Együtt jártuk végig a barakkokat. Mind olyan volt, mint amilyenben egykor én is laktam. Megmutattam, miféle deszkák szolgáltak itt fekhelyként, egy kis szalmával, takaró nélkül, és kilenc-tízen is összezsúfolódtunk rajtuk, mint a szardíniák, egymás hegyén-hátán. Az én szememmel láttak mindent, és a történelem valósággá vált a számukra.
Daphna nem tudott mit kezdeni a helyzettel, bizonytalan volt, amikor megérkeztünk. De a távozásunkkor már ő is rádöbbent, hogy a hatmillió meggyilkolt közül minden egyes embernek volt neve, arca, mosolya és lelke – mint nekem. Ezek a fiatalok nem kétségbeesést vagy gyűlöletet éreztek, amikor kijöttek a múzeumból, hanem elszántságot, hogy a közös múlt legsötétebb részébe is fényt vigyenek. És most már tisztában voltak a saját felelősségükkel, hogy továbbadjá
