Evermore – A kígyó szíve

2

2

A pánik marokra fogja a szívemet. A világ füstbe borul.

A közelben lángok csapnak ki a croftoni tetők alól. Amma nagyapjának földjein keresztülvágva rohanok falunk füstölgő szíve felé, nem törődve azzal, hogy a lábam meg-megbicsaklik az ócska, kilazult macskakövön és a friss szántás buckáin. Meg kell találnom Ammát. Lelki szemeim előtt megjelenik a zömök ház, ahol Amma csontozza a húst, a piaci stand, ahol ő és Alia töltik a napjaikat.

Ennyi ember! És a tűz meg az égő deszka!

A tüdőm kapar, a lábam máris sajog, de én csak rohanok, átugorva a roskatag falat, amely elválasztja Croftont a környező tanyáktól. Elérem a főutcát, nyargalok az összebújó házak között, alig veszek tudomást az ellenkező irányba özönlő csoportokról. Felismerhetnek, de pillanatnyilag ez a legkisebb gondom. Berontok a faluba. Narancsszín fény villog a házak sápadt oldalán, mintha a föld villámlana. Vastag füst sötétíti el az eget.

Varázslónő, segíts megtalálni Ammát!, gondolom kétségbeesetten és bután. Gyermeki rémület uralkodik el rajtam. De a varázslónő már nem áldás a számból, hanem gyilkos átok.

Hamarosan kénytelen vagyok lassítani, mert a hőség perzseli az arcom, a szemem. Körülöttem füstölnek a deszkaépületek. Lejjebb az úton az iskola már csak romhalmaz. A földet elborítja a füstölgő hulladék, a bútorok és a piaci standok maradványai. Kisebb tüzeket kell átugranom. Futás közben kétségbeesetten keresem az élet valamilyen jelét. Szűk az út, a lángok közel vannak, a hajam kezd begöndörödni a hőségtől. Furcsa szag csapja meg az orromat. Felkapom a fejem, és látom, hogy pár lépésnyire az időkölcsönző boltja is lángol. Esküszöm, hallom az olvadó vérvas bugyborékolását.

Eszembe jut egy kerti ünnepség Everlessben, valamikor egy másik életben. Az udvar közepén egy bronzüstben lobogott a tűz, amelyet vérvassal fűtöttek, napokra, hónapokra, évekre elegendő vérvassal, hogy télen is kellően melegítsenek a lángok. Ismét pánikba esek.

Meddig fog égni ez a tűz?

– Segítség! – kiáltok, holott senki sincs, aki meghallja. – Amma!

Nem válaszolnak a kiáltásomra, ám a tűz váratlanul hullámzani kezd, mintha szellő borzolná. Szikrák pattannak a zubbonyom ujjára. Elrántom a karomat…

És megtorpanok. Van valami különös a tűzben, még különösebb, mintha egyedül a vérvas táplálná. A sárgán-vörösen vonagló lángok olyan ütemesen, szabályosan húzódnak össze és nyúlnak meg, mintha lélegeznének. Mintha élnének.

Robajt hallok, ami kizökkent a gondolataimból. Sarkon fordulok. Mögöttem pár méternyire egy ember csörtet ki az egyik házból. Szikrazápor kíséri.

Az ismeretlen felém iramodik; tűz tör utána az épületből, követi. Nem fut szét a tűz szokása szerint: rövid, rémítő ugrásokkal üldözi a menekülőt, a sarkában liheg. A sakálfalkára gondolok, amelyet az egyik vadászaton láttam az erdőben. Fél tucatnyian űztek egy sebesült farkast, annál boldogabban vinnyogva-szökdelve, minél közelebb értek hozzá.

– Mit csinálsz? Fuss! – Karon ragad, rángatni kezd az úton, vissza Amma tanyájának irányába. A lángok mintha meghátrálnának, amikor a férfi odaér mellém. Bele se merek gondolni, hogy ez mit jelenthet.

– Mi történt? – lihegem futás közben, a füsttől és a rémülettől rekedten.

– Tenburn! – kiáltja, azután elhallgat, és köhögni kezd. Másik kezével valamit a melléhez szorít: a Varázslónő szerencsehozó, kicsi rézszobrát. – Ez természet ellen való: nem akar elaludni. A feleségem a Readese tanya felé futott, a patak partján…– Megszorítja a szobrot, némán imádkozik segítségért.

Természet ellen való, gondolom. Caro. Ez az ő műve. Annak kell lennie.

A férfi kezében a Varázslónő szobrocskája ép és sértetlen. Nem fog rajta a tűz. Mintha engem gúnyolna.

Megvetem a lábamat a földön, igyekszem kitépni magamat a szorításból.

