és hölgyekről szóló mesékkel.

– Úgy valahogy. – Reszketegen sóhajtok. – Amma megtudtam valamit, amikor visszatértem Everlessbe. Őrültségnek fog hangzani, ha elmondom, de kérlek, hallgass meg! Utána elmegyek. Ha akarod. – De azért kérlek, hadd maradjak, teszem hozzá némán. Olyan sokat vesztettem az elmúlt hetekben: apát, az otthonomat, a barátaimat, még Everlesst is, a helyet, amelyet egyszerre gyűlölök és szeretek. Nem veszíthetem el még Ammát is.

Agyamban ismét felmerül Liam Gerling alakja, ahogy áll a mezőn, és az a rendíthetetlen hit, amellyel kimondta, hogy én vagyok az Alkimista. Bár mellettem lenne, akkor bebizonyíthatnám Ammának, hogy nem vagyok őrült! Még nem vagyok az.

– Hiszel a Varázslónőben? – kérdezem.

– Persze! – vágja rá Amma. Eszembe jut a fából faragott lány szobra, amelyet az ablakában tart, és a téli magyal bogyós ága, a Varázslónő jele az ajtók szemöldökfájában. Ugyanez a minta díszíti a szentélyeket szerte Semperában. Amma és mindenki más jóságosnak látja a Varázslónőt, és gonosz tolvajnak tartja az Alkimistát, aki ellopta a Varázslónő szívét. Elszorul a torkom a dühtől. Carónak évszázadai voltak arra, hogy alakítsa a legendáit, miközben az Alkimistának – miközben nekem – minden újjászületésnél elölről kellett kezdenie mindent; a tudatlanság leple borította azt, ami korábban történt.

– A Varázslónő létezik – mondom. Lehunyom a szemem, hogy ne kelljen látnom, mit szól Amma ahhoz, amit most fogok mondani. – Találkoztam vele.

Amma lélegzete elakad.

– Az hogy lehetséges? – kérdezi megilletődött tisztelettel. A szeme akkorára nyílik, amekkorának még sose láttam.

– Caro… Caro a Varázslónő. – Kimondva nagyon furcsán hangzik. – Komornának álcázta magát a királynő mellett, hogy észrevétlenül közel lehessen a hatalomhoz. Nem olyan erős, mint volt, így hát egy udvarhölgy alakja mögé kellett rejtőznie.

Megborzongok, mert ismét hallom, mit vijjogott Caro közvetlenül azelőtt, hogy a szemem láttára meggyilkolta Roan Gerlinget: Újból időtlen akarok lenni… Hogy ne kelljen félnem az öregedéstől, a haláltól, és ne kelljen a parasztok vérét innom, mint egy istenverte farkasnak. Liam azt mondta, hogy amikor elloptam Caro szívét, azzal a halhatatlanságát is elloptam, tizenkét darabra – tizenkét életre – törve. A Varázslónő azonban mégis él. A szíve nélkül is hatalmasabb mindenkinél. Nálam is hatalmasabb, noha nem értem, hogyan vagy miért.

– Jules… – Amma feszengve néz rám, a fejét oldalra hajtja, mintha ez is egy olyan találós kérdés lenne, amilyeneket gyerekkorunkban tettünk fel egymásnak. – Nem értem. – Az egyik tyúk halkan, kérdően kotkodál. – Honnan tudod, hogy ez a Caro a Varázslónő? És miért ölte volna meg Roant?

– Ő maga mondta nekem. – Noha tudtam, hogy ezek a kérdések következnek, egyre nehezebb válaszolnom. Fenyegetően közel állok a síráshoz, miközben felvillan egy emlék: a királynő, amint kisiklik Caro markából, és zsinórról levágott bábu módjára hullik a padlóra. – Bántani akart. Meg akarta törni a szívemet.

– Miért?

A hangom esdeklő suttogássá tompul.

– Mert azt hiszi, hogy így kapja vissza a hatalmát.

