Stendhal poklába igyekezve, ízléséhez híven és ellenszenveit tisztelve, magam is elfordultam a kövér, fekete, részeg családtól (ekkor már a második palack orvietóinál tartottak) – inkább a sínek mentén elúszó paradicsomföldeket néztem. Mint az őrtornyok, zömök ládagúlák emelkedtek a zöld és sárgás levelű paradicsommezőben. A ládák teli paradicsommal. Mert szeptember volt, és mindenfelé fiatal nők és öreg férfiak szedték, ládázták a paradicsomot. Úgy harsogtak a színek, a piros, a perzselt zöld, az ég gyűretlen kékje, egy betolakodott felhő fehérje, mintha csak egy Monet-képen éltek volna. Mint abban a pipacslátomásban, mely a Louvre-ban világít.
Később a sárga szalmakazlakat figyeltem. Némelyik olyan testes volt, mint egy emeletes ház. Mindegyik oldalát messze kiugró eresz védte az esőtől