– Kérem, engedjen el, vissza kell mennem! A barátnőm…

– Larys! – Egy asszony lohol felénk az úton. Noha fekete foltok vannak az arcán, felismerem Susanát, a helyi gyógykovácsot és lódoktort, aki sokszor megfordult nálunk, ha szakmai tanácsot akart kérni az apámtól. Rémült pillantása először Laryson állapodik meg, aztán észrevesz engem, és az arca a szemem láttára torzul az iszonyat maszkjává. Megáll, és úgy mered rám, mintha én szítottam volna a tüzet.

– Kígyó! – acsarogja. Árad belőle a gyűlölet. A férfi elengedi a könyökömet, hátraugrik, és úgy löki maga elé a karját, mintha ráugorhatnék, és kiharaphatnék belőle egy darabot.

Mire feleszmélnék, Susana rám ront, a keze satuként szorítja a karom.

– A bátyám miattad halt meg! Ráomlott a háza! Ezt te hoztad ránk! – sziszegi. Reszket a félelemtől vagy a haragtól. Tekintete ugrál, valakit keres, akinek elmondhatná. – Gyilkos!

Visszalök a lángokba.

Hadonászok, de nincs mibe kapaszkodnom. A bokám megakad egy falmaradványban, hanyatt esem a tűzbe. A fájdalom vakító, őrjítő, aztán csak úgy elmúlik.

Amikor felszáll a szememről a vörös homály, azt látom, hogy a visszavonuló lángok gyűrűt vontak körém, ahogy fekszem elterülve egy épület romjai között. Érzem a tűz forróságát, de a zsarátnok kihűlt alattam. Larys és Susana a szájukat tátva merednek rám az utcáról.

– Segítség! – ordítja váratlanul Susana. – Katonák!

– Kérem, ne… – kezdem, de a szavak a torkomon akadnak. Látásomat elhomályosítják a könnyek. Úgy érzem, valamelyik álmomba kerültem. Mert ez csak álom lehet, hogy a falusiak, akik között felnőttem, vádlón merednek rám, és azt rikoltják: Kígyó, boszorkány, hazug, hogy merészeled ide dugni a képedet!

De hát ismertek!, szeretném kiáltani. Jules Ember vagyok! Pehr lánya! Ez itt az otthonom!

Azonban ez már nem csak rólam szól. Caro rágalmai mérgező felhőként terítették be Semperát. Én vagyok a leánytestet öltött démon, aki megölte az uralkodót és Roan Gerlinget; a Varázslónő és a semperai királyság ellensége. Nem értem, mit mesterkedett itt Caro, de azt igen, hogy miattam tette.

Mindenkit megöl Semperában, ha ez kell ahhoz, hogy megtörjön.

Amma. A gondolattól mintha egyenesen a szívembe ugrana a tűz.

A parázsba tenyerelek, feltápászkodom. Larys és Susana átkozódva iszkol, mintha legrosszabb rémálmuk üldözné őket. De már nem törődöm velük. Nem gondolkodom, ugyanúgy, mint amikor gyerekkorunkban Roan beleesett a kovácsműhely kohójába. Képtelen vagyok gondolkodni. Öntudatlanul mozgok egy nálam hatalmasabb erő parancsára.

Megfordulok, belerohanok a tűzbe, egyre mélyebbre hatolok az égő Croftonban.

A füst homokként telepszik a tüdőmre. A szemem ég, egyre rosszabbul látok. Ám az úton a tűz megnyílik előttem: kettéválasztom, akárcsak a szikla a folyóvizet, nem érhet hozzám. Nyargalok a főtér felé, az ismerős sikátorhoz, amelyben a hentesüzlet áll. Amma talán már nincs is ott, elmenekült a faluból, kintről nézi a pusztuló Croftont, és értem aggódik.

Körülöttem recseg-ropog az égő deszka. Előttem lehull egy ellobbanó szárítókötél, az égő ingek és takarók avarként sodródnak a földön. Köhögve, Amma nevét kiáltozva fordulok be az utcába, ahol Amma életének nagyobb része telt.

Megtorpanok.

Itt a legtöbb épület már porig égett. Innen indulhatott a tűz. Az utca – Amma boltja – füstölgő rom, a falak sehol se magasabbak nálam, a fedél nélkül maradt raktárak a semmire tátják a szájukat, a roncsolt tetőszerkezetek üszkösen hunyorognak.

Füstoszlop száll az ég felé. Egy pillanatra úgy rémlik, hogy felölti egy karcsú lány alakját. Hagymázas agyam arcot is ad neki, amely gyönyörűen és rémítően mosolyog. Caro.

Gondolatban hallom a hangját. Meg kell törnöm a szíved, Jules.