Amma arcából a maradék szín is elszivárog. A szeme a naplóra villan, azután vissza rám. A régi mesék könyvére. A barátnőjére. A kirakós kezd összeállni.

– De a mesék…

– A hagyomány szerint az Alkimista becsapta a Varázslónőt – hallom a fejemben Liam hangját, és a két történetre gondolok, az igazságra és a legendára, amelyek hol találkoztak, hol eltávolodtak egymástól az évszázadok során. – Az Alkimista, aki valamiért úgy ment át a köztudatba, hogy első életében férfi volt, felajánlott a Varázslónőnek tizenkét követ, mert azt állította, hogy ezek a lopott szív darabjai, de a Varázslónőnek nem kellettek.

Amma biccent az ismert mese hallatán.

– És arra kényszerítette az Alkimistát, hogy nyelje le a köveket. – A szeme tágra nyílik a sötétben. Ökölbe szorított ujjai ellazulnak, kissé közelebb húzódik. Egy percre szinte elhitethetem magammal, hogy újra gyerekek vagyunk, és a tűz mellett kuporogva mesélünk egymásnak, hátha ezzel elűzhetjük a téli hideget és borút.

– Pedig azok a kövek csakugyan a Varázslónő szívének a darabjai voltak. Az ő élete, Amma, az ő ideje – suttogom. – És amikor az Alkimista lenyelte őket, mindez az övé lett. Ám ahelyett, hogy élt volna tovább, mint a Varázslónő, az idő darabokra tört. Az Alkimista élt egy darabig, azután meghalt, majd ismét megszületett. – Kicsit nehezen fogalmazok. Ez olyan történet, amelyre még nem emlékszem, bár érzem, hogy igaz.

– Jules, összevissza beszélsz! – Amma fojtottan nevet, próbál visszatalálni szokott virgonc énjéhez. – Hagyd ezt abba! Egyél és pihenj, és amikor jobban érzed magad, mondd el, mi történik!

– Nem, Amma, figyelj ide! – Ösztönösen nyúlok felé. Amma visszahőköl, amivel kést döf a szívembe. Kezem a naplóra hanyatlik, belekapaszkodok a megnyugtató súlyba. Erőt merítek az ódon, puha bőrkötésből, és a könyvbe zárt mesékből. De sokszor végiglapoztam, míg jöttem az erdőn át! Voltak percek, amikor ez az egy dolog győzött meg róla, hogy nem vagyok őrült. – Én vagyok az Alkimista.

Amma szeméből kicsordulnak a könnyek, leperegnek az arcán. Megcsillannak a halvány reggeli fényben, amitől nekem is sírhatnékom lesz.

– Miért mondod ezt? – suttogja.

Ez az első váratlan kérdés. Elakad tőle a lélegzetem. Észreveszem, hogy pajzsként szorítom magamhoz a naplót. Leteszem, és egy olyan helyen nyílik ki, ahol egy kezdetleges rajz tölti be az oldalt: egy róka támad egy ágaskodó kígyóra. Fogak, karmok, agyarak.

– Hiszel nekem? – kérdezem reszkető hangon. Nem ezt akarom mondani, de ez jön ki a számon.

Újabb hosszú csend, Amma kézbe veszi a naplót és kinyitja.

– Sosem hittem azt, hogy gyilkos vagy – mondja halkan, és félénken sandít rám. – Azt tudtam, hogy a királynőt nem szereted, de Roan…

A név átszakítja a gátat: könnyeim némán patakzanak. Amma mélyen beszívja a levegőt, fél lépéssel közelebb jön, hogy magához öleljen, de rögtön visszahúzódik.

– Nem akartam, hogy ez történjen. Sosem akartam…

A szavaim és lélegzetem elakadnak. Amma hozzám siet, és átkarol. Azt hiszem, mindjárt összeroppanok, de most a megkönnyebbüléstől. Egy örökkévalóság óta ez az első öröm, ami ér. A vállára borulok, ő pedig szorít, nem érdekli, hogy koszos lettem az erdőben. Egy darabig semmit sem csinálok, csak beszívom ismerős illatát, az otthon aromáját.

– Te vagy a legjobb barátnőm, Jules – mormolja. – Hát, hogyne hinnék neked!

Ezekre a szavakra még inkább megered a könnyem, árkokat húz az arcomra kérgesedett, többnapos piszokban.

– Köszönöm, Amma.

Egy idő után visszahúzódik, töprengve néz.

– Akkor hát Caro a róka és te vagy a kígyó?

Előtör belőlem a nevetés, mert olyan a hangja – türelmes, noha kétkedő –, mintha Alia bolondozását hallgatná.

– Úgy tűnik.

– Jules barátnőm, a legendák Alkimistája! – Arca elkomolyodik. A naplót óvatosan leteszi egy ládára, és megfogja a kezem. – Meg kell bocsátanod, ha időre van szükségem, hogy felfogjam.

– Én még mindig nem értem.

– Még amikor a futárok megjöttek Everlessből a hírekkel, akkor sem hittem el. – A földre néz, az arca elkomorodik. – Ezért ölte meg Roant? Hogy összetörje a szívedet, amely… az övé volt?

Bólintok, a torkom összeszorul.

– De nem működött. – Noha valóban össze vagyok törve, mégis élek, és ebbe úgy kapaszkodom, mint egy mentőkötélbe. Amma keze átmelegíti az enyémet. – Talán nem igazán szerettem Roant. Vagy csak… nem eléggé.

– Nem a te hibád, Jules – mondja. – Talán a szíved erősebb, mint gondolod.

Vállat vonok, noha valahol mélyen tudom, hogy ez nem igaz. Most is sebezhetőnek érzem magam, mintha egy ütés a megfelelő pontra elporlaszthatna. Amma hátrál egy lépést – fáj, amikor elengedi a kezemet –, aztán a könyökömnél fogva egy szalmabálához vezet, és leültet. Mellém huppan, a naplót az ölébe fekteti. Lassan végiglapozza.

– Itt azt van… – Rám sandít, összevonja a szemöldökét. – Itt az van: A Róka örökké üldözi a Kígyót.

– Mindig is ezt tette. – Igyekszem félvállról beszélni, de a gyomrom görcsöl. – Tizenegy életen át, és azt hiszem, mindegyikben megölt.

Amma megütögeti az ujjával az oldalt.

– Akkor hát mit akarsz tenni?

Vállának merev tartása félelmet tükröz, de a hangja nagyon tárgyilagos, már-már vigasztalóan az, mintha annyi lenne csak a dolgom, hogy logikusan gondolkozzak, és azzal akár túl is élhetem ezt az egészet.

– Úton vagyok Ambergrisbe, a kikötővárosba – mondom tétován. – Elhagyom Semperát. – Ezért kellett látnom téged.

Ajka vonallá vékonyul.

– Hát, te tudod… – mondja habozva.

– Nem értesz egyet?

– Csak… – Hol keresztbe teszi a karját, hol leengedi; ideges szokás, azt jelenti, hogy nagyon gondolkodik. – Nem akarom megsérteni a papádat, de ő is ugyanezt csinálta évekig, és nem nagyon jött be neki.

– Hamarosan visszajövök. – Nem tudom, igaz-e ez, de a másik lehetőségnek a gondolata is elviselhetetlen. – Amikor elég erős leszek, hogy szembenézzek vele.

– Idővel, ha jóllakunk tüdővel. – Huncutul néz rám. Elnevetem magam; ez Amma egyik kedvenc mondása, habár elég baljós mellékzöngéje van: egy semperai szegény sose tudhatja, mit hoz a holnap. – Akkor okosabban is teszem, ha felkészítelek. Mire van szükséged?