Egy hosszú percig nem bírok mozdulni, gondolkodni, lélegezni. Caro nem tudhatja. Nem tudhat arról, hogy Amma a barátnőm. Vagy igen?

Aztán megújul bennem az erő, és előrerontok, bele a mindent átitató, hömpölygő, forró füstbe, amely csípi-marja a torkomat, a bőrömet, az orromat és a szememet. Keresztülgázolok a hentesüzlet romjain, törött gerendák, széthullott munkaasztalok között, át az üszkös szobán, ahol számtalan órát lebzseltem végig, Ammával diskurálva-pletykálkodva. Égő függöny. Törött, megperzselt teáskanna. Ember sehol. Ammának talán sikerült elmenekülni.

Rémítő roppanással szakad le egy tetőgerenda, lyukat ütve a falon, és amit a nyílásban látok, megállítja a szívverésemet.

Amma ernyedten dől egy gerendának, a szeme tágra nyílt, de nem lát.

– Amma – suttogom.

Rohanok hozzá, térdre esek, gyengéden megfogom a vállát. Nem lélegzik. Nem égette meg a tűz – ám az oldala síkos a vértől. A ruha vörös-fekete mocskában alig látszik a mélybíbor csík, a mava festék összetéveszthetetlen árnyalata, amelyet egy királyi katona fegyvere hagyott, és…

Tőr áll ki a hátából. Noha a csiszolt ezüstmarkolatot elborítja a vér, azonnal felismerem: Ivan Tenburné, az everlessi testőrparancsoké.

Caro állta a szavát.

Olyan düh tölt el, amely felébreszti az erőt. Kinyújtom a kezem, belemarkolok az idő szálaiba, és nem csupán megállítom, de ráveszem, hogy visszaforduljon, ahogy akkor tettem, amikor everlessi gyerekkorunkban megmentettem Roan Gerlinget. Mentsd meg Ammát, lüktet ütemesen a fejemben a parancs.

Körülöttem a füstgomolyok behorpadnak, lassan leülepednek a földre. A szürkeség olyan mintákban örvénylik, amilyeneket nem rajzolhat a szél. A távolban mintha megnyúlnának, majd kialudnának a lángok. A vértócsa összezsugorodik, és visszaáramlik Ammába.

De aztán rádöbbennek, hogy ez mennyire nem jó, és olyan undor fog el, hogy elhagy az erőm, megbicsaklik a térdem, és mire feleszmélek, négykézláb állok az omladékban. Fuldokolva zokogok, könnyeim hamutól feketék.

Most már tudok sikoltani, a gyásztól, a kétségbeeséstől, a dühtől.

A hentesüzlet fala bedől, a törmelék félig eltemeti Ammát. Mögötte feltárul a sikátor, ahol tizenkét bíborszín egyenruhás, királyi katona áll alakzatban, álarcosan.

– Fogjátok meg! – ordítja az egyik.

Lehorgasztom a fejem, ahogy közelebb érnek, ernyedt vagyok, mint egy rongybaba, nem maradt erőm. Alig veszem észre a kezem mellett az ezüstös csillanást. Henteskés, amely kihullott Amma kezéből. Megmarkolom, és mire sikerül elrejtenem a zubbonyom ujja alatt, már meg is rohannak az álarcos katonák.

Elvonszolnak Croftonból. Elhurcolják a legendás Alkimistát, akinek véres a keze, és nem maradt könnye a gyászhoz. A lábam barázdát szánt a piszokban és a pusztulásban. Álomszerűen forog velem a világ, a katonák mintha egy üveglap túlsó oldalán beszélnének. Annyit tudok biztosan, hogy a shorehaveni palotába visznek. Caróhoz.

Harcolj velük, unszol egy elhaló hang. Ha a bennem élő mágiához folyamodnék, amely megidézné az Alkimistát, talán megállíthatnám az időt néhány pillanatra, hogy kicsúszhassak a markukból, és elmenekülhessek.

Mégsem teszem. Mert abból, ahogy háromszorosan körbecsavarják láncokkal a karjaimat és a derekamat, mintha tíz férfi ereje jutott volna nekem, abból tudom, hogy félnek tőlem. Nem érnek hozzám, így nem találják meg a kést. A félelmük megnyugtatja az elmémet, miközben belöknek egy fekete kanavásszal bélelt, vasalt batárba, és bezárnak a sötétbe. Amma halott arcát látom a feketeségben.

Caro vette el tőlem, még akkor is, ha nem ő fogta a tőrt. A földdel tette egyenlővé Croftont. Porig égette az otthonomat.

Most én veszem el az övét.

Idővel, suttogja Amma a fülembe.

Nem fogok harcolni. Még nem. Addig nem, amíg a katonák el nem visznek Shorehavenbe.