Megrázom a fejem. A szemem még mindig csordultig teli hálás könnyekkel. Máris megkaptam tőle mindent, amire szükségem volt, sőt még annál is többet. Úgy érzem, a belém vetett hite ad annyi erőt, hogy eljussak Ambergrisbe, ahol Liam hajója vár. Ami persze nem igaz.

– Egy kis ennivalóra, ha van fölösleged – mondom, és vigyorgok, akár egy félkegyelmű. – És talán ha itt maradhatnék mára…

– Persze! – feleli Amma, és lehajol, hogy összeszedje a tojást. Alig pár perc alatt visszanyerte azt a praktikus céltudatosságát, ami lehetővé tette, hogy egyedül is fel tudja nevelni a húgát. – A katonák reggel már jártak erre, ezért szerintem addig maradhatsz, ameddig csak akarsz.

A szívem elszorul a hálától.

– Köszönöm, Amma.

– Egy óra múlva kezdek a hentesnél, de kisurranhatok a reggeli roham után. Amint tehetem, visszajövök, hozok ételt. Meg esetleg szappant és meleg vizet. –Szélesen mosolyog. – Ebben a sáros ruhában olyan vagy, mint egy erdei tündér.

Összerezzenek a saját nevetésem hangjától.

– Akkor hát hozz szappant, és én megteszem, ami tőlem telik.

Amma hozzám fordul, és még egyszer megnéz, mielőtt kisietne a kunyhóból. Most, hogy mosolyogni kezdett, olyan mintha abba se tudná hagyni.

– Visszajövök, mielőtt észbe kapnál!

A szűk fészer és a tyúkok társasága ellenére sikerül átaludnom a napot, ami először fordul elő velem azóta, hogy eljöttem Everlessből. Amma jelenléte magamhoz térített, beszéde megvigasztalt. Nem voltak rémálmaim a Varázslónőről, egy lányról, aki rohan egy sötét síkságon vagy az erdőn át, engem űzve, vagy előlem menekülve. Ehelyett a kellemesebb croftoni emlékek töltik meg az álmaimat: játszunk Ammával a virágporral teli nyári mezőn; a konyhaasztalnál ülök a papával, aki leplezetlen büszkeséggel mosolyog rám. Ebben az álomban boldogok és elégedettek vagyunk, kis kunyhónk illatozik a tűzön piruló vadhústól, amelyet én hoztam haza.

Valami baj van. Valahol odakint ordítanak, sikoltoznak. A papa megmerevedik, halvány arcáról lehervad a mosoly. A füstszag túl erős és furcsán maró.

Felriadok Ammáék szűk fészerében, de továbbra is érzem.

Felülök, körülnézek. Ez nem lehet igaz! Amma tyúkjai pánikba esve kotkodálnak. Vibráló narancsszín fény rajzolja körül a fészer túlsó végét, izzó ujjakkal nyúlkál befelé a deszkák réseibe. Talpra ugrok, és akkor kapom fel a batyumat, amikor a tűz cakkos vonalban lángra lobbantja a padlón elszórt szénát.

Egy percre ismét hétéves vagyok, hétéves, akinek földbe gyökerezik a lába, miközben ég körülötte az everlessi kovácsműhely.

Ám ez alkalommal nincs itt a papa, hogy megvédjen, kivigyen. Csak én vagyok.

Nem adok időt magamnak a gondolkodásra. Megmarkolom a batyut, sarkon fordulok, belerúgok a falba, egyszer, kétszer, háromszor, amíg nem enged a korhadt deszka, utána feltépem a tyúkketrec ajtaját, hogy a szárnyasok kifuthassanak mögöttem és eltűnhessenek a sűrűben.

De minden aggodalmam Amma szökevény tyúkjai és leégő fészere miatt semmivé lesz, ahogy megfordulok, és a pillantásom követi a búvóhelyemre beömlő tűzfolyó útját.

Crofton lángokban áll.